Painkiller: Overdose

Szögezzünk le valamit! A Painkiller az akciójátékok egy olyan műfaját képviseli, ahol tényleg az akción van a hangsúly: ne várjunk tőle se sztorit, se kidolgozott küldetéseket, csak egy raklapnyi ellenfelet sok-sok pályán keresztül. Ezek alapján döntsük el, hogy akarunk-e ilyen játékkal játszani vagy sem, majd azután ítélkezzünk a Painkiller: Overdose felett.

Mindezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert az efféle játékok - legyenek jók vagy rosszak – általában hamar süllyesztőben végzik a rossz első benyomások miatt (kit érdekel manapság egy ilyen agyatlan hentelésre buzdító játék, hiszen mennyien kattantak már be ilyen hülyeségektől...). Ha beülünk egy vértől fröcsögős horrorfilmre, sokszor hajlandóak vagyunk az alkotás történetének hiányosságai, vagy a szereplők rossz játéka felett elsiklani, amennyiben a főgonosz éppen egy jó nagy baltával ássa be magát hőseink belsejébe. Hasonló a helyzet a Painkiller-féle játékok esetében: a történet másodlagos csupán, itt a változatosságon, a sok-sok fegyveren és legyilkolandó rondaságon van a hangsúly, no meg persze a tisztességes külcsín sem árthat. A 2004-ben megjelent Painkillerben mindezt tökéletesen megkaptuk: a Serious Sam első része óta nem szórakoztunk ilyen jót FPS-játékkal, a Battle out of Hell kiegészítő után azonban minden lecsendesedett a játék körül, a fejlesztők pedig új project hegesztésébe vágtak.


Az idei E3-on végül meglepő bejelentést tett a cím kiadásáért felelős DreamCatcher Interactive: új, önállóan is futtatható kiegészítőlemez készül a Painkillerhez, a fejlesztést azonban nem a People Can Fly srácai végzik, hanem az eleddig ismeretlen Mindware Studiosra bízták a munkálatokat. Pontosabban nem kellett rájuk bízni semmit, dolgoztak ők maguktól is, az Overdose ugyanis eredetileg egy ingyenes modifikáció lett volna az alapjátékhoz, a kiadónak viszont annyira megtetszettek a srácok, hogy szóltak nekik, hogy legyenek szívesek dobozos formában kiadható addonnal előállni és akkor bizony még pénzt is kapnak majd érte. A Painkiller: Overdose nem csupán önállóan futtatható, de teljesen el is különül eredetijétől, lényegében csak homályos utalásokat találunk a sztori elején a Painkillerre: új hős, új fegyverek és persze új pályák várnak ránk - irány játszani!


Amíg töltődik a kiegészítő első pályája, essék szó a történetről, arról a sztoriról, melytől ugyan garantáltan nem vágjuk hanyatt magunkat, de mégis ott van, mert ott kell lennie. Miután Daniel Graner kollégával az előző részben eltettük láb alól Lucifert, szabadjára engedtük az Overdose főhősét (mekkora arcok vagyunk, hogy pusztítottunk egy folytatásra valót), a félig angyali, félig viszont démoni Belialt, aki amellett, hogy nagyon csúnyán néz ki, nagyon nem szereti az embereket, így fogja magát és egy tizenhatpályás kiruccanás keretein belül tizedelni kezdi fajtánkat. Miután még mindig tölt a játék, elmondhatjuk, hogy a változatosság kritériumának sikerült eleget tennie a mindware-es arcoknak, a három kampány tizenhat pályája kellőképp elkülönül egymástól. Utunk során eljutunk majd többek között a sivataggal körülvett Egyiptomba, az ókori Rómába, a császárkor kellős közepén, Japánba, ahol csúnya nindzsák akarnak minket szétszabdalni, de napjaink egy amerikai nagyvárosába is mikor éppen rendőrök csapnak össze a tüntetőkkel (nahát-nahát). Tisztáztuk az alapokat, ideje játszani – ja, a játék még mindig tölt: mínusz egy pont az értékelésből, ez nem kicsit idegesítő!


A játékmenet nem változott: a teljesen lineáris pályák egy-egy részére érve a körülöttünk lévő kapuk lezárulnak, mi pedig addig nem juthatunk tovább, amíg nem végeztünk az összes odaérkező rusnyasággal, időnként pedig egy durvább egyeddel is szembekerülünk végső megmérettetés végett. A megölt ellenfelek lelkét és a pénzérméket gyűjtögetve haladunk előre, nem sajnáljuk a lőszert semmire. A pályák végén statisztikát kapunk teljesítményünkről, illetve - miután minden küldetés során egy opcionális feladat is teljesíthető – különféle tarotkártyákat szerezhetünk be, melyek segítségével speciális képességekre tehetünk szert. Kihívást bőven tartogat a játék: a legegyszerűbb szinteken ugyan akár csukott szemekkel is sikerélményünk lesz (bár ezt így, ilyen formában nem próbáltuk, de nem is ez a lényeg), a legdurvább, kizárólag fanatikusoknak tervezett nehézséget választva vért fogunk izzadni – de tényleg.


Az eredeti játékból ismert fegyvereket egytől-egyig lecserélték a készítők: főhősünk természetfeletti mivolta révén természetesen ezek a mordályok sokkal dögösebbek és keményebbek – már ami a külsejüket illeti, hiszen funkcionalitásukat tekintve ugyanarra képesek általában, mint elődeik, továbbá tűzerejükben sem ütnek el különösebben azoktól, legyen szó akár az elsődleges, akár a másodlagos lehetőségekről. A shotgun és a rakétavető lényegében csak külsőre változott például, s ugyanígy az eredeti játék forgópengés alapfegyvere is ugyanarra képes, mint overdose-os megfelelője, csak éppen utóbbi egyszínű Rubik-kockára hasonlít inkább, mintsem gyilkos szerszámra. A közkedvelt karóvetőnek feleltethető meg a számszeríjunk, de lehetőségünk lesz késeket dobálni, illetve gránátként mérgező tojásokat is alkalmazhatunk. A legérdekesebb azonban az a démoni fej, melyet a pokolból való szabadulásunkkor einstandoltunk gazdájától: ez alapvetően lézerrel operál, de másodlagos módban sikolyával is tud ölni (amíg fel nem világosítottak, én abban a hitben voltam, hogy az a lehellete – de hagyjuk is, ne foglalkozzunk velem).


Ahogy a pályák, úgy ellenfeleink is kellően változatosak, s habár szintenként leosztva ez nem jelent hat-hét csúnyaságnál többet, azért elégedettek voltunk a fejlesztők munkájával e téren. A hangulatból viszont hiányzott a régi Painkillerben tapasztalt fíling: erre mondják bőszen oly sokan, hogy az a bizonyos plusz. Oké, a zúzós zene, a főhős beszólásai és az állandó lövöldözés ott vannak a szeren -  mi szeretjük az efféle játékokat, de néha úgy éreztük, ez már túl sok a jóból: helyenként ugyanis nagyon lapossá, unalmassá vált az állandó darálás, no meg aztán nehezebb szinteken, mikor a játékos nem kicsit frusztrált, hogy állandóan meghal, mert körbeveszik az egyébként meglehetősen ostoba ellenfelei, akkor döntünk úgy, hogy gyorsan betöltjük a Team Fortress 2-t oldódás céljából. A játék néha igen idegesítő dolgokat produkál, ez pedig független a játékos teljesítményétől: ha Overdose-zal próbáljuk meg levezetni feszültségünket, akkor rosszul tesszük, amennyiben nem a mazochista fajta képviselői vagyunk.


Bár elsőjátékos fejlesztőknél el szoktuk nézni a technikai hibákat (legalábbis jobban, mint más csapatok esetében), azonban itt semmiképpen sem mehetünk el ezek mellett szó nélkül, hiszen a már sokat említett frusztráltság okozói ezek a malőrök. A hosszú percekig tartó töltések, a zombikhoz és szörnyekhez képest is rendkívül buta ellenfelek, a beragadások és más bugok olykor még azt a csipetnyi játékkedvet is kiölik a játékosból, amit a dögunalom még megkímélt benne. A legidegesítőbb, hogy egy-két hónap további munkával, teszteléssel ezek a hibák kiküszöbölhetők lettek volna. A grafikán csinosítottak valamelyest a srácok, azonban korántsem annyit, hogy a gépigény ilyen léptékben növekedjen – a minimális rendszerigény nem vészes ugyan, ám míg az eredeti játék maximális beállításokkal futott gépemen, itt néhol vissza kellett vennem a beállításokból. Olykor pedig érthetetlenül belassul a játék az alápakolt konfigurációtól függetlenül – erre végképp nincs mentség!


Sajnos az utóbbi bekezdésekben taglaltak olyannyira rányomják bélyegüket a jobbfelső dobozban található értékelésre, hogy a Painkiller: Overdose-t csak a legnagyobb rajongóknak tudjuk ajánlani. Ugyan fut önmagában is, aki nem próbálta ki a 2004-es eredetit, inkább azzal indítson, majd ha eluralkodott rajta a fájdalomcsillapító-függőség, tegyen egy próbát ezzel is. Félreértés ne essék, díjazzuk és értékeljük a Mindware munkáját: elvégre ők egyszerű modifikációt terveztek készíteni – más kérdés, hogy úgy lehet jobban jártak volna ők is, mi is, ha ingyenesen kiegészítőként fejezik be munkájukat. Elnézőbbek lettünk volna, és nem sajnálnánk a több ezer forintot a játékért. Pontozáskor viszont nem tudtunk mit tenni, jó oldalunk erőt vett rajtunk és kihozta belőlünk az angyalt, ennek köszönhetően adtunk egy hetest a játéknak: bátor és tisztességes próbálkozás volt ez azért a srácok részéről!