Ne legyél ideges!

A legidegesítőbb mondatok egyike. Kiváltképp egy olyan pillanatban amikor csak szakadékot látsz, pedig már régóta hitegeted magad, hogy a belső világod pozitív.
Történetünk Székesfehérváron indul. Ebben a kedves városban, ahol általában nem történik semmi érdek feszítő. Az emberek járnak-kelnek, az óvodások csivitelnek délelőttönként az óvoda udvarán. Az ember pedig elsétál mellettük és bár még mosolyog, lassan lelohad arcáról a vidámság. Ahogy átérünk a budai út túloldalára és befordulunk a Kégl György utcába, a napsütés melege hirtelen megfagy valahol mögöttünk. Körülbelül az ovi udvarának végénél. A sarki kocsmában a billiárd asztalon kpe csövek sorakoznak. Zárva. Éppen átépítik. A forgalma az utóbbi években már csak halvány árnyéka lehetett a régi időkhöz képest. Továbbsétálunk és a kávézóban is halotti csend. A sötétítők lehúzva, egyetlen lány pöfékel a személyzeti kijárat előtt üldögélve. Jobb oldalon egy leengedett redőny, egy ZÁRVA és egy KIADÓ felirat egymás mellett, három teljesen különböző üzleten. A játékboltban sem ég a villany, de ő csak éppen kiugrott valahova. A fodrászat előtt a köpenyes statiszták dohányoznak, és figyelnek hátha ritkult hajam ellenére én is hozzájuk szeretnék betérni.
Csalódnak. Tovább megyek.
Tovább és tovább, csak épp fogalmam sincs hova. Mindenhol ugyanaz a kép fogad. Az utcák üresek, az egykor zsúfolt fizetős utcaszéli parkoló helyeken csak 20 millió fölötti, vagy 100.000 Ft alatti autók állnak. Utóbbiak mellett fürkész tekintetű rókaképű fiatalok figyelik hogy nem ólálkodik-e arra egy kamerás jegyszedő. Jegyre nincs pénz, jönni meg muszáj. Én meg csak állok. Vagyis haladok. Lépteim egyenesen vezetnek a Földhivatal épülete felé. Ügyeket intézek. Be is megyek. Eltűnök a saját szemem elől. Előlem, aki kint maradtam és nézem a nyomort. A nyomort amit még nem is látok. A züllést a beteges őrültséget ami hamarosan elönti majd az utcákat. A dolgozó embert majd táblák fogják figyelmeztetni merre ne járjon, ha kedves az élete. Mint ha logikus jövőkép lenne, pedig pont hogy gyűlöletes. Lassan mindent eladnak körülöttünk. Minden pénzed a saját rabszolga sorsod ostora. Akik kezében pedig az ostor van, maguk a rabszolgái, csak őket álomba ringatja. Becézi és símogatja. Minket ver. Őket csak büntet. Mégis mi bűnhődünk helyettük is. Lassan mindenből egyre kevesebb jut. A választási lehetőségeid pedig kimerülnek a robot vagy a külföld fogalmában. "Kint jobb". Ezt sokan tapasztalják, mi pedig ugrunk a szóra.
És bent?
Ezt csak én kérdezem, belőletek már kiölték ezt a kérdést. Valahol a "nem az én dolgom" és a "miért mit kéne tennem" válasz-kérdések körül hánykolódik a tudatod. Inkább kimész. Ésszerű... sajnos.
Kint aztán mosogatni állsz, vagy egy kedves kis ember palánta gondjaira bíznak. Aztán véletlenül leejtesz egy tányért, vagy rálépsz egy féltett játékra és a megbízó szidását csendben tűröd. Eszedbe jut az öcséd, akit te is megszidtál, mikor a 2. diplomaosztód ünnepi ebédjén addig bénázott míg levert vagy három poharat.
Eszedbe fog jutni az arca, ahogy zokogó édesanyádat öleli át esténként, aki nem érti. Az egykor kecsegtető hitel részletei már többszörösei az eredetinek. Fizetése viszont már nincs. Kirúgták, amikor leépítették a gyárat és a pénzügyön már nem volt annyi munka. Helyére nem vettek fel senkit. A gyárat is bezárták. Csak a hitel maradt. Aki ajánlotta, ma már nem veszi fel a telefont. Helyette titkárnője mögé bújik. Ő ártatlan, hiszen előre szólt hogy az apró betűs rész akár valóság is lehet. Ő csak egy bankár, nem tartozik felelősséggel a munkájáért. Nem tartozik felelősséggel azokért az emberekért akiket lehetetlen helyzetbe sodort. Mégis ők az áldozatok. Őket kell sajnálni, és szánalom-milliókkal adózni a felbecsülhetetlen munkájukért. Ezt anyád is tudja. A könnyei között látszik. Érzi ő hogy tehetetlen. Olyan kicsi és törékeny, a rendszer pedig hatalmas és fel sem fogható. Csak öcséd szemébe néz és keresi a választ. Hova tovább? Merre van kiút, ha létezik?
Amikor ezt írom 2011-et mutatnak a naptárak. Késő ősz van, és kint napsütés. Ha ezt egyszer majd egy könyvben olvasod örülhetsz. Túljutottunk a nehezén.
Máskülönben pedig a történelem megismétli majd önmagát. Egy hatalmas birodalom bukik majd el. A földet valami láthatatlan sötétség fogja majd közre és az emberiség több száz évnyi tudást felejt majd el egyik napról a másikra. Az omladozó házak és rozsdamasszaként elterülő autó maradványok mind az utókor nagy rejtélyei lesznek. Kérdések amelyekre csak ismét vagy 1000 év múlva születik válasz. Mikor újra felvirágzik a föld.

Míg e jövőképeket hajkurászom, a testem lassan visszatér a hivatalból, én pedig tovább kell hogy lépjek vele. De vajon hova tovább? Előre? Merre is van? Az emberi kreativitás hatalmas és idővel a legkietlenebb talajba is gyökeret ereszt. Most mégis apadni látszik. Fentről apasztják. Mások más emberek. Zsarnokok.
Viktorunkat látva mindig elfog a csodálat. Milyen szikár, határozott és meggyőző. Olyan mint ha tudná mit akar és mit tesz... és ez megijeszt. Megijeszt a tudat hogy ami történik az tervezett, az tudatos és jól célzott. Hogy amitől én félek, ő pont arra számít. Hogy amitől én óvnám őket, ő azzal pont nem törődik.
Mert hát... felül a gálya, s alul a víznek árja...

"A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással, az ítélőképességet tönkreteszik. Az ilyen nép elzüllik és minél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát."
Weöres Sándor