Szegény párák recenzió

A skót író, Alasdair James Gray még karrierje csúcsán, 1992-ben jegyezte le a Szegény párákat, azonban magyarul most olvashatjuk először az Álomgyár kiadásában. A megjelenést betudhatjuk annak, hogy a tavalyi évben Yorgos Lanthimos a könyvet alapul véve egy 4 Oscar-díjas, 2 Golden Globe-díjas és 5 BAFTA-díjas produktumot mutatott be – amiben egyébként Mihalik Zsuzsinak is járt elismerés a berendezésért.

A Szegény párákat kézbe véve észrevehetjük, hogy egy átlagos terjedelmű alkotást tartunk épp, belelapozva viszont egyből feltűnnek a hol orvosi precizitással, hol morbid karikatúrával megálmodott illusztrációk, amikből már sejthetjük, hogy a történet maga is e kettő párosát fogja ötvözni, hogy egy, a valóságot kifordító mesét tárjon elénk.

Nem is tévedünk akkorát, hiszen a korképként funkcionáló bevezető után egyből belecsöppenünk Dr. Archibald McCandles emlékirataiba, melyeket más tollából származó feljegyzések, levelek egészítenek ki a teljesség nevében. McCandles irataiból megtudjuk, hogy milyen körülmények uralkodtak a 19. századi angol polgári világban, és hogy miként lett jóba egyetlen egyetemi barátjával, Godwin Baxterrel, amely kapcsolatnak hála megismerte azt a nőt, aki értelmet ad majd későbbi életének, Godwin „teremtményét”, Bellát.

McCandles személyes hangvételű írásmódja betekintést enged a saját érzelmi világába is, éppúgy ahogy a Godwinnal való kapcsolatuk először kissé alá-felé rendelt mivoltába, majd, mikor már mindketten Bellát féltik, ez átcsap egy egyenrangú viszonyba. Kettejük története végül Bella miatt fonódik végérvényesen össze, hiszen McCandles reménytelenül szerelmes lesz a lányba, akit viszont elszöktet egy pökhendi, magát a nők bálványának tartó ügyvéd, Duncan Wedderburn.

A történet sodrását először Wedderburn levele töri meg és egészíti ki – hiszen a megszöktetés után McCandles nem volt jelen, így csak ebből tudunk mi is tájékozódni -, egy ömlengős és terebélyes stílusban. Barokkos körmondatok és önfényezés jellemzik mind Wedderburn karakterét, mind leveleit – ezt maga God is megjegyzi, így mintegy saját szatírát állít Alasdair Gray az olvasója elé.

„Igen, Goethe és Irving tudja, hogy a Modern Ember – mint például Duncan Wedderburn – kétarcú lény: nemes lélek, aki jól tudja, hogy mi bölcs, mit szabad és mit nem, ugyanakkor gonoszság is bujkál benne, s csak azért vágyik a szépségre, hogy lerántsa magával a mélybe s ott megbecstelenítse.”

Ezzel szemben Bella levelei a történet folyásával változnak, fejlődnek, s míg először csak magánhangzók nélküli szótalányokat kapunk McCandles-ékkel együtt, addig egészen gyorsan eljutunk a shakespaeri írásstílushoz:

„Valaha gyereket hordtam a hasamban. Igaz ez, God?
És ha igaz, mi lett belőle, mondd.
A lelkem mélyén érzem, hogy kislányom volt.
De oly súlyos a gondolat, hogy Bell lelke megszakad bele,
Csak lassan barátkozhatom meg vele.”

Majd ez is tovaszáll és egy letisztult, érthető Bellát olvashatunk mi is, és Godwinék is. Bella karakterének fejlődése kulcsfontosságú szerepet játszik a történetben, hiszen a kifordított, Frankenstein-áthallásos mese elején egy gyermeki Bellát mutat be nekünk Gray, aki rohamosan kezd el közeledni a lázadó kamaszkorhoz, majd az önmagát és a világot is jól ismerő érett nőhöz. Míg a gyermeki kor velejárójaként egy tisztalelkű Bellát ismerhetünk meg, kinek már az is fajtalankodás, hogy kézen fogva sétálgat egy férfival, addig a kamasz és felnőtt énje a szexuális önismeret teljes palettáját körbejárja társadalmi koncepcióktól mentesen.

A lelki utazást Gray egybeköti egy világutazással is, ezzel további alapanyagot szolgáltatva, hogy Bella személye teljesen elérje komplexitásának határait, nem mellesleg remek lehetőség ez az írónak, hogy olyan érdekes karaktereket is behozzon egy-egy fejezet erejére, akik tágítják Bella értelmi – és így az olvasó – horizontját új gondolatmagvakat elültetve benne. Doktor H. és Mr. Astley, az Odesszából tartó hajóúton példának okáért vallási vitába bocsátkozik Bell társaságában, aki így nemcsak új világnézeteket tudhat magáénak, de sajátjával is elbűvölheti beszélgetőpartnereit – de ez csak egy példa.

„- Mire való a hit remény és könyörület nélkül? – kiáltott fel dr.H. – Miért nem dobja el magától? Hiszen látható, hogy az ön ereiben is megfagyasztotta a vért! Szabaduljon meg tőle. Kössön rá egy követ, és dobja a tengerbe. Higgyen inkább olyasmiben, ami melegséggel tölti el a szívét, összeköt bennünket az embertársainkkal és mindnyájunkat egy fényesebb jövő felé vezet.

- Nem kedvelem a mámorító, édes varázsitalokat. Akkor már jöjjön inkább a keserű igazság.”

Alasdair James Gray egy olyan utazásra invitál minket a Szegény párákkal, melyben megtapasztalhatjuk, hogyan válik valakiből egy érett nő gyermekkor és az azzal járó elkerülhetetlen társadalmi és egyéb nyomások nélkül, miközben betekintés nyújt a férfiak legmélyebb vágyaiba, az egészet pedig enyhén egy politikai allegória köntösébe csomagolja.