Hellraiser filmkritika

A legendás brit író, Clive Barker a nyolcvanas években, saját kisregényéből készült filmjével minden idők egyik legjobb és legfelkavaróbb horrorját tette le az asztalra. Az eredeti mű, a The Hellbound Heart és az adaptáció, a Hellraiser is az erőszak és a szexualitás groteszk összefonódását helyezte középpontba, megmutatva, hogy a két, alapvetően ellentétes érzet, a fájdalom és az élvezet gyakran kéz a kézben járnak. Barker agybeteg, sötét víziójában az öröm és a kín között gyakorlatilag nincs érdemi különbség, a szélsőségek közti határok teljes mértékben elmosódnak, az író mocskos, visszataszító elméjéből a vásznon testet öltött szadomazochista jelenetek pedig ugyancsak szélsőséges érzelmeket váltanak ki a nézőjéből – olyan kombináció ez, amit az ember nem felejt el egyhamar, és amire annak idején, 1987-ben enyhén szólva sem volt felkészülte a közönség. A horror műfajt akkoriban a lassan paródiába áthajló slasherek, és az azokban domborító, általában maszkot viselő, kinyírhatatlan gyilkosok uralták, az addigra már rettenetesen elkoptatott, elfáradt parafrázisokon pedig senki sem akart változtatni.

Nem úgy, mint Barker, aki a hús gyönyörű, egyben félelmetes poézisével, a szenvedés és a gyönyör bizarr kettősségével egy csapásra kirántotta a közönséget a bugyuta, komolyan vehetetlen horrorok biztonságot nyújtó, egykaptafára épülő komfortzónájából – valahogy úgy, ahogy a kenobiták éles kampói hasítanak át az emberi testen és tépik azt darabokra. Kíméletlenül, megállíthatatlanul, jéghideg precizitással. És a már-már költőinek mondható erőszakorgia és a perverz, vérmocskos pokolbéli jelenések hegyének csúcsán ott áll az ember, mint a gyönyört kereső, az élvezeteket egyre extrémebb módon megélni akaró alantas, önző lény, aki a szex és a vágy utáni elkeseredett hajszában végül fizikailag és lelkileg is elpusztítja önmagát.

A kenobiták, mint olyanok, csak az őket hívó emberek vágyait teljesítik be: nem gonoszak, nem ölnek válogatás nélkül, nem ártó szándékkal jönnek, csupán megadják azt az élvezetet és kielégülést, amit az alany kíván – az már egy másik dolog, hogy számukra az élvezet fogalma teljesen mást jelent, mint számunkra. Vagy mégsem? Barker ezeket a témákat/kérdéseket boncolgatja a sztoriban, és a brutális halálnemek, a szűkös büdzsét lelkesedéssel és tehetséggel kompenzáló praktikus effektek, a Doug Bradley által alakított, azóta valóságos horrorikonná nemesedett Pinhead, illetve a konszenzusos szadomazochizmus underground berkeibe szoruló jellege miatt adta magát a hatalmas siker. A Hellraiser mindmáig kiemelt helyet foglal el a műfaj színes panteonjában. És az utókor a megmondhatója, hogy itt kellett volna abbahagyni.

Mert természetesen a kenobiták története itt még nem ért véget, számtalan további film szolgál friss bizonyítékul annak a megállapításnak, hogy a Hellraiser sorozat az első epizóddal lényegében véget ért, mivel azoknak érdemben már nem sok közül volt Barker eredeti művéhez. A frencsájz részről részre hatalmasabb rákos daganatként élősködött az első felvonás erényein, szép lassan, de határozottan gyülekeztek a szögek abban a bizonyos koporsóban (hihetetlennek tűnik, de ezekből párat pont Barker vert be), Pinheadet idővel egy jellemtelen tucat-slasher gonosszá degradálták, ahogy a kenobiták is elvesztették minden vonzerejüket és fenségességüket. Harmincöt évvel és kilenc gyalázatosabbnál gyalázatosabb folytatással később a Hellraiser név a kétszáz forintért vesztegetett, olcsó DVD-lemezre nyomott, zsírfoltos papírtokba csomagolt trash-filmek kosarának legalján végezte, egyfajta szomorú mementóként, hogy mit tesz Hollywood pénzéhsége, a tehetségtelen kontár rendezők inkompetenciája és a rókabőr-effektus a filmtörténelem legnagyszerűbb, legmeghatározóbb klasszikusaival.

Nem is csoda, hogy a rajongók gyomra rögtön görcsbe rándul egy új Hellraiser-felvonással kapcsolatban, és hogy a fenébe ne, hiába gyalázták már meg ezerszer, hiába taposták szét szegecses bakanccsal számtalanszor, idén megérkezett a friss interpretáció, amely nem folytatásként, hanem remake-ként szeretné megkeresni a húscafatos kampóval a még érintetlen helyeket a franchise bőrfelületén. Maradjunk annyiban, hogy nincs könnyű dolga: ezt a sorozatot már teljesen kivéreztették, ember legyen a talpán, aki még képes kihozni belőle valami értelmeset – mert abban valószínűleg nincs vita, hogy az új filmnek mindenképp nagyot kell durrantania ahhoz, hogy meggyőzze a közönséget, hogy ebben a szériában még van elég spiritusz. Teszem fel, azoknak akik behatóbban ismerik a Hellraisert és Barker irományait, meg is vannak a saját elképzeléseik arról, milyen formában is kellene kinéznie egy új epizódnak.

Véleményem szerint alapból nem kellett volna túlgondolni az egészet: manapság amúgy is menők a soft rebootok (lásd a 2018-as Halloweent), szépen elő kellet volna venni a Barker által írt Hellraiser-folytatást, A vér evangéliumát, leszerződtetni egy tehetséges, hozzáértő rendezőt és forgatókönyvírót, berakni Doug Bradleyt Pinheadnek, Barkert meg felkérni tanácsadónak, és ennyi. Nyilván ez még nem garantál egy jó filmet, de ha tisztességesen megcsinálják, senkinek nem lehetett volna egy szava se – még egyszer utoljára odateszik magukat, a Hellraiser pedig kapott volna egy szép lezárást. Persze, ha nagy frencsájzokról meg lezárásokról van szó, akkor már eleve bilibe lóg a kezünk. Igaz, az előbb felsorolt összetételből legalább kettőt magáénak tudhat a 2022-es verzió (egy jó rendező, illetve Barker, mint konzultáns), a mai viszonyok egyáltalán nem kedveznek már annak a felfogásnak, ami a ’87-es filmet halhatatlanná tette.

Őszintén: előre lehetett sejteni, hogy mi lesz a vége. Már az gyanús volt, hogy a bemutató előtti hónapokban másról sem volt szó, csak arról, hogy Pinheadet ezúttal egy transznemű nő fogja játszani. Értitek: nem arról, hogy a remake miben lesz más, mint az eredeti, nem arról, hogy az alkotók mennyire lesznek hűek Barker novellájához, arról meg főleg nem, hogy voltaképp mi is a történet koncepciója. Ehelyett jöttek sorban a büszke nyilatkozatok, meg a szokásos felmagasztalás, hogy mennyire modern, újító és felvilágosult ez a húzás, és hogy ezzel majd szépen odaszúrnak a konzervatív, férficentrikus társadalomnak. Tök jó, csak egyrészt ez felveti annak a kérdését, hogy miért pont egy Hellraiser-filmnél kell kijátszani ezt a grátiszkártyát (az eredeti műben a kenobiták kvázi nemtelenek – noha, ha nagyon akarjuk, ebbe is bele lehet kötni, azért még mindig ott a kérdőjel, hogy voltaképp miért is kell ennyire pedálozni egy transznemű színésszel), másrészt felmerül annak a gyanúja, hogy a készítőknek egy épkézláb ötletük sem volt arra, hogyan lehetne jó filmet csinálni, és tulajdonképpen ezzel akarják eladni az egészet, no meg egy kis figyelmet generálni.

Utóbbit mondjuk meg is értem, mert most komolyan: kilenc felesleges folytatás után, amiből az utolsó három-négy már tényleg siralmasan ocsmány volt, mégis ki a fene az, aki még képes valami minimális érdeklődést mutatni egy új Hellraiser-filmmel kapcsolatban? És végülis a legnagyobb pozitívum, amit a 2022-es verzió elmondhat magáról, hogy valamivel színvonalasabb, mint az előző három-négy epizód. Jobban mondva: látszik rajta az igyekezet, technikailag félig-meddig ott van a szeren, de az eredetinek még csak a közelében sincs, ráadásul a folytatások árnyéka is menthetetlenül bekebelezi. Azaz nem elég jó ahhoz, hogy meggyőzőn minket, hogy ennyi borzalmasan félresikerült próbálkozás után még van értelme kiásni ezt a megtépázott, széterőszakolt sorozatot a sírból, és újra rákötni a lélegeztetőgépre.

Jöhetnék azzal, hogy a kenobiták egészen jól néznek ki, megemlíthetném, hogy Jamie Clayton nem is annyira rossz Pinhead (mondjuk Doug Bradley után a világ legjobb színészét is felkérhették volna, akkor sem sikerülne az eredeti ikon nyomába érni), szót ejthetnék a hellyel-közzel ínycsiklandóan véres jelenetekről – mert igen, ezek miatt a remake valóban magasabb szinten mozog elődeinél. Ám ez még mindig édeskevés az üdvösséghez. Ugyanis a 2022-es Hellraisernek egyetlen egy baja van, de az rögtön meg is pecsételi a sorsát: hiányzik belőle az eredeti alkotás bizarr íze, és Clive Barker vérmocskos, dögszagú atmoszférája.

Ezen túl igazából nincs is miről beszélni. David Bruckner hiába rendezett eddig jó filmeket, az azokat is meghatározó gyász és bűntudat témaköre egy Hellraiserbe átültetve már nem működik annyira jól, sőt, kifejezetten sekélyes és erőtlen az összkép. Így karakterekről sem nagyon beszélhetünk (ugyan a főhősnőnek megpróbáltak valami értelmes motivációt adni, ha a történet végén nem emlékeztetnének rá, azt se tudnánk, hogy van), és már csak azért is jár a plusz fekete pont, mert amúgy egy két órás filmről beszélünk, amelyben sokszor inkább a dráma, mintsem a horror felé billen a mérleg nyelve. És naná, hogy ezt a visszafogottabb és drámaibb vonalat nem sikerül összecsiszolni Barker agyszüleményének szellemiségével és lényegével.

Az új Hellraiser nagyjából úgy járt, mint az új Texasi láncfűrészes mészárlás. Ugyan Pinhead friss feltűnése néhány fokkal azért jobb, mint Bőrpofáé, de végeredményben ez sem zavar sok vizet. A számtalan mítoszgyalázás után, no meg annak fényében, hogy Barker eredetijének stílusát már kb. lehetetlen visszaadni, egy új, legjobb esetben is közepes Hellraiser-filmmel – ahogy arra korábban is utaltam – folyton folyvást ugyanoda lyukadunk ki: mégis kit érdekel?

Gamekapocs értékelés: 5.0

Rendező: David Bruckner
Producer: David S. Goyer, Keith Levine, Clive Barker, Marc Toberoff
Forgatókönyv: Ben Collins, Luke Piotrowski
Történet: David S. Goyer, Ben Collins, Luke Piotrowski
Szereplők: Odessa A'zion, Jamie Clayton, Adam Faison, Brandon Flynn, Aoife Hinds, Selina Lo, Goran Višnjić
Zene: Ben Lovett
Operatőr: Eli Born
Vágó: David Marks
Gyártó: Spyglass Media Group, Phantom Four Films, 20th Century Studios, 247Hub
Forgalmazó: Hulu
Játékidő: 120 perc
Eredeti premier: 2022. október 7.