A fene se tudja, a világ talán tényleg „objektív”. Lehet, hogy ember nélkül valóban egyszerűen kihajtana a mag. Azt lerágná a csendes kérődző, majd azt felfalná a csattogó állkapcsú hegyes fogakkal. Utána ennek a tetemére hullna az eső, hogy kihajthasson a mag. De az van, hogy valahol egy hang ebben örömöt és célt lát, egy másik hang meg megsiratja rémisztő tényszerűségét. Az egyik hang aztán emiatt így dönt, a másik hang meg úgy. Amikor pedig az egyik és a másik találkozik, megtorpannak. Értetlenül figyelik egymást, az miért döntött eképpen, hiszen a világ ilyen, bocsánat, olyan. Aztán cselekszenek. Az egyik így, a másik úgy. Saját gondolataik szerint. A harmadik eközben arra gondol, mennyivel jobb lett volna, ha megértik egymást. Hisz az milyen egyszerű anélkül, hogy meginognánk saját hitünkben, anélkül, hogy el ne veszítenénk valamit identitásunkból, anélkül, hogy megijednénk a nagyon is lehetséges változástól. Igaz?
Az Unreliable Narrators csapata erre a gondolatsorra építette narratív játékát, a Two Falls (Nishu Takuatshina)-t. A történet során két főszereplővel járjuk be a XVII. századi Kanadát, egész pontosan annak a franciák által még éppen hogy kolonizált részét. Egyfelől a fiatal, hívő francia nő, Jeanne szemszögéből leszünk kénytelenek boldogulni ebben az ismeretlen, új világban, másfelől a szintúgy fiatal, kérdésekkel teli innu férfi, Maikan bőrébe bújva kell egy ismeretlen, új nép szokásai közt lavíroznunk. A cselekmény kevés szereplőt mozgat, még kevesebb helyszínre invitál meg minket, de annál több gondolatot és kérdést vet fel, egy percig se hagyva magára a játékost. Ez a játék reflexeink, szem-kéz koordinációnk és gamer tapasztalataink helyett azokat az értékeinket, élettapasztalatainkat és - talán túlságosan is rutinná vált - érveinket dolgoztatja meg, amik eddig olyan kényelmesen terpeszkedtek el koponyánk hátsó részében.
Ezt mind pedig egy egyszerre izgalmas és szórakoztató történelmi drámába rejtették. Senki se ijedjen meg, nem vég nélküli filozofálgatás vagy mesterkélt véleménybuborékok erőltetik ránk az alkotók gondolatait, hanem élő és lélegző karakterek, azok cselekedetei és egymáshoz való viszonyaik, egymásnak szánt szavaik és gondolataik. Még nagyobb ráadás, hogy mindez nem is végeláthatatlan, unalomba hajló sétákból áll, hanem olykor izgalmas, néha a pattanásig feszült szituációkból, máskor szívhez szóló, halk pillanatokból. Ez az elképesztő történetmesélés nem is véletlen, a stáblista szerinti „original story”-t egy már tapasztalt francia írónő jegyzi, Isabelle Picard. Rajta kívül egy ember dolgozott még az íráson - John Henry Rumsby -, és bizony érezni, hogy szívüket-lelküket beletették a munkába. Az egész játékélmény egy jól sikerült történelmi regény hangulatát kelti, ami egyeseknek talán idegen lehet videójátékban, de ebben a zsánerben tökéletes helyen van.
Ezek után talán nem is meglepő, hogy ebben az interaktív drámában sok feladatunk nem lesz. De a fejlesztők nem is árulnak zsákbamacskát. Mindenhol felhívják rá a figyelmet, és valóban egy sétaszimulátort kapunk, kevés felfedezni valóval, de annál több döntési lehetőséggel. Maga a „felfedezés” inkább csak abból áll, hogy pár lépésenként érdemes megállni és körbenézni a csőpályákon, vagy egyszerűen csak megfeledkezni a sprint gombról. Egy-egy interaktálás után aktuális főszereplőnk megenged magának egy rövid monológot, majd feloldunk a gombnyomásra elérhető kódexünkben egy feljegyzést. Ezekben egyfelől részletesebben olvashatunk Jeanne és Maikan gondolatairól, illetve az innu és a francia kolonizáló kultúráról. Ez a történelmi áttekintés nem kötelező a játékélményhez, de a tömör, mégis informatív szövegek már önmagukban is szórakoztatóak és rendkívül sokat hozzátesznek az immerzióhoz, a két világ megértéséhez.
Ahol még igen jól teljesít a játék, az az általunk hozható döntések és azok következményei. A szituációk egyfelől nagyon is emberiek, földhöz ragadtak és sokszor bizony árnyalatnyi különbség húzódik meg csupán közöttük. Nem életről és halálról döntünk tízpercenként, hanem nagyon is érthető reakciók között válogatunk. Ezek aztán nem robbanás szerű csúcspontokban mutatkoznak meg, hanem a legártatlanabbnak tűnő párbeszédekben fedik fel, hogyan is formáltuk Jeanne és Maika jellemét. A karakterek viselkedése nem ugrál szerte szét, hanem folyamatosan alakul általunk - talán még velünk is. Az így megvalósult jellemfejlődések pedig szépen beillenek a már említett regényes hangulatba. A minőség pedig végig konzisztens - talán csak a legvégére sikerült túl direkt, túl kimondó monológokat írni. Igaz, ez lehet szükséges is az elérhető, változatos jellemek teljes bemutatására, és az összhatásból egyáltalán nem vesznek el semmit.
Grafikailag is egy tudatosan összerakott programot kapunk. A kanadai vadonnak vagy azt az alakját látjuk, ami hűen tükrözi a szereplőnk aktuális lelkiállapotát, vagy ennek a világnak a hívogató, vadregényes báját mutatják meg nekünk. Gyönyörű színekben pompáznak a szelíd, kerekded formák, de egy fejezettel később már az eget takaró, karókra emlékeztető kopasz fák árnyéka borít be minket. Az atmoszférát pedig a két eltérő kultúrának megfelelő dallamok egészítik ki. A francia és őslakos motívumok modern megközelítése minden pillanatban a helyén volt, én már várom az esetlegesen megvásárolható steames OST-t.
A gyönyörű Unreal Engine 5-ös tájnak egyetlen hibája akad. És az nagy. A gépigény. Elismerem, hogy egy i5-ös, GTX 1650-es gép nem az élmezőnybe tartozik, de így is erős pofon volt, hogy minden grafikai beállítást minimumra téve se tudtam stabil képkockaszámot kisajtolni az élményből. Bár tagadhatnám, de bizony egy ponton diavetítésbe is átment a walking-sim, és az a bizonyos számláló végig csak alulról karcolta a 30-at, ha egyáltalán. Tényleg, hihetetlenül szomorú, hogy a PC-s tesztelésen botlott el az élmény, mert biztos vagyok benne, hogy a játékosok többsége ilyen dolgok fölött nem tud szemet hunyni. És bármennyire is szeretném védeni a fejlesztőket, ez nem is a játékosok kötelessége.
Végül is amit az Unreliable Narrators csapata létrehozott az egy minden elismerésre méltó történet egy jól összerakott sétaszimulátorban, meglepően erőforrás igényes technikai állapotban. Bugtól és hibától egyáltalán nem kell tartani, de a stabilitás ebben az esetben ugyan olyan fontos, mint a remekül megírt történet. Konzolon, vagy egy erősebb asztali jószágon biztos vagyok benne, hogy minden narratív játék rajongónak kihagyhatatlan ez a három-öt órás élmény. Aki viszont gyengébb gépel rendelkezik, neki érdemes várnia, hátha hozzányúlnak még e téren a fejlesztők. Én remélem. Mert Jeanne és Maika valóban egy elgondolkodtató őszön vannak túl.
A Two Falls (Nishu Takuatshina) november 8-án jelent meg PC-re. PlayStation 5-re és Xbox Series X/S-re később várható.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.