Mindez leginkább annak köszönhető, hogy a játék jelenlegi verziószáma irtózatosan messze van az 1.0-ás álomhatártól, emiatt pedig lépten-nyomon olyan idegesítő bugokkal, mesterséges intelligenciával palástolni próbált hiányzó játékelemekkel (szinkron) és még csiszolatlan, kibontásra váró ötletekkel hozhat minket össze a balsors a hatalmas kiterjedésű zóna felfedezése közben, amik könnyedén elvehetik a kedvünket a folytatástól. Teljesen érthető, hogyha valaki ezek miatt inkább kivár a vásárlással (én is ezt ajánlom), ugyanakkor egy Steam kívánságlistás helyet bőven megér a lengyel Farm 51 csapatának második csernobili kiruccanása. A hibáktól és hiányosságoktól hemzsegő külső mögött ugyanis egy kifejezetten érdekes, az első részhez képest jócskán tovább gondolt koncepció bújik meg, ami, még ha csak pillanatokra is, de már most is képes átsugározni a körülötte fodrozódó szarviharon.
Ennek legfőbb oka kétségkívül az, hogy a Chernobylite 2: Exclusion Zone egy sokkal nagyobb vállalásnak érződik, még AA mértékkel is, mint ahogy azt az előd esetében láthattuk. Kezdjük ott, hogy az ottani darabokra szabdalt zóna itt egy hatalmas, egybefüggő helyszínre lett lecserélve, ahol immáron menürendszerek és töltőképernyők nélkül csatangolhatunk kedvünkre, méghozzá a szélrózsa minden irányába. Természetesen a felvehető küldetések igyekeznek némi irányt mutatni számunkra, de a kezünk egyáltatlán nincs megkötve, azaz, ha a tabletünk minitérképén felbukkanó felkiáltójelek helyett sokkal inkább a környezetünkben fellelhető egyéb javakat hajkurásznánk, akkor nyugodtan guberáljunk, a fajsúlyos teendők úgyis megvárnak minket. Egyébként már csak azért is ildomos nyitott szemmel járni a vidéket, mert az első részben helyet kapó és temérdek nyersanyagot felzabáló bázisépítés visszatér, ráadásul ez alkalommal a beltér berendezése mellett még az otthonunk alaprajzának megalkotása is a mi nyakunkba fog szakadni.
Üdvözölendő változások ezek, amikkel a fejlesztők akarva-akaratlanul is belekényszerítették magukat egy olyan döntési helyzetbe, aminek eredményeképpen kukázniuk kellett az elődben megismert játékmenetet, hiszen az ottani, igencsak felszabdalt megoldás egész egyszerűen összeegyeztethetetlen lett volna az itteni egybefüggő, szabadon bejárható játéktérrel. Emiatt aztán az extraction shooter mivoltát maga mögött hagyó folytatás immáron akciószerepjáték címkével az oldalán tetszeleg, amiben jóval komolyabb szerep jut a stamina alapú közelharcnak, az alaptulajdonságokat növelő fejlődési rendszernek, valamint a társakon és a három frakción keresztül megnyitható extra képességeknek. Ha ezekből valaki a soulslike műfajra asszociál, az egyáltalán nem jár messze a valóságtól, ugyanakkor nem kell megijedni és hanyatt-homlok menekülni, mert itt könyörtelen kihívás helyett egy jóval megbocsájtóbb, nehézségi szintekkel felvértezett soulslightról van szó.
Ráadásul ezen felül is akadnak még enyhítő körülmények, mint például a korlátozás nélkül használható mentési rendszer, valamint, hogy a statisztikáink növelésére szolgáló összegyűjtött tapasztalati pontjainkat halál esetén sem veszítjük el. Azt pedig, hogy mire költjük őket, csakis rajtunk, illetve a tutorial szekcióban kiválasztott kasztunkon múlik, amire érdemes is odafigyelni, mert, ha olyan fegyvert veszünk kézbe, amihez nincs meg a szükséges jártasságunk, akkor jóval kevesebbet fogunk sebezni vele. Az ilyesfajta kritériumok egyébként a beszélgetések közbeni döntési helyzeteknél, valamint a különféle cselekvéseknél is megjelennek, szóval ajánlott már a játék legelején eldönteni, hogy milyen karaktert szeretnénk magunknak, mert aki mindenhez ért egy kicsit, az valójában semmiben sem jó igazán.
És ha már komoly döntési helyzetek, akkor itt az idő kitérni a Chernobylite 2: Exclusion Zone által nyújtott kétféle harci megközelítésre, a belső-, illetve külsőnézetre, amik alapjaiban határozhatják meg a játékhoz fűződő viszonyunkat. Mindkettőnek megvannak a maga előnyei és hátrányai, emiatt pedig egyelőre sajnos nem létezik olyan opció, amivel maradéktalanul boldogok lehetünk. A közelharc példának okáért belsőnézetből konkrétan használhatatlan, ugyanakkor lövöldözni még az idegesítő FOV és egérérzékenység mellett is sokkal kényelmesebb ebből a perspektívából. Az intimszférákat kereső harcosok tehát jogosan orientálódhatnának a külsőnézet felé, csakhogy itt meg az életerőtöltés körülményes, mert az ezt kísérő animáció piszok hosszú (ezalatt alig tudunk mozogni), ellentétben a konkurencia megoldásával, ahol mindez instant, mindenféle felesleges humbuk nélkül megy végbe.
Az FPS megoldás egyébként esztétikailag is jobb választásnak tűnik, mert ezáltal kevésbé kell szembesülnünk a meglehetősen fapados, sokszor robotikus animációkkal, amik igencsak kilógnak az összképből. Abból az összképből, ami kifejezetten impozáns módon prezentálja a sugárzó és elhagyatott környezetet, leszámítva talán a fény-árnyék effektekből fakadó különös anomáliákat, melyek a napszakváltakozással súlyosbítva gyakran az élvezhetetlenségig szétszaturálják a zóna pofás külcsínét, ily módon idézve meg egy valódi atomvillanás okozta maradandó idegkárosodást.
A Chernobylite 2: Exclusion Zone tehát mindent összevetve egy hihetetlenül izgalmas ígéret, amit reméljük sikerül beváltaniuk a fejlesztőknek. Szerencsére az októberre tervezett hivatalos megjelenésig még bőven van idejük a nyilvánvaló problémák kijavítására, addig azonban inkább azt ajánlom mindenkinek, hogy csak távolról kövesse a csernobilit kristályok kitermelését. Hiába ugyanis a hatalmas potenciál, ha a jelenlegi, sokszor szinte játszhatatlan állapotában a Geiger-Müller számláló mellett minket is lépten-nyomon kiakaszt.
A Chernobylite 2: Exclusion Zone március 6-án jelent meg, kizárólag korai hozzáférésben.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.