Szkafander és pillangó

Micsoda vétkem vagy tévedésem érdemelte ki mai gyengeségemet? Ti, akik azt állítjátok, hogy az állatok zokognak bánatukban, hogy a betegek kétségbeesnek, hogy a halottak rosszakat álmodnak, próbáljátok meg elmesélni bukásaimat és álmaimat!

Így ír Arthur Rimbaud, de akár Jean–Dominique Bauby könyvéből is származhatna ez az idézet, amely az átváltozások, metamorfózisok elgondolkodtató mivoltát sugallják felénk. A Szkafander és pillangó című, francia – amerikai életrajzi dráma alapját is egy nagy átváltozás adja.  A film Bauby fent említett és egyben egyetlen könyvét dolgozza fel. Ez a könyv, az író memoirja, amelyből a megjelenése napján 25000, megjelenése hetében, pedig 150000 példány fogyott el.


Jean – Dominique a kilencvenes évek elejétől az Elle főszerkesztőjeként dolgozott. Híres, elismert emberként állandóan a rivaldafényben élt. Szerették az emberek, főként a nők. Rengeteget dolgozott, még többet bulizott, és nőzött. Feleségétől hamar elvált, de amikor csak tehette, gyermekeivel töltötte a hétvégéket. Egyik ilyen hétvégén, mikor a fiát ebédelni vitte, rosszul lett az autójában. Ez 1995. december 8–án történt, a 43. életévében, s azon a napon minden örökre megváltozott, Bauby ugyanis agyvérzést kapott, aminek következményeként egy ritka, de igen súlyos szindrómát állapítottak meg nála az orvosok. Ez az úgynevezett locked – in szindróma (LIS), ami által teljesen lebénult, a bal szemét kivéve, viszont intellektuálisan teljesen ép maradt, képes volt feldolgozni az ingereket, de képtelen volt reagálni azokra. A bal szeme által megtanult kommunikálni, és „megírta” könyvét, Szkafander és pillangó címmel, melyet gyermekeinek ajánlott, és melynek lediktálása emberfeletti erőfeszítéssel mehetett csak végbe.


A könyvből Julian Schnabel rendezett filmet, amely 2008–ban volt először látható a hazai mozikban. Magyarországon csak a művész mozik vetítették, holott jómagam kötelező középiskolai anyaggá tenném a filmet, hiszen mind média órán, mind etika órán sokat lehetne belőle tanulni.


Visszatérve a rendezőre: Julian Schnabel igazi művészember, aki a filmezés előtt festményeket és szobrokat készített. Első komolyabb filmje „A graffiti királya”, ezt követte a „Mielőtt leszáll az éj”, ami már a Velencei Filmfesztiválon a Zsűri Nagydíja elismerést is megkapta. Az igazi áttörés számára azonban a Szkafander és Pillangó, hiszen a filmet 4 Oscarra, két Golden Globe – díjra és egy BAFTA – díjra is jelölték, valamint Cannes-ban is két jelölést kapott, melyből mindkettőt meg is nyerte.  A rengeteg jelölésből még két Golden Globe díjat szerzett meg a film, az egyiket a legjobb rendező kategóriában, a másikat pedig a legjobb idegen nyelvű filmek között.


Az események nem pörögnek gyorsan és nem is egy akcióban gazdag alkotásról van szó, de hogy is lehetne az, mikor a főszereplő tolókocsiban ül, a bal szemén kívül semmi mást nem tud mozgatni, és mi nézők a film nagy részében mindent Jean–Dominique egyetlen ép szemén keresztül látunk. Így aztán valóban át tudjuk élni, hogy mit is érezhet ez az ember, és minden élménye igazán valódivá válik. Az ő szemével látjuk a gyerekeit, a szerelmeit, a segítőit, de a saját könnycseppjeit is, sőt még azt is, ahogy a jobb szemen a szemhéját összevarrják, és közben önmagunkon érezzük a félelmeit. Mindenképpen meg kell említenem tehát az operatőr nevét is, hiszen remek munkát végzett: Janusz Kaminski. Igen, ismerősen csenghet a név, hiszen ő volt az, aki kétszer is megkapta a legjobb operatőrnek járó Oscar díjat, az egyiket a Ryan közlegény megmentése, a másikat pedig a Schindler listája című filmért (Spielberg állandó munkatársa). A Szkafander és pillangó forgatásáért pedig a Cannes–i Filmfesztiválon jutalmazták meg a legjobb operatőrnek járó díjjal.


Ahogy már említettem az eseményeket tehát szinte végig a főszereplő szemszögéből látjuk. Átérezzük, milyen lehet a helyzete egy tolókocsihoz kötve, teljességgel másokra utalva, és elgondolkozunk rajta: ma még olyan természetes, hogy felkelek az ágyamból és felkapcsolom a tévét, ha úgy akarom, és ki tudja, lehet, hogy holnap mindezt már nem én döntöm el. És nem csak a mi gondolatainkat, hanem Jean–Dominique gondolatait is halljuk, emlékei által megismerjük a múltját és a jövőjét is, melyet a képzelete szül, és amely ugyanolyan valóságosnak tűnik, mint a jelene. Mindez pedig úgy történik, hogy nincs a filmben semmi fölösleges érzelgősség, nincs benne egyetlenegy hatásvadász kocka sem. Felesleges is lenne, hiszen a maga természetes valójában is elég nagy tragédia, ami történt. De idővel elfogadjuk, mert látjuk, hogy a főhős nem adja fel, megőrzi humorát, és ameddig lehet, életkedvét is, mégha néha reménytelennek is tűnnek a kilátásai.  Azt mondja: „A szememen kívül van még két dolog, ami nem bénult le. A képzelőerőm és az emlékeim. Csak a képzeleteim és az emlékeim segítettek megszökni a szkafanderemből.” A hiteles alakítás Mathieu Amalric-hoz fűződik, akinek a neve az új James Bond filmből, a Quantum csendjéből lehet ismerős. Mellette szintén kiválóan alakított Emmanuelle Seigner, aki a volt feleség szerepét játszotta, illetve Marie-Josée Croze, aki a logopédust alakította. 


A film mondanivalója olyan gondolatokat ébreszt az emberben, amelyeken egyébként legtöbben el sem merengenénk. Nem gondolunk bele, hogy mindaz, ami ma még természetes, lehet, hogy holnap elérhetetlen lesz. Elfelejtünk a mának élni, túlságosan sok jelentőséget tulajdonítunk a pénznek, és túl keveset egymásnak, embereknek. Az író tíz nappal könyve megjelenése után hunyt el. Lánya Céleste Bauby kilencéves volt ekkor, s csak négy évvel később volt képes arra, hogy elolvassa édesapja művét. Legjobban az lepte meg, hogy mennyire szeretett az édesapja élni, hogy mennyivel másként értékelte ott, a tolókocsihoz kötve, tehetetlenül az életet, mint ahogy az átlagos hétköznapokon. Az Elle magazin egyik számában így nyilatkozott: „Elolvastam néhány oldalt, aztán letettem és hónapokig nem vettem fel újra. Amikor megint képesnek éreztem magam rá, tovább olvastam – meséli Celeste. – Megrázó, de egyben csodálatos volt olvasni. Végig sírtam, mert ismertem a történetek mögött rejlő apró kis sztorikat. A legjobban az érintett meg, hogy olvasás közben ráébredtem, mennyire szeretett az apám élni. Nem könnyű az életedet egy könyv lapjain viszontlátni, az apád szemén keresztül, aki már nem él. De ez a legjobb dolog, amit hátrahagyhatott nekünk, csodálatos ajándék.”
Csodálatos ajándék. A filmre is ez a legjobb szó.