Kopogás a kunyhóban filmkritika

Van az a régi mondás, miszerint ha egy film kizárólag csak a pénz miatt készül el, akkor az alanyi jogon nem lehet más, csakis rossz. Viszont ha az alkotókat nem elsősorban a profitszerzés, hanem az alkotási vágy motiválja, akkor már más a helyzet: az máris más színben tünteti fel az adott filmet, ha a művész közölni szeretne valamit a nézőkkel. Egyúttal egy kétélű fegyver is, mivel ebben az esetben arról szól a dolog, hogy egyszerűen csak el akarnak mesélni valamit – aztán vagy sikerül, vagy nem. M. Night Shyamalan az utóbbiról bizony sokat tudna mesélni. Azt, hogy a komplett mozgóképes történelemben még senki sem zuhant olyan magasról olyan nagyot, mint ő, ezredszerre már felesleges leírni. A Hatodik érzékkel az Álomgyár következő korszakos tehetségének kikiáltott rendezőről hamar bebizonyosodott, hogy nagyon korai volt piedesztálra emelni. Aztán ahogy soron következő munkái egyre rosszabbak lettek, ő maga is lassacskán alászállt a karrierpokol legmélyebb bugyraiba, melynek köszönhetően nem is az volt a nagy kérdés, hogy vajon talál-e még visszautat, hanem hogy ennyi kolosszális bukás, illetve még annál is több jó-ízlés elleni merénylet után egyáltalán hogy létezhet még olyan stúdió, ami képes szóba állni vele.

A producerek mentségére legyen mondva, egy ideig tényleg úgy tűnt, hogy a Shyamalanba vetett bizalom kifizetődik, ám két jobb próbálkozást követően ismét csak eljátszotta a közönség bizalmát, és annak fényében, hogy pont legnagyobb klasszikusára köpött rá egy embereset (a beavatottak tudják, hogy valójában A sebezhetetlen a legjobb filmje), véleményem szerint onnantól fogva teljesen mindegy volt, hogy mit csinál. Néhány további kudarc már nem oszt, nem szoroz (mert most őszintén, az, hogy Shyamalan csinál egy újabb rossz mozit, az kb. annyira meglepő, mint az, hogy az ég kék, a fű meg zöld), mesterművet meg már akkor sem fog tudni rendezni, ha beledöglik. Ezen dolgok tudatában a néző határozott prekoncepciókat állíthat fel a következő alkotásaival kapcsolatban, és emiatt valószínűleg halálos nyugalommal ülhet le a Kopogás a kunyhóban elé is.

Mindenesetre aki tisztában van Shyamalan életművével, azt nagy meglepetés tényleg nem érheti. A forgatókönyv (amely egyébként Paul Tremblay díjnyertes, itthon egyelőre kiadatlan regényéből íródott) már az első néhány percben felvázolja a lényeget, ami mellől a legeslegutolsó pillanatokat sem tágít, és ez egyfelől a rendező malmára hajtja a vizet (legalábbis egy ideig), másfelől pont azokat a vonásokat iktatja ki a cselekményből, melyek miatt jegyet váltunk egy olyan filmre, amit ő dirigál (de erre még visszatérünk).

Adott egy meleg házaspár, akik örökbefogadott lányukkal együtt egy eredeti faházban szeretnének lazítani, ám nyugodt pihenésüket egy négy fős társaság zavarja meg, akik első pillantásra pszichopata gyilkosoknak tűnnek, valójában sokkalta mélyebb, bizarrabb céljaik vannak. Egy apokaliptikus vízió hozta össze őket, amelyet nekik kell megakadályozniuk, ennek kulcsa pedig a nyaralni vágyó család: ha egyikük önként feláldozza magát, akkor nem következik be a világvége, ellenkező esetben viszont az emberiség egy sor kegyetlen csapásnak köszönhetően eltörlődik a Föld színéről. Főhőseink természetesen az első pillanattól kezdve erős kétkedéssel fogadják az elmondottakat, nem is spórolnak a jelzőkkel: hol vallásfanatikus bigottoknak, hol agymosott szektásoknak, máskor vérkonzervatív homofóboknak nevezik a csapatot – aztán ahogy pörögnek az események, a tagadást szép lassan gyanakvás váltja fel, hogy talán nem is akkora hülyeség az, amit a kompánia állít.

Van itt tehát minden, ami egy modern, haladó felfogású hollywoodi filmbe kell: melegszál, intolerancia, előítéletek, a család fontosságának és megvédésének kihangsúlyozása, intelligens (vagy inkább annak gondolt) rámutatás, hogy a másokkal szembeni megvetés és gyűlölet milyen rossz dolog. Ez rögtön két negatívumot is magával hoz: az egyik, hogy mivel manapság ez a téma kb. minden második hollywoodi filmben szerepet kap, mára már odáig jutottunk, az embert akkor is zavarja, ha az jól van előadva. A másik, hogy mivel manapság ez a téma kb. minden második hollywoodi filmben szerepet kap, újat már nem nagyon lehet róla mondani. Egyáltalán nem meglepő, hogy Shyamalannak sem sikerül: a Kopogás a kunyhóban gondolatisága elképesztően egydimenziós, konkrétan egyszerű, mint a százasszög, ráadásul a durvább részeknél folyton folyvást szégyenlősen elforduló kamera miatt kellemetlenül vérszegény is.

Ettől függetlenül a narratíva a film háromnegyedéig félig-meddig eldöcög ebben a félkemény tempóban, köszönhetően a jó öreg hitchcocki parafrázisoknak és a néhol valóban működőképes feszültségnek. Valamint Shyamalan láthatóan jól érzi magát ebben a visszafogott, egy-két flashback-jelenettől eltekintve egy-helyszínes miliőben. Ezúttal is inkább A látogatás és a Széttörve minimalista eszköztárához nyúl, az olyan közröhej tárgyává váló marhaságok ignorálásával, mint a „Jön a szél!”, és ahogy fentebb említettem, hogy ideig tényleg egészen tisztességesen sikerül a mutatvány – aztán jön a borzalmas befejezés, ami alapjaiban cseszi szét mindazt, ami addig jó volt a filmben.

Mert nyilván a néző eleve a nagy Shyamalan-i csavart várja, és noha a Kopogás a kunyhóban végig nyílt lapokkal játszik, mégis szakadatlanul ott motoszkál bennünk a remény, hogy ez a film minden egyszerűsége ellenére meglep majd valami olyannal a fináléban, amitől leesik az állunk, és ami egy pillanat alatt új megvilágításba helyezi az előző kilencven percet. Lelövöm a poént: ne számítsunk semmi ilyesmire! És ez még hagyján, de ahogy a végén elmarad a nagyon gondosan előkészített giga-katarzis, az bizonyos szempontból már-már művészet (bár való igaz, ezzel Shyamalan az Üvegben és az Időben is küszködött). Csak néhány, logikailag kb. száz helyen támadható szájbarágós életbölcsességre futotta (mindezt a karakterek indulatosan és dühösen, a kamerába nézve mondják el – ugye értitek, gyerekek?), ami ha nem úgy zárnák le a filmet, ahogy, akár még Roland Emmerich 2012-jének „csodálatos” és „gyönyörű” üzenetére is rímelhetne.

Az viszont felüdülés, hogy ha Shyamalan jó filmet nem is tud csinálni, legalább nem rombolja le az egykor szebb napokat látott életművét, mi több, még emlékezetes és hatásos pillanatokkal is képes kecsegtetni. És soha nem gondoltam volna, hogy ezt valaha le fogom írni, de ezek a pillanatok kizárólag Dave Bautistához köthetők. Vitathatatlanul ő viszi a hátán az filmet, mégpedig nem az izmaival, hanem a színészi alakításával. Persze szuperlatívuszokban nem lehet róla beszélni, de ha így folytatja tovább, akkor néhány ehhez hasonló teljesítmény, és az ex-pankrátorról akár még az is kiderülhet, hogy amúgy nem kevés színészi véna szorult belé.

Nemhiába, ami az egyiknek válság, az a másiknak lehetőség. Mert bár Shyamalan ugyanúgy bent fő abban a karrierpokolban, ahonnan egyszer már félig kimászott, aztán végül visszazuhant, Bautistának lehet, hogy új kapukat nyit meg ez a film. Ha másért nem is, ezért talán szívesen emlékszik majd rá vissza az utókor.

Gamekapocs értékelés: 6

Rendező: M. Night Shyamalan
Producer: M. Night Shyamalan, Marc Bienstock, Ashwin Rajan
Forgatókönyv: M. Night Shyamalan, Steve Desmond, Michael Sherman
Szereplők: Dave Bautista, Jonathan Groff, Ben Aldridge, Nikki Amuka-Bird, Kristen Cui, Abby Quinn, Rupert Grint
Zene: Herdís Stefánsdóttir
Operatőr: Jarin Blaschke, Lowell A. Meyer
Vágó: Noemi Katharina Preiswerk
Gyártó: Blinding Edge Pictures, FilmNation Entertainmen, Wishmore Entertaiment
Forgalmazó: Universal Pictures
Játékidő: 100 perc
Eredeti premier: 2023. február 3.
Hazai premier: 2023. február 2.