Egy évvel ezelőtt még nagyon fárasztó közhelynek számít a mondat, miszerint „A kalandjátékoknak befellegzett!”. Hogy miért csak számított? Nos, mint azt tudjuk, a közhelyek éppen azért olyan fárasztó és kerülendő kifejtések, mert mindenki tudja, hogy igazak, és már a könyökünkön jön ki folytonos megállapításuk. Mostanában azonban a kaland stílus éppen ellenkezőleg viselkedik. Nem marad meg a kriptájában jó halotthoz illőn, hanem egyre inkább kikandikál, sőt, nagyon úgy néz ki, hogy szabályosan kitörni készül. Ha a spanyolokon múlik, akkor legalábbis biztos…
Korábban a Runaway-ben…
Mivel cikkünk alapjául a spanyolok legújabb üdvöskéje szolgál, nem árt kicsit tisztázni, mi is a Runaway, hátha elfelejtette már valaki. 2003-ban történt, hogy a napsütötte latin vidékekről berobbant a köztudatba a Pendulo kis csapata, akik a korabeli trendektől merőben elidegenedett módon nem RTS-sel, vagy FPS-sel mutatkoztak be, hanem egy klasszikus, point n' click kalandjátékkal. A Runaway elég vegyes fogadtatásra talált. A gengszterek elől menekülő Gina és Brian kalandja humortalansága és vontatott mivolta miatt sokaknak nem jött be, a stílus azonban, amit képviselt, olyan magasra emelte a programot, hogy az kész szimbólummá vált. A klasszikus kalandjáték-stílus messiásának szimbólumává. Azóta mindenféle próbálkozás született, de egy-egy kivételtől eltekintve egyiknek sem sikerült megismételni a spanyol bravúrt (az Ankh nem terjedt el úgy, ahogyan az illő lett volna, így nem számít). Hatszázezer eladott doboz pedig nem rossz ómen a folytatásnak.
Történetünk ott folytatódik, ahol az előző rész abbamaradt. Gina és Brian boldogan élik világukat, ám a közösnek tervezett nyaralás Ottonak, a „kicsit" idős pilótának „hála" nem úgy alakul, ahogy azt hőseink várták. Gina eltűnik egy ismeretlen sziget közepén, és ismét Brian-re hárul a megmentő szerepe. Már itt kicsit kukacoskodnom kell, ugyanis a sztori mesélésének módja nem nyerte el a tetszésemet. Az elején még fogalmunk sincs, miért is küzdünk tulajdonképpen. Keressük Gina-t, elvégezzük a ránk bízott feladatokat, és csak várjuk, hogy végre kikerekedjen maga a történet. Ehhez azonban meglepően sokat kell játszani, ami nem épp a legjobb módszer egy olyan stílus esetén, amit a hangulaton és a humoron kívül a történet hajt leginkább előre.
Ha nem romlott el, ne javítsd meg!
Ugyan ez egy mondás, mégis lassan közhellyé válik a játékvilágban. A folytatások egyre ellaposodnak, sőt, néha már visszafelé fejlődnek. Ez alól a helyzet alól azonban kivételt képeznek a kalandjátékok, melyeket éppen megújulásuk hiánya tart fenn a vízen. A Runaway 2 így egy az egyben azt a mechanizmust alkalmazza, ami már tíz (sőt, húsz…) évvel ezelőtt is elfogadott volt. Az irányítást egyedül az egérre bízták és a tárgyak összeszedésén / összeillesztésén kívül logikai fejtörőket kell megoldanunk. Halál nincs, maximum elakadás, a feladványokat a beszélgetések foszlányaiból tudhatjuk meg, és így tovább… Azaz inkább tudhatnánk meg. Az első résznél anno azért reklamáltak a legtöbben, mert a feladványok teljességgel nélkülöztek minden logikát. Néha órákig kellett szenvedni, hogy végre a puszta véletlennek köszönhetően ráakadjunk a megoldásra, arról már nem is szólva, hogy a (különben gyönyörű, kézzel festett) háttereken komoly pixelvadászatot kellett folytatni egy-egy bután eldugott tárgyért.
Bár a fejlesztők megígérték, hogy a folytatásban nem esnek bele ebbe a hibába, nem úgy tűnik, hogy komolyan vették volna ezt a kijelentést. A Runaway 2 határozottan hosszabb, nehezebb és logikátlanabb az első résznél. Nem azt mondom, hogy a bonyolult, néha esze ment feladványok nem tudnak jól elsülni, hisz teszem azt az Ankh-ban remekül kiegészítették az univerzumot. De itt sajnos egy „komoly" kalanddal van dolgunk, ahová nem ártott volna ügyesebb, kigondoltabb feladványokat kieszelni. A háttereken való kutatásról már nem is szólva, amit itt még magasabb szinten fogunk űzni, mint korábban. Hozzá jön még az a különös tulajdonsága a játéknak, hogy a kaland életszagúságát javítandón néha különböző helyszíneken kell összekombinálni a dolgokat, mindezt mindenféle feljegyzés vagy lényegkiszűrés nélkül, sőt, egyes eszközök csak későbbi események után fognak megjelenni az adott helyen! Ez igen bosszantó. Mikor már azt hinnénk, hogy jók vagyunk és megvan minden, amire szükségünk van, rádöbbenünk, hogy még ott hagytunk valamit, ami eddig talán meg sem jelent…
Bár nem egészen a játékmenethez tartozik, mégis muszáj megemlítenem, hogy a humor, csak úgy, mint az első részben, itt sem játszik különösebb szerepet. Van pár kellemes, megmosolyogtató beszólás és karakter (akik közül nem egy fog visszaköszönni kalandjaink során, pl. Joshua, aki épen és egészségesen visszatért a Trentonról…), filmes utalásokat is kapunk szép számmal, de a klasszikus kalandjátékokból megismert, hasfalszaggató vicceknek itt nem látjuk nyomát sem. Ez főként akkor válik igazán észrevehetővé, mikor beszélgetünk valakivel. Mivel a program szövegkönyve igen tetemes, egy-egy beszélgetés akár negyed órába is bele telhet. Az még hagyján, hogy ennek a többsége csak rizsa, és nem elég, hogy hegyeznünk kell füleinket az esetleges megoldásfoszlányok után, de még csak nem is vicces, és ez bizony sokszor teheti unalmassá a játékot. Ha pedig a szövegeknél tartunk, itt és most le kell szögeznem, hogy azok, akik nem tudnak legalább erős közepes szinten angolul, inkább várjanak valami magyarítást…
Tartalomhoz forma
Bár a kalandjátékoknál a grafikai kivitelezés abszolút nem vezet a fontossági listán, meg kell hagyni, hogy a spanyol gyerekek kitettek magukért. Az új helyszínek csodaszépen néznek ki, már-már öröm csak bámulni is őket. A karakterek, akár az első részben, itt is 3D-ben pompáznak, és csakúgy, mint ott, itt is szenvednek némi animáció-hiányban. Kicsit darabosan mozognak, ami elég feltűnő. Azt még elviselném, hogy Brian úgy lépked, mint valami terminátor, de hogy Gina hogy tudja ilyen rosszul mozgatni a végtagjait, az még számomra is rejtély… Hiába, nők…
A zene nagyon hangulatos, a főcímdal pedig slágergyanús a játékosok körében. A szinkron ellenben kifejezetten rossz lett. Brian úgy beszél, mint aki éppen felolvassa a szöveget a súgógépről, Gina nyávogása pedig már zavaró tud lenni. A többiekkel még kibékülnék, de a sok dialógus miatt őket is meg kell hallgatni, és azért annyira nem jók, hogy órákon át nyálcsorgatva füleljünk értük a monitor előtt.
Összességében annyit fűznék még hozzá a fentebbiekhez, hogy a Runaway 2 minden hibája ellenére egy kellemes szórakozást ígérő játék. A hosszára nem lehet panasz, a kivitel pedig ugyan hibádzik itt-ott, mégis azon a véleményen vagyok, hogy érdemes beruházni rá a kalandrajongóknak.
Mivel cikkünk alapjául a spanyolok legújabb üdvöskéje szolgál, nem árt kicsit tisztázni, mi is a Runaway, hátha elfelejtette már valaki. 2003-ban történt, hogy a napsütötte latin vidékekről berobbant a köztudatba a Pendulo kis csapata, akik a korabeli trendektől merőben elidegenedett módon nem RTS-sel, vagy FPS-sel mutatkoztak be, hanem egy klasszikus, point n' click kalandjátékkal. A Runaway elég vegyes fogadtatásra talált. A gengszterek elől menekülő Gina és Brian kalandja humortalansága és vontatott mivolta miatt sokaknak nem jött be, a stílus azonban, amit képviselt, olyan magasra emelte a programot, hogy az kész szimbólummá vált. A klasszikus kalandjáték-stílus messiásának szimbólumává. Azóta mindenféle próbálkozás született, de egy-egy kivételtől eltekintve egyiknek sem sikerült megismételni a spanyol bravúrt (az Ankh nem terjedt el úgy, ahogyan az illő lett volna, így nem számít). Hatszázezer eladott doboz pedig nem rossz ómen a folytatásnak.
Történetünk ott folytatódik, ahol az előző rész abbamaradt. Gina és Brian boldogan élik világukat, ám a közösnek tervezett nyaralás Ottonak, a „kicsit" idős pilótának „hála" nem úgy alakul, ahogy azt hőseink várták. Gina eltűnik egy ismeretlen sziget közepén, és ismét Brian-re hárul a megmentő szerepe. Már itt kicsit kukacoskodnom kell, ugyanis a sztori mesélésének módja nem nyerte el a tetszésemet. Az elején még fogalmunk sincs, miért is küzdünk tulajdonképpen. Keressük Gina-t, elvégezzük a ránk bízott feladatokat, és csak várjuk, hogy végre kikerekedjen maga a történet. Ehhez azonban meglepően sokat kell játszani, ami nem épp a legjobb módszer egy olyan stílus esetén, amit a hangulaton és a humoron kívül a történet hajt leginkább előre.
Ha nem romlott el, ne javítsd meg!
Ugyan ez egy mondás, mégis lassan közhellyé válik a játékvilágban. A folytatások egyre ellaposodnak, sőt, néha már visszafelé fejlődnek. Ez alól a helyzet alól azonban kivételt képeznek a kalandjátékok, melyeket éppen megújulásuk hiánya tart fenn a vízen. A Runaway 2 így egy az egyben azt a mechanizmust alkalmazza, ami már tíz (sőt, húsz…) évvel ezelőtt is elfogadott volt. Az irányítást egyedül az egérre bízták és a tárgyak összeszedésén / összeillesztésén kívül logikai fejtörőket kell megoldanunk. Halál nincs, maximum elakadás, a feladványokat a beszélgetések foszlányaiból tudhatjuk meg, és így tovább… Azaz inkább tudhatnánk meg. Az első résznél anno azért reklamáltak a legtöbben, mert a feladványok teljességgel nélkülöztek minden logikát. Néha órákig kellett szenvedni, hogy végre a puszta véletlennek köszönhetően ráakadjunk a megoldásra, arról már nem is szólva, hogy a (különben gyönyörű, kézzel festett) háttereken komoly pixelvadászatot kellett folytatni egy-egy bután eldugott tárgyért.
Bár a fejlesztők megígérték, hogy a folytatásban nem esnek bele ebbe a hibába, nem úgy tűnik, hogy komolyan vették volna ezt a kijelentést. A Runaway 2 határozottan hosszabb, nehezebb és logikátlanabb az első résznél. Nem azt mondom, hogy a bonyolult, néha esze ment feladványok nem tudnak jól elsülni, hisz teszem azt az Ankh-ban remekül kiegészítették az univerzumot. De itt sajnos egy „komoly" kalanddal van dolgunk, ahová nem ártott volna ügyesebb, kigondoltabb feladványokat kieszelni. A háttereken való kutatásról már nem is szólva, amit itt még magasabb szinten fogunk űzni, mint korábban. Hozzá jön még az a különös tulajdonsága a játéknak, hogy a kaland életszagúságát javítandón néha különböző helyszíneken kell összekombinálni a dolgokat, mindezt mindenféle feljegyzés vagy lényegkiszűrés nélkül, sőt, egyes eszközök csak későbbi események után fognak megjelenni az adott helyen! Ez igen bosszantó. Mikor már azt hinnénk, hogy jók vagyunk és megvan minden, amire szükségünk van, rádöbbenünk, hogy még ott hagytunk valamit, ami eddig talán meg sem jelent…
Bár nem egészen a játékmenethez tartozik, mégis muszáj megemlítenem, hogy a humor, csak úgy, mint az első részben, itt sem játszik különösebb szerepet. Van pár kellemes, megmosolyogtató beszólás és karakter (akik közül nem egy fog visszaköszönni kalandjaink során, pl. Joshua, aki épen és egészségesen visszatért a Trentonról…), filmes utalásokat is kapunk szép számmal, de a klasszikus kalandjátékokból megismert, hasfalszaggató vicceknek itt nem látjuk nyomát sem. Ez főként akkor válik igazán észrevehetővé, mikor beszélgetünk valakivel. Mivel a program szövegkönyve igen tetemes, egy-egy beszélgetés akár negyed órába is bele telhet. Az még hagyján, hogy ennek a többsége csak rizsa, és nem elég, hogy hegyeznünk kell füleinket az esetleges megoldásfoszlányok után, de még csak nem is vicces, és ez bizony sokszor teheti unalmassá a játékot. Ha pedig a szövegeknél tartunk, itt és most le kell szögeznem, hogy azok, akik nem tudnak legalább erős közepes szinten angolul, inkább várjanak valami magyarítást…
Tartalomhoz forma
Bár a kalandjátékoknál a grafikai kivitelezés abszolút nem vezet a fontossági listán, meg kell hagyni, hogy a spanyol gyerekek kitettek magukért. Az új helyszínek csodaszépen néznek ki, már-már öröm csak bámulni is őket. A karakterek, akár az első részben, itt is 3D-ben pompáznak, és csakúgy, mint ott, itt is szenvednek némi animáció-hiányban. Kicsit darabosan mozognak, ami elég feltűnő. Azt még elviselném, hogy Brian úgy lépked, mint valami terminátor, de hogy Gina hogy tudja ilyen rosszul mozgatni a végtagjait, az még számomra is rejtély… Hiába, nők…
A zene nagyon hangulatos, a főcímdal pedig slágergyanús a játékosok körében. A szinkron ellenben kifejezetten rossz lett. Brian úgy beszél, mint aki éppen felolvassa a szöveget a súgógépről, Gina nyávogása pedig már zavaró tud lenni. A többiekkel még kibékülnék, de a sok dialógus miatt őket is meg kell hallgatni, és azért annyira nem jók, hogy órákon át nyálcsorgatva füleljünk értük a monitor előtt.
Összességében annyit fűznék még hozzá a fentebbiekhez, hogy a Runaway 2 minden hibája ellenére egy kellemes szórakozást ígérő játék. A hosszára nem lehet panasz, a kivitel pedig ugyan hibádzik itt-ott, mégis azon a véleményen vagyok, hogy érdemes beruházni rá a kalandrajongóknak.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.