Holnapolisz filmkritika

Futószalagon gyártott képregények adaptációi, régi klasszikusok leporolt újragondolásai vagy folytatásai jellemzik a mai filmipart. Mi pedig két kézzel habzsoljuk a popcornt, miközben ezek a tucatfilmek csakis arra építenek, hogy minél látványosabb, minél monumentálisabb pusztításokkal, vészjósló jövőképpel és sajnos üres, semmitmondó tartalommal nyújtsanak gyorsan felejthető szórakozást. Eközben pedig teljesen feledésbe merültek a '90-es éveket jól jellemző, önfeledt családi szórakozást ígérő, spielbergi és Walt Disney-logós, mondanivalóval megtöltött mesék. Az eredeti ötletből táplálkozó Holnapolisz pont ezt a bájos, optimizmustól duzzadó, gyermeki kalandot idézi meg. És hiába építkezik klisékből, idejétmúlt ötletekből, mégis meglepően friss és üde színfoltja tud lenni az idei mozis kínálatnak.

Holnapolisz egy olyan hely, ahova csakis a legnagyobb elmék kapnak meghívót. Ebben a meseszerű városban ugyanis nincsenek visszatartó fékek, a fejlődést nem akadályozzák olyan gátak, mint például a politika. Itt minden az innovációról szól, a képzelet kiterjesztéséről, az álmok megvalósításáról. Így esik meg, hogy a történet elején az ifjú Frank Walker (George Clooney), egy szárnyait próbálgató feltaláló is invitálást kap. Az egyik munkája kapcsán azonban valami balul sül el, a hibát pedig egy lázadó és álmodozó tinédzsernek, Casey Newtonnak (Britt Robertson) kell helyrehoznia. Ebben lesz segítségére egy rejtélyes kitűző, amivel térben ugorva, bárhol és bármikor Holnapolisz futurisztikus városában találja magát. Casey pedig lebilincselő utazásra indul, hogy kiderítse, pontosan honnan is származik és mire is képes új szerzeménye.

Brad Bird nem először bizonyítja, hogy képes hangulatos családi filmeket készíteni. Eddig leginkább animációs filmekkel, mint például A hihetetlen családdal vagy a L'ecsóval mutatta meg, nem csak a gyerekek, de a gyermeklelkű felnőttek nyelvén is kitűnően ért. A Holnapoliszban pontosan ez a vonal köszön vissza, a gyermeki naivitás, az álmodozás, az optimizmus ereje hajtja előre hőseinket, hiszen ők tényleg feltétel nélkül hisznek abban, hogy ilyen erények birtokában jobbá tehetik a világot, és bármilyen akadállyal is kell szembesülniük, garantáltan találnak rá megoldást. Ebből pedig egy olyan izgalmas kaland kerekedik, amiben mindvégig a Walt Disney-re jellemző pozitív és vidám életszemléleten van a hangsúly.

A Holnapolisz pedig bőven ad időt a néző számára, hogy rácsodálkozzon a látottakra, hogy ismét előtörjön belőle mélyen megbújó gyermeki énje. Pedig az eredeti ötletek mögött valójában nem rejlik sok újdonság, sőt, igazából nyugodtan kijelenthetjük, hogy a történet a Walt Disney-történeteket mindvégig jellemző, jól ismert karakterekkel és végkicsengéssel rendelkezik. Közben pedig látványos, de abszolút nem hivalkodó üldözésekkel, ötletes lövöldözésben és kikacsintásokban gazdag boltos jelenettel, némi misztikummal lendül előre a sztori. Egyszóval a Holnapolisz egyszerre nosztalgikus és jövőbe tekintő. Előbbi leginkább hangulatában, karakterei jellemében tükröződik, utóbbi viszont a mondanivalójában, ugyanis a minket körülvevő, mindennapi, globális problémákat helyezi középpontba.

A film utolsó harmada mégis kettétöri az addigi lelkesedést, a naivitással fűszerezett átélés pedig óriási pofonnal küldi padlóra a nézőt. Holnapoliszba megérkezvén ugyanis váratlanul elmúlik az a varázs, ami végigkíséri Casey és Jack útját. A film ezen pontján mintha elveszett volna a lendület, a kreativitás és nem maradt más, mint a kötelező optimista szólamok elmormogása, a film nem klasszikus értelemben vett főgonosza motivációjának ismertetése, a probléma megoldásához szükséges végkifejlet beteljesítése. A suta lezárás pedig pillanatok alatt szertefoszlatja álmainkat, hazavágja az izgalmas felütést, az ötletes középső szakaszt.

És ezt azzal is nehéz megmagyarázni, hogy szokatlanul hosszúra lett nyújtva a film első két harmada, így nem maradt idő a befejezés kreatív megvalósítására. Mégis úgy érezzük, hogy az utolsó fél óra csak arról szól, hogy a rendező kihúzhassa listájáról a kötelező családi filmek fő paneljeit. A Holnapolisz tényleg egyik ámulatból ejt minket a másikba, reményteli kalandot ígér, aztán pont attól foszt meg, amit több mint egy órán keresztül belebegtet. Az orrunknál fogva vezet, megbabonáz, majd csúnyán becsap.

Mégis fantasztikusan nosztalgikus hangulat övezi a filmet, de közben arról sem feledkezik meg, hogy már nem a '90-es években járunk. A filmre jellemző visszafogottság minden pillanatban tetten érhető, nem csak a forgatókönyv, de Holnapolisz letisztult ábrázolása is erről tanúskodik. Igazi időutazásban lesz részünk, ugyanis egyszerre repít el minket a múltba és a jövőbe. Mert nem csak arra emlékeztet minket, hogy húsz évvel ezelőtt milyen szuper mozik hozták össze a családot, hanem arra is, hogy van élet a képregényekből készült alkotásokon túl, és úgyis lehet mondanivalót ötletes történetbe csomagolni, hogy az egyszerre szóljon mindenkinek.

Szóval mégis nehéz rá haragudni, úgyhogy az utolsó korty kóla nem azt a célt szolgálja majd, hogy leöblítsd a film végi csalódott szájízt. 

Gamekapocs értékelés: 7
IMDB: 6,9
Rotten Tomatoes: 50% 

Holnapolisz
Eredeti cím: Tomorrowland
Rendezte: Brad Bird
Írta: Brad Bird, Jeff Jensen, Damon Lindelof
Szereplők: Britt Robertson, Hugh Laurie, George Clooney, Kathryn Hahn, Pierce Gagnon, Lochlyn Munro, Monique Ganderton, Chris Bauer
Zene: Michael Giacchino
Játékidő: 123  perc
Magyarországi premier: 2015. május 28.