Daredevil sorozatkritika

A Marvel Studios még 2013-ban kezdett el gondolkodni egy új Daredevil-filmen, de több komplikáció következtében - melyek között szerepelt a legutóbbi mozi kritikai bukása is -, hamar letettek erről az ötletről. Ellenben a Marvel Televison vezetője előállt a saját elképzelésével, hogyha filmben nem is, de tévében jól mutatna ez a karakter. Az ötlet hamar gazdára talált a Netflixnél, és rögvest el is kezdtek dolgozni rajta. Miután a stúdió megszerezte magának Drew Goddardot (őt a Ház az erdő mélyén, vagy a Z világháború írójaként ismerhetjük), a projekt gyorsan fejlődött, és 2015 áprilisában a tévék képernyőire is került a Daredevil.

A történet az alap képregényhez nyúl vissza, amit Stan Lee és Bill Everett készített el, néhány elemet kissé átdolgozva. Matt Murdock kezdő ügyvéd, gyerekkorában egy súlyos balesetet szenvedett, aminek következtében meg is vakult. Ezek után veszi észre magán, hogy bár nem lát, sokkal jobban hall, szagol, érzékeli a környezetét: a szemébe került vegyszerek révén sokkal részletesebben kezdi el „látni” a világot. Mikor felnő, elhatározza, hogyha valamilyen ügynél nem tudja felszínre hozni az igazságot, akkor majd a tárgyalótermen kívül fogja fizikai erejével elérni azt. Értelemszerűen ezzel az alvilág főnöke nem nagyon szimpatizál…

A 2003-ban kiadott Daredevil – A fenegyerek mozifilm, Mark Steven Johnson rendezése és forgatókönyve nyomán nem aratott nagy kritikai sikert, de a nézők szerették, hiszen a gyártási költség több mint kétszeresét hozta vissza. Nem sikerült annyira rosszul, de látszott, hogy magán Johnsonon kívül senki sem vette túlzottan komolyan. A rajongók és a nézők ezen tények figyelembe vételével félve kezdték el nézni a sorozatot, tartva attól, hogy ugyanaz lesz az eredmény, mint az elődnél. Ennek ellenére pánik nem következett be, az első tíz perc láttán mindenki megnyugodott.

Ami a leginkább szembetűnik a sorozattal kapcsolatban, hogy nagyon komor, borongós és sötét. Egyáltalán nem hajaz a mozifilmre, itt a történések legnagyobb része este történik, hiszen az alvilág ilyenkor igazán éber. A három főszereplő - a fentebb említett Matt (Charlie Cox), az ügyvédi társa és a legjobb barátja, Foggy (Elden Henson) és az ő „titkárnőjük”, Karen (Deborah Ann Woll) - mindegyike szerfelett jól megírt karakter, könnyű velük azonosulni. A főgonosz Wilson Fisk (Vincent D’Onofio) egyedi a Marvel Univerzumban (ő a képregényben Kingpinként szerepel), és holott sok előrelátható klisé tűnik fel vele kapcsolatban, mégis eredetinek hat pusztán a jelleme, a beszédstílusa, a céljai miatt – és legalább nem áll semmilyen rokoni kapcsolatban valamelyik pozitív szereplővel, mint az Univerzum oly sok főgonosza.

Daredevil, mint szuperhős sokkal közelebb áll az emberekhez, a rajongókhoz, mint akármelyik másik spéci szuperképességekkel rendelkező egyén. A kötelék e karakter és a néző/olvasó között mindössze annyi, hogy sokkal hihetőbb az ő története. Az a tény, hogy a sorozat nyíltan nem mondja ki, hogy tényleg egy szuperképesség van Matt birtokában, olyan kérdést vet föl a nézőben, hogy lassan elkezdi újraértékelni magában a "szuperhős" fogalmát. A címszereplő egy idő után tényleg másképp észleli a világot a látása elvesztésével, emiatt a szaglására, a hallására és a tapintására hagyatkozik – mint minden egyes vak ember. Ebből kifolyólag állná meg az a felvetés a lábán, hogy Daredevil igazából nem rendelkezik szuperképességekkel, mindössze alkalmazkodott a környezetéhez (ezt a sorozatban egy rész ki is fejti), de ez csak egy teória, aminek taglalása még közelebb hozza a karaktert hozzánk.

Személyesen nekem az a pont tetszik a leginkább a Daredevilben és éri el könnyűszerrel, hogy az év egyik legjobb sorozatának tituláljam, hogy maga a főkarakter sebezhető. Ez kissé félreérthető, de kifejtem. Manapság, ha szuperhős-filmekről, vagy TV-sorozatokról van szó, főleg a Marvel-adaptációknál, a néző már a legelején tudja, hogy maga a főszereplő, akiről szól a történet, nem fog meghalni, hiszen a stúdió (valljuk be, jogosan) nem hagyja megöletni a karaktereit, hiszen azok kiváló pénzforrások. Ezt figyelembe véve a feszültségi faktor nem magas az ilyen alkotásoknál, mert maga a szereplő felé irányuló izgulás, nyugtalanság veszik el belőlük – többek között ezért is mennek rá inkább a készítők a még akciódúsabb, még lélegzetelállítóbb jelenetekre.

Ellenben a Daredevilben nincsenek ilyen részek; nem fognak nagy Zeppelin hajók belecsapódni az aszfaltba, nem fog az egész város ripityára rombolódni egy harc során (az mondjuk igaz, hogy tűz és kisebb-nagyobb robbantások lesznek dögivel). Viszont mint említettem, sebezhető a főkarakter. Matt Murdock is ember, magyarul fárad, liheg, vérzik, sőt, meg is halhat attól függetlenül, hogy szuperhős. Az egyik nagyon szépen megkoreografált jelenetben nem túl nagyok a nyerési esélyei, az egyik ellenfele szó szerint a földig rugdossa le, és annyi vért veszít, hogy majdnem elájul. Ennek a sajátosságnak a beemelése hatalmasat dobott a sorozaton, pusztán csak azzal, hogy a fenti tulajdonságok alapján a néző gond nélkül képes kontaktust teremteni.

Akcióból persze itt sincs hiány, sőt, még brutalitásból sem, ami elsőre engem rettentően meglepett, tudva azt, hogy a képregényfilmeknél az erőszak, az agresszivitás nem szerepel a repertoárban – még a DC Comicsnál sem. Erre rákontrázva itt gyakorlatilag minden eszköz fegyverré válik, nem számít az, hogy az éppen kinek a kezében van. Külön felhívnám a figyelmet a második epizód végén látható több mint négyperces jelenetre, amit egyetlen vágással oldottak meg. Rendkívül látványos, kifogástalan operatőri munka és bravúros koreográfia jellemzi ezt a kis részt, ahogy az egész sorozatot is. A jeleneteket nem érezzük erőltetettnek, minden egyes lépés, megmozdulás érthető és teljesen elfogadható. Gátat csak a néző tud szabni, neki is a gyomra, hogy mennyire képes ezeket befogadni.

Egy szó, mint száz, a Daredevil első évada kiváló munka, ami minden egyes percet megér (akár többször is). Mivel még mindig egy képregényadaptáció, nem fog mindenkinek tetszeni, nem fogja minden egyes néző befogadni, de aki mégis rászánja az idejét erre a tizenhárom epizódos évadra, és szereti a szuperhősöket, a szuperhősös témát, az nem fog csalódni a Daredevilben. Élvezetes, magával ragadó, impozánsan felvett, szerethető karakterekkel rendelkezik, és egyben egy kissé brutális, de nem csap át a ló túlsó oldalára. A második évad jövőre, 2016-ban lesz majd látható, és Elektra Nachios és maga a Megtorló (The Punisher) is felbukkan benne, mint a rosszfiú, akit nem más fog játszani, mint a The Walking Deadből ismert Jon Bernthal. A rajongók már tűkön ülnek, köztük én is, nagyon kíváncsi vagyok, mit fognak ebből összehozni a következő szezonra…

Gamekapocs értékelés: 9/10
IMDB értékelés: 8.9

Szereplők: Charlie Cox, Vincent D’Onofrio, Deborah Ann Woll, Elden Henson, Rosario Dawson, Toby Leonard Moore, Vondie Curtis-Hall
Rendezte: Phil Abraham, Adam Kane, Ken Girotti, Farren Blackburn, Guy Ferland, Brad Turner, Stephen Surjik, Nelson McCormick, Nick Gomez, Euros Lyn, Steven S. DeKnight
Író: Drew Goddard, Marco Ramirez, Joe Pokaski, Luke Kalteux, Dougles Petrie, Steven S. DeKnight, Christos N. Cage, Ruth Fletcher
Producer: Dan Buckley, Jim Chory, Alan Fine, Peter Friedlander, Allie Goss, Kris Henigman, Cindy Holland, Stan Lee, Jeph Loeb, Dougles Petrie, Drew Goddard, Steven S. DeKnight
Vágó: Jonathan Chibnall, Monty DeGraff, Michael N. Knue, Jo Francis
Fényképezte: Matthew J. Lloyd
Zene: John Paesano