Alone in the Dark: Illumination bétateszt

Józan ésszel azt gondolhatnánk, hogy egy patinás frencsájz feltámasztásakor a kiadó apait-anyait belead, nem bízza a véletlenre a dolgot, tapasztalt fejlesztőket szerződtet és jó sok pénzt belepumpál a projektbe. Az Alone in the Dark esetében pont ez a két tényező hiányzik az értékelhető végeredményhez. Miután a 2008-as reboot is félresiklott, az Atari nem tanult a hibájából, egy teljesen zöldfülű brigádot bízott meg az Illumination fejlesztésével. Különös, hogy a Pure FPS-nek még hivatalos weboldala sincs, a stúdió legutóbb a Nether MMO-t rázta gatyába, miután a Phosphor Games letette a lantot. Az új Alone in the Dark koncepciója szembemegy a hagyományokkal: a manapság népszerű négyfős kooperatív módot erőlteti, de sebaj, elvégre kapunk egy single kampányt is, ebbe kóstolhattam most bele. A társak nélküli játék még a minimális érdeklődést is kiölte belőlem, a nyomasztónak szánt atmoszféra gyorsan átvált frusztrálóba. Az egészről süt az olcsóság, a látvány vacak, a mechanika nyögvenyelős, a játék távolról sem ismeri a félelemkeltés eszközeit.


Az Atari a múlt hétvégén minden előrendelő számára elérhetővé tette az Alone in the Dark: Illumination bétáját, melyben az első kampányban próbálhattam ki egyetlen karaktert, a Huntert irányítva. Életem egyik leghaszontalanabb pár óráját töltöttem a próbaváltozattal. Szinte magam előtt látom a csalódott játékosok arcát, akiket megbabonázott a név, kicsengettek 28 eurót, de csak fércművet kaptak a pénzükért. Noha a sorozat hatodik darabja még nincs kész, kétlem, hogy a tavasszal esedékes premierig komolyabban megváltozna a pocsék alapokra épülő játékmenet. Ha egy kicsit is adunk a minőségre, a hiányosságok gyorsan szemet szúrnak, az Illuminationt pedig egyszerűen lehetetlen szeretni. De haladjunk szépen sorjában!


Az elhagyatott bányászváros, Lorwich az egyik legbarátságtalanabb hely Virginia állam déli határán. Az egykor virágzó településen nyüzsgő élet folyt, mígnem egy pusztító árvíz elsöpörte az egészet. A hatóságok azonnal kiürítették a létesítményt, amely azóta teljesen üresen áll. Már évek teltek el a katasztrófa óta és a város régen feledésbe merült. A több száz holttestet rejtő városba azóta sem tette be a lábát senki, mert attól tartanak, hogy a szerencsétlenek nem leltek végső nyugalomra. Néhány távoli megfigyelő arról számolt be, hogy furcsa lények járják a sötét, komor ködbe burkolózó utcákat. A helyiek, akik hisznek a természetfeletti erők létezésében, azt mondják, maga a Sötétség kerítette hatalmába a Lorwichet. A különleges képességekkel megáldott hőseink azonban nem ijednek meg egykönnyen, bemerészkednek a városba, hogy felfedjék a titkait. A szinopszis ennyi és nem több. A bétában nem vacakoltak hatáskeltő bevezető animációval, a betöltés után szöveges formában vázolják az alaphelyzetet, aztán szabadjára engednek.


Olyan, mint narratíva, gyakorlatilag nem létezik. A menüben kiválasztjuk a karakterünket és leküzdjük az egymásra dobált pályákat, érdektelen feladatokat teljesítünk, és megöljük a szembejövő rusnyaságokat. Ha egy végletekig feszült, mesterien megkomponált borzongásra vágysz, nagyot fogsz csalódni. Már tíz évvel ezelőtt is abszurdnak számítottak az olyan küldetéscélok, amiben kapcsolókat hozunk működésbe és akkumulátorokat cipelünk magunkkal, hogy fényt tudjuk csiholni. A játékban ilyen „színes” feladatok várnak ránk, s közben nyurga rémségek tucatjaival harcolunk, mint egy fapados és elavult shooterben.


Az első Alone in the Dark főhősének leszármazottját irányítjuk a bétában elérhető Hunter kaszt képviselőjeként. Edward Carnby porontya a lőfegyverek használatában jeleskedik, rohamkarabélyokkal, géppisztolyokkal és lángszóróval irtja a Sötétség talpnyalóit, de a fedezéket nem ismeri, ahogyan más zsánerdarabokban jelenlévő funkciókat sem. Annak ellenére, hogy a lövöldözés így totálisan érdektelen, a játékidő tetemes hányadában erre kényszerítenek a fejlesztők. Gondolhatjátok, mennyire élvezetes az egész. A végleges változatban még három osztályt kapunk: a boszorkány szintén kötődik a sorozat első darabjához, ő Emily Hartwood unokája és a mágikus képességekben jártas, például elektromossággal sokkolja az ellenfelet. A papnak már nincs kapcsolata az eredeti Alone in the Dark szereplőivel, viszont roppant hasznos, hogy gyógyítja társait. Végül, a mérnök különféle összetevőkből kütyüket épít, és jól ismeri az elektromos és mechanikus berendezéseket.


Habár a pályák felépítése adott, a ránk váró feladatok ugyanúgy véletlenszerűek, mint az elénk toppanó ellenfelek helyzete. A következő újrajátszásnál máshol botlunk zárt ajtóba, mint korábban, a célok is máshova szólítanak bennünket. A helyszínek szerencsére nyitottak, számos alternatív útvonal létezik. Az Alan Wake-ben látottakhoz hasonlóan, ellenfeleink legyőzéséhez nem elegendő a nyers tűzerő, a fény erejét hasznosíthatjuk a megölésükhöz. Persze próbálkozhatunk vakon is, ám hamar kifogyunk a munícióból és a fegyverünkre szerelt lámpa sem mindig elég. Ha egy sötét sikátorban futunk össze a szörnyekkel, keressünk egy közeli, felkapcsolható utcai lámpát, melynek fénye elegendő ahhoz, hogy a fegyverünkkel be tudjuk fejezni a munkát. Természetesen nem ilyen egyszerű a művelet, mivel legtöbbször előbb áramot kell csiholnunk. A sötét tárnák rosszabbak, hiszen ott generátorokat kell működésbe hoznunk a reflektorok bekacsolásához: vedd fel az akkut és vidd ide, az irányt eltéveszteni sem lehet, hiszen az interakcióval kecsegtető pontok már messziről világítanak, az aktuális célok meg különösen.


Tehát nem a fejtörők összetettsége, hanem az ellenfelek miatt kell aggódnunk. Az intelligenciájuk ugyan a papucsállatkáéhoz hasonlít, többedmagukkal már roppant veszélyesek. Ha nem engedjük őket közel magunkhoz, nem lesz baj, csakhogy ez nem mindig sikerül. Lőszerből szinte mindig hiányunk van, hasonlóan az egészségügyi csomagokhoz, pluszban a fényforrások is limitált ideig működnek. Annál is nagyobb baj, hogy hősünk nem a gyorsaságáról híres, a sprintelni csak pár másodpercig tud, ami a folyamatos menekülésnél elég cudar tud lenni, és rendszerint akkor fogy ki a szuszból, amikor egy seregnyi bestia ugrik a torkának. A folyamatos hátrálással még kibékülnék, de az irányítás és a célzás nehézkes, az ugrás egy vicc, a legalacsonyabb objektumokra sem tudtam felmászni, ráadásul a kamera túl közel volt a hátamhoz, így terepet sem láttam be megfelelően. A lőfegyverek gyakorlatilag alig sebeznek, normál nehézségi szinten is irreálisan sok golyó kell egyetlen nyamvadt lénybe is, a játék teljesen kiegyensúlyozatlan. Ha épp nincs kezünkben lángszóró, a harc nem több egy idegesítő fogócskánál, ahol mi vagyunk a szenvedő alany. A játékban egyébként fejlődhetünk is, szintlépésnél javulnak a statjaink, és egy kicsit erősebbek leszünk, de annyira nem, könnyebb dolgunk legyen. Rengetegszer haltam meg és sokszor nem a saját bénaságom, hanem a bugok és az otromba mechanika miatt. Az első próbálkozáskor három perc alatt padlót fogtam. 


A hanghatások erőtlenek, ilyen jellegtelen fegyverhangokat régen hallottam már. Noha a játék az Unreal Engine 4-et használja, a látvány ennek ellenére ronda. A külső terek túlságosan puritánok, részletgazdagságnak nyoma sincs, az ellenfelek halál-animációján csak felröhögtem. A bányák már egy fokkal elviselhetőbbek, és fényeffektek helyenként elég pofásak tudnak lenni. Mivel bétáról van szó, az iszonyat hosszú töltési időket és az akadozó framerate-et még nem róhattam fel hibának. Minden mást azonban igen: ennél rosszabb feltámasztást elképzelni sem tudtam volna. Nem azzal van a baj, hogy a cím a kooperatív irányba mozdult, hanem azzal, hogy már az alapoknál elrontották az egészet, így a végleges verzióra sem érdemes várni. Nem hinném, hogy hús-vér társakkal összedolgozva javulni fog a helyzet, hiszen az Alone in the Dark: Illumination egyszerűen rossz. Furcsa, de visszasírtam a sekélyes  Resident Evil: Operation Racoon Cityt is. Nincs narratíva, a feladatok unalmasak, nincs félelemérzet, csak tömény frusztráció és idejétmúlt megoldások, a veterán rajongók nagy eséllyel zokogva rohannak vissza a kedvenceikhez. Kedves Atari! Már a második nagy horror frencsájzodat tiportad porba, s a mostani jobban fáj, mint amit a Haunted House-zal műveltél!