Grand Theft Auto IV Megateszt

Közel hét év szállt tova a Grand Theft Auto III megjelenése óta, s bár időközben a játék továbbfejlesztett motorjával számos teljes értékű mellékág került piacra, csak most született meg a hivatalos, fő folytatás – ami jött, látott és győzött, csuklóból szinte minden szórakoztatóipari rekordot megdöntött.

Az idő ezúttal kivételesen a jelen (a Grand Theft Auto III 2001-ben játszódott, a Vice City 1986-ban, a San Andreas 1992-ben, a Liberty City Stories 1998-ban, a Vice City Stories pedig 1984-ben), a helyszín pedig ismét New York City karikatúrája: Liberty City. A metropolisz persze a technológia fejlődését követve játékról játékra változott, növekedett és egyre részletesebbé vált, a mostani állapota hajaz leginkább az eredeti NYC-re, ráadásul a méretét tekintve is óriási, igaz az egész államot elénk táró San Andreasnál azért kisebb.


Kalandjaink során a Nagy Alma minden filmekből (szerencsésebbek számára személyes tapasztalatokból) ismerős kerületét felfedezhetjük: Manhattant, Bronxot, Brooklynt és Queenst. Nem csak a főbb épületek, parkok, terek, hidak és helyszínek köszönnek vissza, mint például az Empire State Building, a Chrysler Building, a Flatiron Building, a MetLife Building, a Metropolitan Museum, a Manhattan Municipal Building, a New York City Hall, a Szent Patrik katedrális, a Central Park (a Bethesda szökőkúttal és minden részletével), a Grand Central Terminal, a Times Square, a Brooklyn-híd, a George Washington híd, a Manhattan-híd, Coney Island (a jellegzetes toronnyal, hullámvasúttal és óriáskerékkel) és a Szabadság-szobor, de szinte minden utcát felismerhetünk. Mindezek bejárása, felfedezése önmagában is nagy, ráadásul sok-sok órányi élményt nyújt, és akkor a játék még nem is került terítékre.


Ebbe a városba érkezik meg héroszunk, a szerb háborús veterán, volt embercsempész és kisstílű bűnöző, Niko Bellic, sötét múltja szellemével a sarkában. A kaland rögtön a Platypus nevű hajó kikötésekor kezdődik, amin Niko durván egy évig dolgozott – láthatjuk, hogy csupa orosz és kelet-európai csempész rejti el sebtében, ilyen-olyan jól bevált módszerrel az áruját. Niko látszólag az Amerikában meggazdagodott unokatestvéréhez érkezik látogatóba, hogy ő is megcsinálja a szerencséjét a lehetőségek országában, de idővel kiderül, hogy nem minden az, aminek látszik. Roman, a kuzin csak felvágott a leveleiben a távoli, csóró rokonok előtt, valójában egy koszfészekben lakik, ráadásul csak egy lepukkant taxis céget és a játékszenvedélye miatt felhalmozódott hatalmas adósságát mondhatja magáénak.


Niko valódi céljait csak később ismerjük meg: a délszláv háború idején valaki elárulta a gyerekkori barátaiból és földijeiből álló osztagát, az ellenség rajta és két társán kívül mindenkit lemészárolt, Nikót pedig azóta csak a bosszú hajtja, hogy megtalálja az árulót, és a megtorlással megszabaduljon végre a háború őt kísértő poklától. Az ilyen mélyebb, filmesebb, drámai vallomások egyébként meglepően ritkák a játékban, a baráti kiruccanások során az autóban buggyannak elő, olykor-olykor alkoholos befolyásoltság rásegítésével. Komolyabb lelkizést még Kate-től és Packie-től kapunk, Roman inkább víg matróz figura, Dwayne pedig határozottan fárasztó az állandó nyavalygásával (akinek az agyára megy, egy küldetésben akár hidegre is teheti).


A Grand Theft Auto sorozat hagyományaihoz hűen Nikót irányítva kezdetben Romannak és pár barátjának dolgozhatunk, majd a rakpart környékét uraló kisebb orosz maffiózókkal is összerúgjuk a port, mely folyományaként – mint azt a GTA-knál megszokhattuk – elkerülhetetlenül a bűn mocsarába süllyedünk. Így haladunk ezúttal is felfele a ranglétrán: a megbízók gyakran árulnak el minket, és döfnek tőrt (általában a segítségünkkel) egymás hátába, egyre nagyobb halaktól kapjuk a parancsokat (a végén már politikusoktól, olasz maffiavezérektől és titkos kormányszervezetektől), és mi is egyre jobban feltörünk, plusz nagyobb terület és több eszköz válik elérhetővé számunkra. Niko terve egyébként megfontolt, azért próbál egyre nagyobb hatalmú, irányába elkötelezett embereket megismerni, hogy azok felkutassák neki az általa keresett, állítólag szintén az új világban tartózkodó egyik fickót. Ezek mellett természetesen akad pár új barát, barátnő és rokon is, akiknek szintén elvégezhetünk ezt-azt.


Protagonistánk leginkább egy problémás ír családhoz csapódik, akik állítólag egykor uralták a várost, ma azonban a fivérek (Packie, Derrick és Gerry) már csak piti bűnözők, egyikük, Francis pedig hipokrita rendőrtiszt. Niko természetesen a húgukba, Kate-be szeret bele, automatikusan, függetlenül attól, hogy mennyi szoknyát hajkurászunk. A főbb szereplők között még említésre méltó az első barátnőnk, Michelle (túl könnyű átlátni rajta), Little Jacob (a legviccesebb figura, eszméletlen jamaikai szlenggel), Brucie Kibbutz (ő Norbi őrült klónja, egy gazdag életmódguru, aki állandóan bizonygatja, hogy nem meleg) és Manny Escuela (egy megtért drogdíler és közösségi vezető, aki a Bosszúvágyas Paul Kersey pózában tetszeleg).


A küldetések, amiket szokás szerint kötetlenebb sorrendben vehetünk fel az éppen aktív megbízóktól, sajnos viszonylag sablonosak, legalábbis azok számára, akik hozzám hasonlóan ezernél is több GTA küldetést lenyomtak már. Sokszor kell sofőrködnünk, néha észrevétlenül járműveket követnünk, időnként üldöznünk és megsemmisítenünk, ezeken túl vannak a gyalogos harcok, melyekben rendszerint nagy túlerővel kell szembenéznünk, és persze általában a rendőrök elől is menekülnünk kell levezetésként. A missziók ezúttal is gyakran állnak több szakaszból, sőt akad néhány elágazás is (így két megnyerés érhető el), ezek fűszerezik őket valamennyire, de érzésem szerint egyik sem annyira emlékezetes, mint például San Andreasban a Terminátor 2-t idéző, csatornamederben üldözős – de kapásból mondhatnék még egy tucatot az előző részekből, amiket a haverokkal úgy szoktunk felidézni, mintha virtuális helyett valódi élmények lettek volna. Mellesleg, ha már az említett üldözős jelenetre utaltam, olyan rail shooter szakasz sincs a negyedik részben, ahogy még nagyon sok korábban megvalósított lehetőség sem került bele – a sok ziccer kihagyása pedig kicsit szürkébbé, kevésbé változatossá teszi a játékot. Robbantós, mesterlövészes, motoros, versenyzős és helikopteres küldetés is alig akad (van, amelyikből csak egy kötelező van), talán még a legérdekesebbek, bár nem túl látványosak az emberrablós, a koporsós, a rabszabadítós és a kórházban tanút kivégzős szintek voltak.


Az előző részekhez képest még kimaradt a játékból a fejlődés lehetősége, nincsenek Tony Hawk játékokat idéző biciklis és motoros kihívások, hiányoznak a roncsderbik és arénás versenyek, nem tuningolhatjuk az autókat (nitro, lowrider, külsőségek, egyebek), nincsenek táncos mini-játékok, sőt a fegyverek és járművek száma is alacsonyabb (nincsenek kerékpárok, modelljárgányok, nem vezethetünk repülőgépet és vonatot, továbbá nem szerezhetünk jet packet és ejtőernyőt sem). A figuránkat is csak kis mértékben változtathatjuk meg, nincs gyúrás, étrendtől és mozgástól függő hízás vagy fogyás (enni tudunk azért, amivel visszaállíthatjuk az életerőnket), nincsenek borbélyüzletek és tetoválószalonok, ráadásul a ruhakínálat is meglehetősen szűkös (néhány helyre öltöny kell, és a nőkre gyakorolt hatásunkba is beleszámít a megjelenésünk). Ez utóbbiak elmaradását ugyanakkor annyira nem bánom, mint azt a San Andreas cikkekben is kifejtettem, ezek már túlságosan The Sims irányba vitték el az elődöt, sok időbe telt egy-egy hízó- vagy fogyókúra, attól függően, hogy melyik hölgyeményre hajtottunk rá, az ilyesmi pedig már túlságosan lelassít egy akciójátékot. Kimaradt továbbá a mészárlás, a kosarazás és a lövöldözős játék az Ammu-Nationben, nincsenek autós, motoros és repülős iskolák, nem kaszinózhatunk, sőt nagyon sok korábbi munkát is nélkülöznünk kell (nem csaphatunk fel parkoló inasnak, bányásznak, szemetesnek, betörőnek, kerítőnek, kamionosnak, tűzoltónak vagy mentősnek), ráadásul teljesen hiányzik a bandázás, területszerzés és ingatlanvásárlás is.


A munkák alacsony száma különösen meglepett, tűzoltók és mentősök már a korai epizódok óta lehettünk, ráadásul a járművek megvannak, a tűzoltóautóval akár locsolhatunk is (addig lökdöstem egy kocsit, amíg kigyulladt, utána meg eloltottam a tüzet, tehát a lényeget megírták a programozók), csak azt tudom elképzelni, hogy a fejlesztők kifutottak a határidőből, ezért hagytak ki ennyi, korábbi részekben már megvalósított lehetőséget. Ide kapcsolódik, hogy taxizni azért még tudunk, de csak a játék elején, Roman cégénél, a jó öreg rendőri munkák ugyanakkor nagyon kibővültek: használhatjuk a számítógépet, böngészhetjük a nyilvántartást, válogathatunk az aktuális, megoldandó bűnesetek között, sőt a harminc legkeresettebb bűnözőt is likvidálhatjuk.


A mini-játékok közül megmaradt a szinte önálló játékként is helytálló biliárd, emellett tekézhetünk, darts-ozhatunk és egy Tetris jellegű videojátékkal is játszhatunk. Az első hármat a játékbeli barátainkkal és barátnőinkkel is művelhetjük, ezeken túl még show és sztriptízbár látogatás, továbbá evés és ivás (természetesen részegséget szimulál utána a játék) választható közös programként. A csajozás egyszerűbb, mint korábban, nem annyira korlátozott a barátnők elérhetősége (természetesen ebben a játékban is múlik az idő, és váltakoznak a napszakok), a kötelező hódításokon túl ráadásul a játékbeli interneten is ismerkedhetünk, mellesleg a barátnők és barátok bizonyos szint felett extra dolgokkal is megkönnyítik számunkra a játékot. Újdonság, hogy a barátnőkhöz hasonlóan a barátainkkal és az unokatesónkkal is eljárhatunk szórakozni, a két dolog között csak kevés különbség van: a barátoknál nem számít a cél, az autónk és a kinézetünk, ugyanakkor a barátnők ezeket is figyelembe veszik, és bizonyos helyekre nem szeretnek járni.


A lehetőségek megcsappanását (mellékes küldetésként azért most is van több listás autólopkodás, ami szintén kicsit könnyebb itt, továbbá akad néhány illegális verseny, dolgozhatunk drogfutárként és bérgyilkosként, néhány véletlen szereplőnek pedig különféle szívességeket tehetünk) a város mérete és az audiovizuális tartalom bősége ellensúlyozza. Említettem már a showkat, nos, egy bénább, de vicces kabaré mellett valódi stand up komikusok, Ricky Gervais és Katt Williams műsoraira is beülhetünk, ezek igazán ott vannak a szeren, és elég sok előadásuk van, nem kezdenek egyhamar ismétlődni. Rádióadóból is több van, mint korábban, sőt nézhetünk virtuális tévét, és böngészhetjük a nagyon tartalmas, virtuális internetet is (természetesen internet kávézókban). Mindháromban a reklámok vannak túlsúlyban, amik az utcai hirdetésekhez és üzletekhez (Clucking Bell, Burger Shot stb.) hasonlóan az amerikai életmódot, politikát, patriotizmust, fegyvermániát, terrorparát, elhízást és hasonlókat figurázzák ki, hozzáteszem: remekül.


A legmegszállottabb, 100 százalékos teljesítményre törekvők számára pedig megmaradtak a kaszkadőrugratások (50 darab) és a lelőhető galambok (200 darab, ráadásul mindegyik riasztja a rendőröket is), ezek még sok plusz órát adnak a San Andreasoshoz ugyan nem mérhető, de az átlaghoz képest azért nagyon hosszú játékidőhöz.


Az említett lehetőségeken túl az irányítás (bár alapban Xbox 360-on és PlayStation 3-mon is eltér a megszokottól, átállítható) és a játékmenet nem igazán változott a korábbi részek óta. Úszni és kerítéseken átmászni most is tudunk, így a vízbe eséstől nem kell tartanunk, a pusztakezes harc még valamivel fejlettebbé, érdekesebbé vált, lőfegyverekkel pedig fedezékekből is tüzelhetünk. Két jelentős újdonság akad még, ami nem csak hasznos segítség, de egy mai korban játszódó produktumban már a hiányuk lenne szokatlan. Az egyik a mobiltelefon, a barátokkal, barátnőkkel, megbízókkal és másokkal is beszélhetünk rajta (hívnak és mi is hívhatjuk őket), emellett van benne határidőnapló, fogad SMS-eket, és a később megnyíló, fejlettebb segítségével fényképezhetünk is (ugyan Xbox 360-on nem menthetünk így le képeket, és nem tudom, hogy PlayStation 3-mon van-e ilyen lehetőség). A másik hasznos dolog a GPS navigátor, ha van egy küldetésben célunk, vagy szabadon választottunk magunknak egyet, a masina bejelöli a térképen a legrövidebb utat, és a géphang is navigál minket, ha úgy akarjuk. Elsőre úgy éreztem, hogy ez talán túl nagy segítség, megöli a játék lényegét, de egyrészt kikapcsolható, másrészt a város tényleg annyira nagy, hogy szinte képtelenség az egészet memorizálni, ráadásul elég reálisan működik a kütyü, kis időbe telik, amíg újraszámolja az utat, és a kis sikátorokat meg hasonlókat nem tartja nyilván, tehát akár meg is verhetjük jobb útvonalválasztással.


A Rockstar új (ugyan nem itt debütált, de a játék korábbi részei még a Criterion Games RenderWare-ét használták), RAGE nevű motorja természetesen eszméletlen látványt varázsol a szemünk elé, ami persze nem meglepő a patinás cégtől új generációs erőműveken. Sokat nem is lehet írni róla, egyszerűen tökéletes, az érdes és nedves felületek, a víz, a tükröződések, a fények és árnyékok szinte mindenhol rendben vannak. Ugyan számos panasz volt különféle fórumokban a fagyásokra és akadásokra (az utóbbi PlayStation 3-mon jelentett komolyabb problémát a videók tanúsága szerint), de Xbox 360-on nekem csak egyszer akadt ki a játék, egy töltés soha nem ért véget, ki kellett lépnem, utána rendben volt. Apró akadást pedig nagyon nagy sebességnél, igazán zsúfolt helyeken észleltem csak, meglehetősen ritkán. Ugyanakkor azzal az apróbb hibával szinte állandóan szembesülök, hogy textúrák késve jelennek meg, a szemünk előtt bukkannak fel a semmiből. Dakssal is beszéltünk erről, nála, még a HDD nélküli Arcade gépén ez problémásabb volt, de sajnos jelen van HDD-s gépeknél is, azt persze nem tudom, hogy PlayStation 3-mon mi ezzel a helyzet. Nem veszélyes, szerencsére csak a kevésbé fontos dolgokat érinti (például házakban igazán gyakori, hogy késve jelenik meg a lépcső vagy az egész belső tér, a feljebb említett kórházban pedig szinte mindig „fal" jelent meg nekem ott, ahol egy másik szárnyba kell átsétálni), tehát olyan szituációk azért nem figyelnek be, hogy későn előtűnő autókba rohanunk, mert nincs már időnk kitérni. Nyilvánvaló, hogy a helyzetet a messze nem végtelen RAM okozza, amiben a lassabb véletlen elérésű HDD-ről és DVD-ről folyamatosan kell cserélgetni a textúrákat. Kicsit ugyan meglepett, hogy ilyesmi gyakran előfordul, de a PlayStation 2-es részeknél is megvolt ez, sokkal durvábban és kisebb látótávolsággal.


A játék fizikája még igazán lenyűgöző, akármilyen extrém módon okozunk kárt az autókban, megfelelően deformálódnak, például volt olyan, hogy lerobbantottam egy kocsi fél hátulját, a kerék is csámpásan állt utána, és félrehúzott a járgány. Ha már itt tartunk, a robbanások sokkal ritkábbak a játékban, mint az elődeiben, nehéz annyira leamortizálni egy verdát, hogy felrobbanjon, sőt felborulni sem egyszerű, amit ráadásul itt már nem követ automatikus robbanás. Amíg a korábbi GTA-kban pár perc ácsorgás után garantáltan láthattunk pár tömeges karambolt, itt szándékosan okozni sem lehet, legalábbis igazán nagyot nekem nem sikerült. Ez talán a realizmus erősítése, vagy a játék durvaságának visszafogása végett alakulhatott így. Vér is kevesebb látható a játékban (például ha meghalunk, fekete-fehérbe vált a kép), de azért akad, ha pár embert elütünk, véres lesz a járgányunk. Sőt a sztriptíztáncosnők is visszafogottak, mindegyiken van bikini vagy legalább bimbót takaró szigszalag. Persze ezek sem mentették meg a játékot a legszigorúbb korhatár-besorolástól, és mindenki úgy káromkodik benne megállás nélkül, mint a kocsis – ahogy azt a sorozatban már megszokhattuk.


A mesterséges intelligencia ugyanakkor engem nem fogott meg különösebben. Bár az Euphoria motor gondoskodik róla, hogy két interakció, ütközés, vagy esés ne azonos módon következzen be, azaz nincs előre letárolt ragdoll animáció meg semmi ilyesmi, de ettől függetlenül az emberi viselkedésben nem vettem észre nagy előrelépést a GTA III óta. Az autók véletlenszerűen váltogatnak sávot, az emberek erre-arra mennek, vagy csoportosan beszélgetnek – egyébként az ilyen csoportok sokkal sablonosabb szövegeket nyomnak szerintem, mint a San Andreasban, ahol néha fél órákat kellett parkolnom egy időpontra várva, és nagyon hosszú, vicces sztorikat hallgathattam végig a járókelők szájából. Az utcán kevés a bűncselekmény, és mivel igazi bandázás sincs, nagyobb balhék is csak akkor alakulnak ki, ha mi provokáljuk ki őket. Nekem a legdurvább ilyen küldetésen kívüli összetűzésem az volt, hogy egy mexikói gengsztertől elvettem a SUV-ját, aztán elvágta a torkomat (nem haltam bele), én lelőttem, és a környékről rám támadt több hasonló ruhás társa. Kirángatni csak egy-két alkalommal próbáltak a járgányomból, egyszer egy fickó azzal jött, hogy az övé a sportkocsi, amit már napok óta birtokoltam és hajtottam. Hasonlóképp a rendőrség is toleránsabb, akármilyen törést-zúzást vagy szabálysértést (például ezerrel pirosokon átzúgást a bal sávban) végezhetünk előttük, rá se bagóznak, kizárólag attól gurulnak be, ha előttük gázolunk, vagy ölünk embert, esetleg autót nyúlunk le, vagy pont nekik koccanunk. Tehát előfordul utcai erőszak, benne van a játékban, de messze nem olyan gyakori, mint az elődökben. Mellesleg harc közben sem csillog különösebben az MI, annyi fejlődés tűnt fel, hogy a fedezékbe húzódott ellenfelek, ha sokat lövöldözünk rájuk, különösen, ha nem kihajolva, célzás nélkül, óvatosabbak lesznek, célzás nélkül kezdik viszonozni a golyózáporunkat. Ilyenkor különösen nehéz őket kifüstölni, az ilyen fazonok ellen a kézigránát a hatékony ellenszer.


Meglepett még, hogy bár a GTA IV a minden idők legdrágább, legnagyobb és legjobb játéka címekre pályázott, és a kritikákat elnézve be is jött a dolog, mégsem alkalmaztak benne híres szinkronszínészeket, mint az elődei esetében (Joe Pantoliano, Burt Reynolds, Jenna Jameson, Samuel L. Jackson és még fél Hollywood), pedig biztosan még hangulatosabb lett volna a végeredmény, azon túl, hogy ez a kétségtelenül költséges húzás nagy reklámerővel is bírt volna. Csak a rádiós DJ-k között akadnak hírességek, például Iggy Pop, Juliette Lewis és Karl Lagerfeld.


Ahogy a sorok közül kiolvasható, a Grand Theft Auto IV számomra, offline módban okozott némi csalódást. Nem állítom, hogy nem mérföldkő, messze van a tökéletestől, vagy hogy más, átlagos játékokhoz viszonyítva nem nyújt sokszor több játékórát, egyszerűen túl nagy elvárásaim voltak vele szemben. Azt reméltem, hogy egy San Andreast kapunk a köbön, de legalább kétszer nagyobb világot, kétszer ötletesebb és viccesebb figurákat, kétszer több küldetést és munkát, meg minden akciófilmet elhomályosító kaszkadőrjeleneteket. Ezeket a léceket sajnos leverte. Egy gyenge tízesnél kevesebb pontot azért így sem adnék rá, igazán ott van a szeren, de a San Andreast tartom továbbra is a videojátékok császárának. A negyedik rész szerintem csak technológiában következő lépcsőfok, amilyen a harmadik is volt anno, de bízom benne, hogy ezzel a vitathatatlanul kiváló motorral is születnek majd sokkal tartalmasabb folytatások, amilyen a Vice City, Liberty City Stories, Vice City Stories és persze a San Andreas volt a hármashoz képest. Ez valószínű is, hiszen a Rockstaros srácok már jó ideje hegesztik az egyelőre Xbox 360 exkluzívként reklámozott, de a pletykák szerint talán PlayStation 3-ra is megjelenő, letölthető, várhatóan teljes játék értékű DLC1 és DLC2 kiegészítőket. Várjuk őket…