Üdv!

Az Irkapocs újabb számmal jelentkezik! Hatalmas örömünkre, annyira tetszett nektek az első szám, hogy már most új tagokkal bővült a csapatunk. Persze régi költőkkel is találkozhattok. Mondtátok, hogy nem fér össze ez a dolog a gamer-séggel. Ez nem igaz! Hiszen a mai videojátékok is, valamilyen szintet a művészet egyik ágát alkotják. Szóval, kívánok nektek jó olvasást, művelődést. Reméljük a mostani szám is elnyeri tetszéseteket.

 Az Irkapocs csapata

Az éjszakai harcos
1.rész
Írta: p.balou

Az éjszakai harcos az erdőben ballag
Véresen, széttépve viszi az út.
Nem is sejti éppen, hogy merre tart
A sötét erdőben minden csalfa.

A rengeteg kísérteties zajjal vár
Csak arra, hogy belé szállj
De nem zacsi-pacsizni akar
Az életedet szeretné, zaklatja.

A halál madár rá vár
Mint egy öreganyó
ki éppen elesett
És segítségért kiabál

A halál madár csapta sötét szárnyát
A harcosnak visszaverte bátorságát.
A vitéz mégis ment tova, otthagyva barátját
Ezúttal még durvább dolgok várták útján.

Fogalma sem volt, mi várt rá beljebb
A fadzsungel közepe felé menetelt.
Ott rágyújtott a Végzet Pipájára
Amitől erősen halucinált saját javára.

A Gitárosok Mennyébe utazott lélekben
De nem az Istene várta ott hanem ellensége.
Az ördög volt az, ki éppenséggel grillezett
Megkínálta a harcost: mert ő pont éhezett.

Eztán jött a meglepetés, beszélve a Gonosszal:
"Állj be hozzám katonának, nem lesz bánatodra
Szíved hölgye térdel eléd, éppenséggel... mosogat
Válaszodat készséggel várom, katona!"

A levente hamarosan válaszolt, de előtte leszögezte:
"Nem kell nekem nő, az csak nyűg lenne értem.
De tudni szeretném, mi a csel a szerződésben.
Hisz a dzsineknél és hasonlóan van, összekötettésben."

Ostoba vallomása
Írta: Mortis

Nyikorog a Léc, rezeg a Fonál,
Agyam a butasággal reagál.
Nem hidrogén és szén lesz belőle,
Hanem a tudatlanság velője.

Nem lesz robbanás s angyali játék,
Sem szemet kápráztató Tündérék.
Nem tudja meg a világ sohasem,
Hogy létezett e én vagy talán nem.

Nem folyok bele az Ész Tavába
S üres kézzel térek a halálba.
Nem vések sort az Élet Könyvébe,
Csak rápiszkítok dicsőségére.

Nem viszek fényt Széth sötétségébe,
Hanem beállok hadseregébe.
Nem hozok Szépet, Frisset és újat,
Csak vastagítom a Körvonalat.

Nem adok hangot Semmi magamnak
S könnyű szívvel állok be Báránynak.
Bevallom, Pásztor sohasem leszek!
Ilyen helyre ostobák kellenek!

Akinek látsz
Írta: Aruha

Szemeid magányos tükrén át,
Egyre csak ugyanazt a pontot nézed,
Nem változik,sohasem mozog,
Egy tág örökkévalóságon át.

Monoton telnek a napjaid,
Egy magányos perc számodra az élet,
Amikor meglátod életed,
Legelső igaz momentumát.

Én is csak az vagyok akinek látsz,
Egy sosem mozduló monoton végtelen,
Mely nem változik,egyhelyben áll
Mégis mindíg máshol ébred fel.

Te engem nézel,én meg téged,
Két tág pólusa a földnek,
Kiket létre hoztak,hogy éljen,
S játszadozzon az élettel.

2 pont egy mindíg változó tömegben,
2 lény az élettelen tengeren,
Körülöttük minden,és még sincs ott semmi,
Hogy mindez változzon?Hiába vársz.

Mert szemeid kegyetlen tükrén át
Egyre csak a nemmúló pontot nézed,
Nem érted mi,ez,végtelen?
Nem az,csak az vagyok akinek látsz.

Hősszerelmes
Írta: kukac 450

No, mostan elviszlek titeket
Egy világba, mely, nos, idegen.
Csak olyan embert hagy hidegen,
Aki nem fogja a lényeget.

Búskomor délután lehetett,
Mikor nagy csoda történhetett.
Olyat csak olasz legény tehetett,
Mit a nép Istennek hihetett.

Szép szál ifjú vala, bizonyos,
Mert a csoda gyenge testet elmos,
Erős termet kell, ez most biztos,
Mert lány kegyéért folyt a harc most.

Egy tóba szorult őkegyelme,
Ide kell most egy mester elme.
Van a szép leánynak szép selyme,
Meg persze nagyon nagy trónterme.

Nem kell csónak, nincsen akadály,
Meg kell várni, míg itt az apály.
Vagy tanulni szállni, mint harkály,
És megnyerni ezzel a királyt.

A megmentés gyorsan megtörtént,
Mert hősünk olyan, mint a bölény.
Mindenki nézte az eseményt,
Gondolták: megvan a vőlegény!

Csodás, izgalmas nap lehetett,
A főnemes lányát elvette.
Bővült a család, örülhetett:
Hős Ezio Auditore.

Szeretlek
Írta: Icabod

Amíg velem voltál nem tudtam,

Nem tudtam mit vesztettem,

Ahogy eltűntél mellőlem már untam,

Untam az életem, szerelmem!

Sokáig gyötört egy érzés, mely szép,

Mely szép és kegyetlen volt,

Nem maradsz más csak egy kép,

Egy kép, ami most már szürke folt.

A csillagokat hoztam volna neked,

Neked, ki pont úgy ragyogtál,

Mint a pici sárgák ott fent velem,

Csak velem, s kicsit már koptál.

Mára kitisztult a szemem,

A szemem másfelé is kacsingat,

A szívem adtam volna neked,

De ennek ellenére még szeretlek!