-N.Á. építész gondolatai nyomán-

„Az ember mindig jobbra számít.”

…mondta egyszer valaki. Egy darabig futunk és hajszoljuk amibe mások-, vagy épp magunk belekergettük a sorsunkat. Bulik, szórakozás és olykor menekülés. Menekülés a félelmeinktől, a felelősségtől és az öntudattól. Helyette maradunk részei a közegnek. Próbálunk elvegyülni és egyetlen masszát alkotni.

Nem is tudom mi üt néha a fejünkbe, de olykor makacsul elvesztegetjük az időt. Ez 18-20 éves fejjel még nem igazán érthető. Később viszont számítani kezd. Én is futottam már bele ebbe a helyzetbe. Egyszer még azt éreztem minden a kezemben van. Lassan haladok előre. Nem számít, nem sietünk. Még van pár évem amit kihasználhatok… és szépen tervezgettem hogy fokozatosan majd felépítem magam alatt azokat a hidakat és lépcsőket amik elvezetnek oda hogy a ketyegő óra ritmusára járjam táncomat.

De valami megváltozott. Valami eltorzult… talán bennem, talán csak az időben. Mégis kapkodásra késztet. Siettet, hogy amit egykor messzi és kitűzött céloknak hittem azokra igyekezzek felkészülni. Sürget, hogy lázadó cserkész korom emlékeit lassan tegyem végre polcra. Int, hogy amit ma még meg tehetek azt használjam is ki, mert hamarosan nagyobb kihívásokkal kell szembe néznem mint amit előre terveztem.

Nem mondanám terhes ügynek, inkább feladatnak érzem.

Az út amin idáig léptem, most is alattam van. Lábam rajta viselem, és tenyerén hordoz az út mentora. Viszont Einsteint játszik felettem, és bizonyítani készül az elméletét a tér görbítéséről. Arról hogy a térben való mozgásunk és a hozzá társított időnk szubjektív saját elménk által generált közösség. Viszonyszámuk pedig relatív. Két pont távolságának alapvető elméletei és gyakorlati hasznai csupán halandó életünk délibábjai.

Amikor ezzel szembesülünk, az első sokkoló pillanatban a tér hirtelen kitágul. Majd olyan végtelenre szűkül hogy fojtogatni kezd.

Ez az amikor azok az éveid sűrűsödnek körülötted percekké amelyeket magad előtt állónak és előre tervezettnek hittél. Egyik pillanatban még egy sörös kriglinek támasztott fejjel kacagsz válogatatlan baromságokon. Pár nappal később pedig már egy ultrahang képét nézed. Mire felébredsz már egy lurkó ugrál rajtad páros lábbal, mire kiérsz az udvarra már seprűnyéllel szaladsz egy inogó bicikli után. Mikor felöltözöl és a zsebkendőd után nyúlsz, épp egy érettségi miatt izgulsz, visszagondolva arra hogy neked sem volt könnyű. Az esti sóhajnál pedig a műfogsorodat és a melletted pittyegő ÉKG lassú hangjait figyeled és akiket felneveltél, melletted állnak.

És tudod mit fogsz akkor majd gondolni öreg fejedben?

Azt hogy szép volt.

Ezt hidd el nekem. Történjen bármi is amire úgy érzed még nem készültél fel. Bármi ami kizökkent a mindennapokból. Bármi ami eltérít a megszokottól. Bármi ami változás.

Több jót tartogat magában mint amennyit az első napokban bosszankodtál.

Megéri szépnek hinni.

Megéri széppé tenni.