Szellemirtók - Az örökség filmkritika

A 2016-ban bemutatott Szellemirtók-film méretes zakója után kevesen gondolták volna, hogy a közönséget még érdekelheti egy újabb felvonás, és valószínűleg ez a visszatérés nem is történhetett volna meg, ha kudarcot vall a Stranger Things. A Netflix sorozatának sikere viszont rávilágított, hogy a nézők nem csak a jó sci-fikre vannak kiéhezve, de óhatatlanul is vágynak a nosztalgiára, korszakok újracsomagolt jellegzetességeire, és visszavágyódnak a menőséggel és lazasággal összeköthető 80-as évekbe. A Stranger Things pedig kész csomagként kínálta ezt, de tette mindezt úgy, hogy képes volt túllépni a retrón, azt csak eszközként használta fel a történet elmeséléséhez.

Hasonló trükkel él a Szellemirtók - Az örökség is, azzal a különbséggel, hogy ez esetben adott volt a múltidézésnek a forrása, ami teljes mértékben meghatározza a film határait és keretrendszerét. Ami óriási az új Szellemirtók-filmben, hogy ügyesen méri fel, meddig merészkedhet el a visszatekintéssel, közben viszont képes a saját hangján szólni, saját lábon megállni. Ez pedig oda vezet, hogy bár ezerrel pörgeti a fan service-t, és a nosztalgiára fogékonyak nem egy pillanatban cseppennek majd el a látottak után, de közben Jason Reitman filmje bátran meri kikövezni a jövőbe mutató utat is. Úgy kacsintgat visszafelé, hogy közben már előre tekint: vagyis a Szellemirtók - Az örökség egy kapocs, egy híd a múlt és a jelen (vagy éppen a jövő) között, ezen a hídon pedig nagyon jó érzés átkelni, elidőzni, és egyszerre merengeni a régmúlton, és kíváncsian várni, mi vár a túloldalon.

Pedig maga a történet nem vállal nagyot, hiszen kisebb változtatásokat leszámítva ugyanarra a cselekményre van felfűzve a sztorimesélés, mint az első két klasszikus rész esetében. De ebben is van kellő frissesség, óvatosan kimért merészség, ami leginkább abból eredeztethető, hogy egy új generáció szemszögéből követjük az eseményeket. Egy olyan korszakban, amikor a New York-i események már teljesen feledésbe merültek, amikor a Szellemirtókra már senki sem emlékszik. A film bátrabb vonala, hogy be mer hozni komolyabb témákat, mint például az elmúlást és annak feldolgozását, vagy a megbocsátást. Ugyan nem emeli központi tárgyává ezeket a topikokat, és nem hagyja, hogy letérítsék a könnyed, laza irányvonalról, mégis jót tesz a történetmesélésnek, amikor kicsit elidőzhetünk hangsúlyosabb témákon is, ami éles kontrasztot képez az amúgy még mindig blőd alapszituációval szemben.

De ez a film alapvetően mégis azért tud működni, mert nagyon erős a színészi felhozatala. Ott van például Mr. Grooberson (Paul Rudd), a nyári iskola fizikatanára, akinek a tudományok iránti gyermeki lelkesedése vagy a 80-as évekbeli Szellemirtók iránti rajongása pillanatok alatt átragad a nézőre. De nyugodtan ide sorolhatjuk a gyerekszínészeket is, mint például a Podcastet alakító Logan Kimet, aki konkrétan sok esetben ellopja a showt a többiek elől. Aztán ott van Phoebe (Mckenna Grace), a zárkózott zseni kislány, aki nem találja a helyét a világban, és akinek a karakterfejlődése példát mutathat az olyan fiatal tehetségeknek, akiket a közösség azért közösít ki, mert különcsége miatt nem értik meg. Phoebe nyílt őszinteséggel alkot véleményt dolgokról, közben egy törékeny kislány, akinek aztán a nyakába szakad a világ megmentésének feladata. De nem marad magára, mert több mint három évtized után újra összeállnak a Szellemirtók, csak ezúttal fiatalabb kiadásban. 

Talán egyedül az róható fel a filmnek, hogy a fináléra elveszíti a kontrollt a nosztalgia és a jövőbe tekintés között. Előbbi győzedelmeskedik, és ugyan a végjáték a rajongókat maradéktalanul kielégíti majd, az újonnan érkező nézők nem biztos, hogy teljesen át tudják érezni azt a katarzist, amit a film utolsó harminc perce jelent. Ahogy valószínűleg azzal a már-már könnyfakasztó tisztelgéssel sem tudnak majd mit kezdeni, amit az a Harold Ramis kap, aki sajnos már nem lehet közöttünk.

De ez legyen a legkisebb probléma, mert közben a Szellemirtók - Az örökség úgy meséli el az ismerős szellemsztorit, hogy azt azok is meg fogják érteni, akiknek kimaradtak a klasszikus részek. A klasszikusok alkotója, Ivan Reitman büszke lehet a fiára, mert kellő tisztelettel és bátorsággal nyúlt az alapanyaghoz, miközben átmentette a humort, a 80-as évek báját és a gyerekkalandok semmihez sem fogható hangulatát.

Gamekapocs értékelés: 8.0

Rendezte: Jason Reitman
Szereplők: Carrie Coon, Mckenna Grace, Paul Rudd, Bill Murray, Annie Potts, Sigourney Weaver, Finn Wolfhard, Dan Aykroyd, Bokeem Woodbine, Ernie Hudson, Oliver Cooper, Logan Kim
Játékidő: 124 perc
Hazai premier: 2021. november 18.