Lara Croft 10 éve (és 7 hónapja, hogy pontosak legyünk) lépett a porondra.. Kezdetben csak a Saturnos, PlayStationös és PC-s játékosokat nyűgözte le a Tomb Raider remekül sikerült első részével, továbbá a játékban még alacsony poligonszámú, de a promóciós anyagokon már meggyőzően bomba testével, majd frontális támadást intézett férfimagazinokban, divatlapokban, regényekben, képregényekben, mozifilmekben és szinte minden elképzelhető további médiumban és formában.
Kevesen vitatják az első Tomb Raider érdemeit, ami ha nem is volt minden tekintetben forradalmi (a főfigura egy női Indiana Jones és Batman hibrid volt, a játékmenet pedig egy 3D-be oltott Prince of Persia és Rick Dangerous), felettébb meghatározó csillagként ragyog máig is a videojátékok égboltján. A folytatásainak népszerűsége és kritikai elismertsége azonban egyre inkább lefele ívelő görbét mutatott, részben talán azért is, mert az eredeti fejlesztőcsapat lecserélődött, a játékmotor (így az általa nyújtott feladványok változatossága) pedig évekig csak nagyon apró mértékben fejlődött, a konkurens TPS-ek tehát egyre jobban elhúztak a Tomb Raider sorozat mellett, amit a vicc szerint már csak a heroina méretes keblei tartottak a piacon. Az abszolút mélypont a hatodik fő epizód volt, ami ugyan végre új játékmotort kapott, mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hatalmasat bukott, amire kis híján ráment a franchise és a kiadó (az addig önálló Eidos-t megvette az SCi), a fejlesztőcég (a Core Design) pedig gyakorlatilag megszűnt létezni.
Nagy meglepetésünkre a sorozat tavaly képes volt felkelni a padlóról, az ismét teljesen lecserélt játékmotort (és magát az egész játékot) a szintén Eidos alá tartozó, valamivel felejthetőbb Tomb Raider klónokkal (Gex széria, Akuji the Heartless, Legacy of Kain sorozat) elhíresült amerikai Crystal Dynamics ütötte össze, és mint az Zoenn kolléga tesztjében is olvasható, remek munkát végzett. A tervezők bevallott célja az volt, hogy ha történetében és pályáiban egész pontosan nem is, szellemiségében mindenképp visszavigyék a Tomb Raider: Legendet az eredeti sírrablós gyökerekhez (az ötödik és hatodik fő epizód már szinte végig urbánus környezetben játszódott), továbbá pörgősebbé és modernebbé varázsolják, felhozzák (sok további ötlet kölcsönzésével) a legújabb Prince of Persiák szintjére. A produktum sikere visszarepítette a sorozatot is a fellegek közé, újra napirendre került a nagy hollywoodi mozifilm folytatásának kérdése, a Crystal Dynamics-nél elkezdtek molyolni a játék nyolcadik fő epizódján (2008-ban várható, jelenlegi munkacíme: Lara Croft Tomb Raider: Legend II), sőt a régi rajongók számára a hűségükért cserébe, az újak számára pedig a kezdetek bemutatása végett mellékesen összedobták az első rész remake-jét is.
Így született meg a napokban PlayStation 2-n és PC-n debütált (hamarosan jön a PlayStation Portable portja, valamikor később pedig Wii-re is kihozzák) Tomb Raider: Anniversary – igaz kicsit kacifántos szülés volt, először egy volt Core Design alkalmazott, Robert "Raven" Lettan próbálkozott vele, de beletört a bicskája, majd a Core Design csonka maradványa következett, de az ő változatuk is a kukában kötött ki némi botrány által kísérve, végül a Crystal Dynamics vette kézbe az ügyet. Az amerikai cég természetesen a régi-új epizódot is a Legend motorjára építette, igaz néhány új fícsör is bekerült a mociba, néhány pedig feltehetően a nosztalgia és a játék 1996-os jelene hangsúlyozásaként kikerült belőle. Újdonság például, hogy cölöpökön is ugrálhatunk, és a kampós kötél (hivatalos nevén kaginawa, ami még nem mágneses, de ugyanúgy működik, mint a Legendbeli társa) használata után a falakon is szaladgálhatunk, akárcsak Perzsia Hercege, továbbá PlayStation 2-n apró újdonság a külön séta gomb megjelenése is (a Legendben PC-n már volt, és persze az analóg kar finom mozgatásával is lehetett lassítani). Visszalépés, de mint írtam egyértelműen szándékos, hogy ismét két különféle méretű gyógyító csomagot gyűjthetünk, teljesen hiányzik a PDA, a headset, a távcső és a zseblámpa (ez azért 1996-ban sem volt technológiai kuriózum, mellesleg fáklya sincs helyette, igaz nem is kell sötét helyeken kolbászolnunk), továbbá a tárgymenü is olyan, kicsit lassabban kezelhető lett, mint a korai részekben. A Zippel és Alisterrel folytatott headsetes kommunikációt (aminek indokolt hiánya szerintem kicsit lassabbá, kihaltabbá teszi a játékot, persze egyben visszahozza a régi magányos, sokkal több elágazásban bóklászós hangulatot is) Lara naplója váltotta ki, a feladatokhoz tehát ezúttal nem kapunk folyamatosan tippeket, a naplóban akad csak nagy ritkán egy-egy használhatóbb jó tanács, különösen a főnökharcoknál javaslom a lapozgatását. Érdekesség még (nem helyezhető egyik serpenyőbe sem), hogy a Legendben és sok más játékban megjelent kődarabként lezuhanás helyetti automatikus megkapaszkodást kikapcsolhatóvá tették a fejlesztők, tehát aki kellően mazochista, perem elkapásokkal és manuális kapaszkodással is meg szeretné idézni a régi Tomb Raiderek szellemét, megteheti.
Jelentősen megváltozott a bullet time is, ezúttal nem az ellenfelek fejére kell ugranunk az aktiválásához, hanem ha elég ólmot kaptak az opponenseink, automatikusan nekünk rontanak, ekkor nagyon jól időzítve a megfelelő gombkombinációval kapcsolhatjuk be a móduszt, sőt ekkor még jobb időzítéssel kapunk egy fejlövés lehetőséget is, ami a főnökökkel ugyan nem végez, de általában ezt kell alkalmaznunk ellenük is minden támadás megindításakor. Apró furcsaság, hogy emberek ellen egyáltalán nem harcolhatunk az alap harcrendszerrel (és a verekedési kombók sem élnek), igaz az első részben sem akadt sok emberi ellenfél (mellesleg állat és természetfeletti támadó sincs túl sok, a klasszikus elődhöz hasonlóan a játék nem a harcokra, hanem az útkeresésre van erőteljesebben kihegyezve), ezúttal a humán rosszakarókkal történő összecsapások mind gombnyomogatós ritmusjátékokká degradálódtak. Ehhez hasonló visszalépés az is, hogy nincsenek a játékban motoros szakaszok, amik ugyan nem voltak a kedvenceim a Legendben, de a híres jachtot üldözős átvezető jelenetet reméltem, hogy lejátszhatjuk motorral, sajnos azonban nem, szimpla statikus animáció maradt. Nüansznyi változás továbbá, hogy Lara kastélya, a Croft Manor ezúttal már egy kezdetben is teljesen nyitva álló, rendesen megnyerhető remek kis kalandjáték, a Legendbeli épület nagytestvérét járhatjuk be, továbbá három helyett csak kétfajta titkos tárgyat gyűjtögethetünk, a Gold Rewardok megfelelői azonban mind egyedi tárgyak.
De lássuk az igazán lényeges dolgokat! A grafika a Legendhez viszonyítva (a motor azonosságából következően) nem sokat változott, PlayStation 2-n szinte tökéletes, bár az igazán állkiakasztó, festői helyszínek, mint a Legendben Bolívia és Ghána eleje hiányoznak, persze itt is minden gigászi, főleg az eredeti játékhoz képest. A tervezők igazán eltalálták azt az arany középutat, amit egy Tomb Raider rajongó kívánhat. A történet és a pályák pontosan követik az első részt (Natla, Larson, Pierre, Scion, dinoszauruszok, mitikus és eredeti szörnyek, atlantiszi istenek stb.), minden emlékezetes helyszín visszaköszön Peruban, Görögországban, Egyiptomban és Atlantiszon, ugyanakkor minden fel lett gyúrva mai színvonalra és meg lett változtatva. Rengeteg a plusz terület, minden sokszor nagyobb és komplikáltabb, és mivel jelentősen megváltozott a játékmenet (anno a lényeg a peremek kis felbontásban történő kiszúrása és nagyon precíz ugrássokkal történő elérése volt, plusz kaptunk sok unalmas kulcsos kirakózást is, ma viszont sokkal nagyobb a felbontás és rengeteg az új lehetőség), gyakorlatilag egy helyszín sem oldható meg a régi módszerrel, ergo akik agyonjátszották az első epizódot, azok is új feladványokba botlanak.
A Legend két legnagyobb hibája, a könnyűsége és rövidsége is ki lett itt köszörülve, a játék meglehetősen nehéz, talán az első részt is übereli, főleg, ha minden extrát be akarunk gyűjteni (nagyon meg kell küzdenünk a cuccokért, az alap Artifactokért is legalább annyira, mint a Legendben egy-egy Gold Rewardért) és minden pályát Time Trial módban is teljesíteni próbálunk, továbbá a 15 pályájával (minden megvan, ami a klasszikusban, de néhányat összevontak egy szintbe) kellően hosszú is. Komolyabb hibaként talán csak azt lehet felróni, hogy az ellenfelek, noha ott sem voltak észlények, a Legendhez képest is butultak (és 2007-ben már nem mentség az sem, hogy ezek többnyire oktalan állatok és szörnyek), semmit nem taktikáznak, csak jönnek nekünk, ha pedig magasabban vagyunk, az alattunk levő falnak.
Mint a legtöbb ilyen jellegű akciójátékban és a Legendben is, az összegyűjtögetett tárgyak a magasabb nehézségi szintek teljesítésével egyetemben sok extrát nyitnak meg: cheateket, skineket, zenéket, koncepciós rajzokat, mozikat, újabb szinteket és hasonlókat. Mivel az Anniversary lényegében egy remake a sorozat komolyabb új vagy éppen ősi rajongói számára, a megnyíló extrák is a korábbi részeket idézik meg erőteljesebben. Láthatunk nagyon régi koncepciós rajzokat (például Toby Gard legelső skicceit), korábbi epizódok dobozaiból és promóciós anyagaiból készül válogatást, játszhatunk az eredeti, alacsony poligonszámú Larával is, kalandozhatunk a fejlesztők sandbox pályáján, de ami a legérdekesebb, megnyithatjuk a fejlesztői kommentárt is. Ez utóbbi olyan, mint a DVD filmeknél a rendezői kommentár, persze ugyanúgy nem lehetett megoldani, ha elnyerjük és aktiváljuk, fix helyeken jelennek meg kristályok, amelyeknél az adott környékről hallgathatunk meg rövidebb-hosszabb szövegeket, rengeteg visszaemlékezéssel és összehasonlítással (eredeti Tomb Raider vs. Tomb Raider: Anniversary) megtűzdelve – úgy rémlik, korábban csak a The Chronicles of Riddick: Escape from Butcher Bay-ben találkoztam hasonlóval.
Érdekesség még, hogy bár a történet lényegében változatlan, a dialógusokban elhelyeztek pár halvány utalást Lara Legendben megismert családi tragédiájára is. Egész pontosan Jacqueline Natla, a hatalmát visszaszerezni próbáló gonosz bukott istennő céloz rá, hogy Lara is egy olyan kiválasztott, aki az oldalán uralkodhatna Atlantisz és a világ felett, továbbá Lara és a naplóján keresztül megidézett apja is többször utal rá, hogy Atlantisz rejtélye összefügg, vagy legalábbis összefügghet Lara anyja Legendben megismert eltűnésével – ezek bár apró, de a sorozatot jól ismerők számára értékes pluszok.
Nekem nem okozott csalódást a játék, jól irányítható, végre elég hosszú és nehéz, sok extra kihívást és újrajátszhatóságot nyújtó, minőségi darab, ráadásul frankón felidézi az eredeti epizódot, jól lehet vele nosztalgiázni így modern köntösben, továbbá rengeteg új dolgot is tartalmaz, tehát új játékként is ott van a szeren. Aki nem kedveli a sorozatot és nem bírta a Legendet sem, annak nem ajánlom, de minden más akciójátékosnak igen, még az sem akadály, ha nem ismeri az előzményeket.
Nagy meglepetésünkre a sorozat tavaly képes volt felkelni a padlóról, az ismét teljesen lecserélt játékmotort (és magát az egész játékot) a szintén Eidos alá tartozó, valamivel felejthetőbb Tomb Raider klónokkal (Gex széria, Akuji the Heartless, Legacy of Kain sorozat) elhíresült amerikai Crystal Dynamics ütötte össze, és mint az Zoenn kolléga tesztjében is olvasható, remek munkát végzett. A tervezők bevallott célja az volt, hogy ha történetében és pályáiban egész pontosan nem is, szellemiségében mindenképp visszavigyék a Tomb Raider: Legendet az eredeti sírrablós gyökerekhez (az ötödik és hatodik fő epizód már szinte végig urbánus környezetben játszódott), továbbá pörgősebbé és modernebbé varázsolják, felhozzák (sok további ötlet kölcsönzésével) a legújabb Prince of Persiák szintjére. A produktum sikere visszarepítette a sorozatot is a fellegek közé, újra napirendre került a nagy hollywoodi mozifilm folytatásának kérdése, a Crystal Dynamics-nél elkezdtek molyolni a játék nyolcadik fő epizódján (2008-ban várható, jelenlegi munkacíme: Lara Croft Tomb Raider: Legend II), sőt a régi rajongók számára a hűségükért cserébe, az újak számára pedig a kezdetek bemutatása végett mellékesen összedobták az első rész remake-jét is.
Így született meg a napokban PlayStation 2-n és PC-n debütált (hamarosan jön a PlayStation Portable portja, valamikor később pedig Wii-re is kihozzák) Tomb Raider: Anniversary – igaz kicsit kacifántos szülés volt, először egy volt Core Design alkalmazott, Robert "Raven" Lettan próbálkozott vele, de beletört a bicskája, majd a Core Design csonka maradványa következett, de az ő változatuk is a kukában kötött ki némi botrány által kísérve, végül a Crystal Dynamics vette kézbe az ügyet. Az amerikai cég természetesen a régi-új epizódot is a Legend motorjára építette, igaz néhány új fícsör is bekerült a mociba, néhány pedig feltehetően a nosztalgia és a játék 1996-os jelene hangsúlyozásaként kikerült belőle. Újdonság például, hogy cölöpökön is ugrálhatunk, és a kampós kötél (hivatalos nevén kaginawa, ami még nem mágneses, de ugyanúgy működik, mint a Legendbeli társa) használata után a falakon is szaladgálhatunk, akárcsak Perzsia Hercege, továbbá PlayStation 2-n apró újdonság a külön séta gomb megjelenése is (a Legendben PC-n már volt, és persze az analóg kar finom mozgatásával is lehetett lassítani). Visszalépés, de mint írtam egyértelműen szándékos, hogy ismét két különféle méretű gyógyító csomagot gyűjthetünk, teljesen hiányzik a PDA, a headset, a távcső és a zseblámpa (ez azért 1996-ban sem volt technológiai kuriózum, mellesleg fáklya sincs helyette, igaz nem is kell sötét helyeken kolbászolnunk), továbbá a tárgymenü is olyan, kicsit lassabban kezelhető lett, mint a korai részekben. A Zippel és Alisterrel folytatott headsetes kommunikációt (aminek indokolt hiánya szerintem kicsit lassabbá, kihaltabbá teszi a játékot, persze egyben visszahozza a régi magányos, sokkal több elágazásban bóklászós hangulatot is) Lara naplója váltotta ki, a feladatokhoz tehát ezúttal nem kapunk folyamatosan tippeket, a naplóban akad csak nagy ritkán egy-egy használhatóbb jó tanács, különösen a főnökharcoknál javaslom a lapozgatását. Érdekesség még (nem helyezhető egyik serpenyőbe sem), hogy a Legendben és sok más játékban megjelent kődarabként lezuhanás helyetti automatikus megkapaszkodást kikapcsolhatóvá tették a fejlesztők, tehát aki kellően mazochista, perem elkapásokkal és manuális kapaszkodással is meg szeretné idézni a régi Tomb Raiderek szellemét, megteheti.
Jelentősen megváltozott a bullet time is, ezúttal nem az ellenfelek fejére kell ugranunk az aktiválásához, hanem ha elég ólmot kaptak az opponenseink, automatikusan nekünk rontanak, ekkor nagyon jól időzítve a megfelelő gombkombinációval kapcsolhatjuk be a móduszt, sőt ekkor még jobb időzítéssel kapunk egy fejlövés lehetőséget is, ami a főnökökkel ugyan nem végez, de általában ezt kell alkalmaznunk ellenük is minden támadás megindításakor. Apró furcsaság, hogy emberek ellen egyáltalán nem harcolhatunk az alap harcrendszerrel (és a verekedési kombók sem élnek), igaz az első részben sem akadt sok emberi ellenfél (mellesleg állat és természetfeletti támadó sincs túl sok, a klasszikus elődhöz hasonlóan a játék nem a harcokra, hanem az útkeresésre van erőteljesebben kihegyezve), ezúttal a humán rosszakarókkal történő összecsapások mind gombnyomogatós ritmusjátékokká degradálódtak. Ehhez hasonló visszalépés az is, hogy nincsenek a játékban motoros szakaszok, amik ugyan nem voltak a kedvenceim a Legendben, de a híres jachtot üldözős átvezető jelenetet reméltem, hogy lejátszhatjuk motorral, sajnos azonban nem, szimpla statikus animáció maradt. Nüansznyi változás továbbá, hogy Lara kastélya, a Croft Manor ezúttal már egy kezdetben is teljesen nyitva álló, rendesen megnyerhető remek kis kalandjáték, a Legendbeli épület nagytestvérét járhatjuk be, továbbá három helyett csak kétfajta titkos tárgyat gyűjtögethetünk, a Gold Rewardok megfelelői azonban mind egyedi tárgyak.
De lássuk az igazán lényeges dolgokat! A grafika a Legendhez viszonyítva (a motor azonosságából következően) nem sokat változott, PlayStation 2-n szinte tökéletes, bár az igazán állkiakasztó, festői helyszínek, mint a Legendben Bolívia és Ghána eleje hiányoznak, persze itt is minden gigászi, főleg az eredeti játékhoz képest. A tervezők igazán eltalálták azt az arany középutat, amit egy Tomb Raider rajongó kívánhat. A történet és a pályák pontosan követik az első részt (Natla, Larson, Pierre, Scion, dinoszauruszok, mitikus és eredeti szörnyek, atlantiszi istenek stb.), minden emlékezetes helyszín visszaköszön Peruban, Görögországban, Egyiptomban és Atlantiszon, ugyanakkor minden fel lett gyúrva mai színvonalra és meg lett változtatva. Rengeteg a plusz terület, minden sokszor nagyobb és komplikáltabb, és mivel jelentősen megváltozott a játékmenet (anno a lényeg a peremek kis felbontásban történő kiszúrása és nagyon precíz ugrássokkal történő elérése volt, plusz kaptunk sok unalmas kulcsos kirakózást is, ma viszont sokkal nagyobb a felbontás és rengeteg az új lehetőség), gyakorlatilag egy helyszín sem oldható meg a régi módszerrel, ergo akik agyonjátszották az első epizódot, azok is új feladványokba botlanak.
A Legend két legnagyobb hibája, a könnyűsége és rövidsége is ki lett itt köszörülve, a játék meglehetősen nehéz, talán az első részt is übereli, főleg, ha minden extrát be akarunk gyűjteni (nagyon meg kell küzdenünk a cuccokért, az alap Artifactokért is legalább annyira, mint a Legendben egy-egy Gold Rewardért) és minden pályát Time Trial módban is teljesíteni próbálunk, továbbá a 15 pályájával (minden megvan, ami a klasszikusban, de néhányat összevontak egy szintbe) kellően hosszú is. Komolyabb hibaként talán csak azt lehet felróni, hogy az ellenfelek, noha ott sem voltak észlények, a Legendhez képest is butultak (és 2007-ben már nem mentség az sem, hogy ezek többnyire oktalan állatok és szörnyek), semmit nem taktikáznak, csak jönnek nekünk, ha pedig magasabban vagyunk, az alattunk levő falnak.
Mint a legtöbb ilyen jellegű akciójátékban és a Legendben is, az összegyűjtögetett tárgyak a magasabb nehézségi szintek teljesítésével egyetemben sok extrát nyitnak meg: cheateket, skineket, zenéket, koncepciós rajzokat, mozikat, újabb szinteket és hasonlókat. Mivel az Anniversary lényegében egy remake a sorozat komolyabb új vagy éppen ősi rajongói számára, a megnyíló extrák is a korábbi részeket idézik meg erőteljesebben. Láthatunk nagyon régi koncepciós rajzokat (például Toby Gard legelső skicceit), korábbi epizódok dobozaiból és promóciós anyagaiból készül válogatást, játszhatunk az eredeti, alacsony poligonszámú Larával is, kalandozhatunk a fejlesztők sandbox pályáján, de ami a legérdekesebb, megnyithatjuk a fejlesztői kommentárt is. Ez utóbbi olyan, mint a DVD filmeknél a rendezői kommentár, persze ugyanúgy nem lehetett megoldani, ha elnyerjük és aktiváljuk, fix helyeken jelennek meg kristályok, amelyeknél az adott környékről hallgathatunk meg rövidebb-hosszabb szövegeket, rengeteg visszaemlékezéssel és összehasonlítással (eredeti Tomb Raider vs. Tomb Raider: Anniversary) megtűzdelve – úgy rémlik, korábban csak a The Chronicles of Riddick: Escape from Butcher Bay-ben találkoztam hasonlóval.
Érdekesség még, hogy bár a történet lényegében változatlan, a dialógusokban elhelyeztek pár halvány utalást Lara Legendben megismert családi tragédiájára is. Egész pontosan Jacqueline Natla, a hatalmát visszaszerezni próbáló gonosz bukott istennő céloz rá, hogy Lara is egy olyan kiválasztott, aki az oldalán uralkodhatna Atlantisz és a világ felett, továbbá Lara és a naplóján keresztül megidézett apja is többször utal rá, hogy Atlantisz rejtélye összefügg, vagy legalábbis összefügghet Lara anyja Legendben megismert eltűnésével – ezek bár apró, de a sorozatot jól ismerők számára értékes pluszok.
Nekem nem okozott csalódást a játék, jól irányítható, végre elég hosszú és nehéz, sok extra kihívást és újrajátszhatóságot nyújtó, minőségi darab, ráadásul frankón felidézi az eredeti epizódot, jól lehet vele nosztalgiázni így modern köntösben, továbbá rengeteg új dolgot is tartalmaz, tehát új játékként is ott van a szeren. Aki nem kedveli a sorozatot és nem bírta a Legendet sem, annak nem ajánlom, de minden más akciójátékosnak igen, még az sem akadály, ha nem ismeri az előzményeket.
(megjegyzés: kommentár mód volt a HL Ep. One-ban is, és az alapján amit ott mondtak az Ep Two-ban is lesz)
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.