Szárnyalni. Szárnyalni égövön és kontinenseken át. S végül mégis haza találni. Mert ha egyszer elindulsz, utad sosem arra visz, merre szíved szánja sorsod. A kietlen égen, ahol annyi hely van szabadon, végül mégsem találsz utadra, mert a tömeg elsodor magával. Egy bárányfelhő, melyen átrepülsz és célod veszted. Bár úgy érzed egyenesen haladsz, a felhők között még te is eltévedsz tapasztalt utazó. Egykor gyermek fejjel, mikor a fészekben ülve nézted a messzeséget. Nem hitted hogy lehet majd másként mint ahogy akkor láttad. Szüleid nézted, és hallgattad meséik arról, hogy tavasz végén haza szállva, egymás mellé repülve nézték a naplementét. Itthon elválltak útjaik, de következő évben ismét találkoztak. Végül fészket raktak, és ti, kis szőrös porontyok világra jöttetek.
Azután szőröd elhullt, és ékes tollaid nőttek. Te is kiröppentél és szépen lassan megerősödtél, hogy kibírd az utazások megpróbáltatásait. Kicsiny szíved sosem nyugodott. Mikor egy tó partján mindenki szomját oltva megállt, te tovább mentél és olyan tavat kerestél, ahol csak az ismeretlent láthatod. Ahol zebrák legelnek, és a szél lágyan borzolja tollad a napfényben. Remélted hogy majd néha egy-egy társad csatlakozik hozzád, de végül mindig csak egyedül maradtál. Persze nem bántad. Hogy is bántad volna? Hisz élvezted minden percét a magánynak. A nap melegét, a szelek hangját, az éjszakák csendjét. Egyedül voltál boldog, és csak annyira követted a többiek útját, amennyire a természet megkövetelte. Mégis: egyszer a szélsők közt repülve, valahol a túloldal végén megpillantottál egy neked való fecske lányt. Nem ismert, de különc kis léted felborzolta tollait. Veled repült, bárhova is vitted. A távoli tavakhoz, vagy épp egy hegység tövébe. Hazaérve ismét, melletted maradt. Ágról-ágra repültetek, s bár még távolinak tűnt, kerestétek a legjobb fészekrakó helyet. A házat, s a tornácot örökre megjegyezted. Tova szálltatok, s egy napon ő a tömegbe veszett. Hiába cikáztál utána, már nem volt mellette helyed. Dühödten szálltál utána, s egymás szárnyával vertetek magatokon sebet. Te alul maradtál, míg ő nevetve keresett magának a fecskék közt jobb helyet.

Bolond kis fecske! A sok hely mit bejártál vele, az ő emlékével lesz majd most tele. S a tornác mit kinéztél, magányos szemedben már csak rom, melyet vércsék laknak, s ragadozó ebek.
És most hiába is keringsz, a tél hamarosan rád talál, s csak büszkeséged maradt, ami elvisz majd innen. Hogy meg ne fagyj talán, s hogy erőd legyen folytatni a tova tűnő évek monoton útját.

Mert mid volt, elveszett...
S nem jön többé vissza már