Call of Duty: World at War

Bevezetőnek ide éppen elférne egy rövid siránkozás a második világháborús FPS-ek piacának túltelítettségéről és az ötlettelen folytatásokról, viszont sokak örömére (és még többek bánatára) itt és most erről nem esik szó. Úgy gondolom, a második világháború témájában bőven rejlik még lehetőség, a Treyarch pedig a Call of Duty: World at Warral mindezt be is bizonyította. A világégés még sosem volt ennyire véres és rideg videójátékban, készüljetek fel tehát, ez kemény lesz!

Pedig mennyire féltünk tőle! Az annak idején nagy port kavart Call of Duty 3 volt az első rész a sorozatban, amely teljesen száműzte a számítógépes változatot, s a PC-s játékosokra a Modern Warfare megjelenéséig nem is várt újabb Call of Duty-élmény. De nemcsak ebből a szempontból néztünk furcsán arra a részre: a játékot az Infinity Ward helyett az általában borzasztóan sikerült filmes adaptációiról ismert Treyarch készítette, s bár voltak benne érdekes ötletek, egy idő után borzasztóan monotonná tudott válni. Nem volt rossz, de a korábbi részekhez képest jó sem. Még furább fogadtatást kapott bejelentés után az ötödik résznek vélt World at War is, hiszen a negyedik epizód modern háborús köntösét levetkőzve újból visszatértek a készítők a második világháborúhoz. Sokat nem is vártunk tőle, de mint a jobboldali értékelőt láthattátok (gondolom, mindenki így kezdi a tesztek olvasását), az eredményben pozitívan csalódtunk. Lássuk akkor, hogy miért!


A nyitójelenet már meghozta a kívánt hatást: Japánban harcolunk, pontosabban harcoltunk, ugyanis azok a fránya hobbitok foglyul ejtettek néhány társunkkal. Megkötözve, térdepelve a mocsokban, vallatnak minket: bajtársunkat még az arcán elnyomott szivar sem törte meg, nem beszélt,  ezért pedig az életével fizetett – az elvágott torkából kifröccsenő vér vörösre festette a falat. Az ügyeletes tiszt felénk közeledne, ám megérkezik a felmentő sereg Roebuck őrmester vezetésével, a következő pillanatban pedig már menekülünk a táborból. A hobbitok nem szívbajosak: most még a fűben sunyulnak, ám hamarosan hangos banzájozással rontanank felénk szuronyukkal, vagy éppen a legközelebbi fára másznak fel, hogy onnan vegyenek kezelésbe minket. A kezdeti puskaropogtatás pillanatok alatt közelharccá válik, a földre leterítve éppen ellenfelünk nyakába tudjuk vágni késünket. Erőltetett iramban törve előre végzünk a meglepett japánokkal, robbantjuk fel sorra a tábor épületeit, míg a tengerparton csónakba ülünk és lassan elveszünk a sötét éjszakában.


Közben Ázsia másik felén, a Szovjetunió Európára nyíló ablakánál a nácik benyomultak Sztálingrádba. A német támadások a védelem nagy részével végeztek, a Hitlerre felesküdtek a végső csapás után figyelmesen rugdossák az elesett katonákat, civileket, s a túlélőkkel végleg leszámolnak. Mi egy szökőkútba beesve ébredünk, körülöttünk hullák és járőröző katonák hatalmas harckocsik társaságában. A mellettünk bújkáló Reznov őrmester óvatosságra int bennünket: ha ezek meglátnak, nekünk annyi, neki pedig szüksége van segítségre a túléléshez – a jobb karját már nem tudja mozgatni. Odaadja az ott talált mesterlövészpuskát, mi pedig a bombázók közeledését megvárva végzünk az őrjárattal. Észrevétlenül átszaladunk a közeli épületbe, s háztól házig, szobáról szobára haladunk további túlélők után kutatva. Újabb őrjárat közeledik kívülről: az egyik német hátán lángszóró tankjai ékeskednek. A legrosszabb pillanatban lelepleződünk, ők pedig nem restek lebontani felőlünk az épületet. Gránátokat bedobálva, felénk lángcsóvákat fújva próbálják megkeseríteni életünket, mi ijedten, emelkedett pulzussal, hason kúszva menekülünk a lángoló épületből – végül mégis egy másik őrjárat karmai közé futunk. Van innen menekvés?


Megmondom őszintén, erre nem számítottam. Megdöbbentem, sokkoltak az első pillanatok a World at Warral való megismerkedés után. Biztosan állítom, hogy ennyire kellemesen még semmiben nem csalódtam, a Call of Duty 3 után az itt történtek, az itteni hangulat maga a tömör gyönyör. Ugyan a kampány elkezdése előtti figyelmeztetés (miszerint rendkívül véres jelenetek következnek hamarosan) már sejtetett valamit (ha jól emlékszem, ilyen sem volt még Call of Duty-játékban), s a rendkívül hangulatos archív felvételeket és rajzolt ábrákat tartalmazó bevezető videó is kiválóan indított, de a tényleges játékmenet még inkább betalált. Hangulatból a World at War csillagos ötöst érdemel, az akció végig intenzív, üresjárat szinte nincs is. Ez részben a teljesen lineáris, szkriptekkel dúsított pályáknak köszönhető (és ez általában nincs ínyünkre), viszont a készítők ezúttal rendkívül jól adagolták az ütős történéseket, így sosem fogunk unatkozni a kétdélutános játékidő során.


A helyszínek és a feldolgozott események már ismertek más játékokból, azonban sehol nem sikerült még ilyen szintű profizmussal visszaadni reális valójukat. A Medal of Honor: Pacific Assaultra Messiásként vártam, a végleges játék azonban lehangolt: érdekes megoldásai és a szép látvány ellenére hatalmasat csalódtam a játékban; unalmas volt tíz perc után a folytonos dzsungelben kolbászolás és elborzasztott, hogy mivé lett a Medal of Honor széria. (Persze a játék ennek ellenére mindenhol jó értékeléseket kapott, így vélhetően csak én viselem ennyire a szívemen a sorozat sorsát.) Az ottani japán és csendes-óceáni történéseket vették alapul a Treyarch munkatársai is a World at War fejlesztése során, ám ők milliószor jobban oldották meg a feladatot. A helyszínek rendkívül változatosak, a dzsungelharc pedig kifejezetten izgalmas, hiszen őrült ellenfeleink a fűben, a fákon és kis vermekben lapulva várnak ránk, mint valami helyi benszülött-törzs tagjai vadászat közben. Mikor észrevesznek bennünket öngyilkos módon rontanak nekünk vagy kezdenek el tüzelni ránk. A szovjet kampány is remekül sikerült: ugyan a Call of Duty első részében az itt megforduló helyszínek már bemutatkoztak, ám ezúttal annál érdekesebb volt látni a változást – ahogy a Quake 3 motorjával felépített Sztálingrád és Berlin átalakult az ötödik generációs Call of Duty által ígért next-gen élményre. Az épületek tökéletesen ki vannak dolgozva, bent könyvespolcok, asztalok és más bútorok sokasága, ráadásul még egy-egy náci vezető portréjára is figyelmesek lehetünk.


Mindemellé pedig jön a bevezető hatáskeltő kijelentése: nemhogy Call of Duty, de más világháborús játék sem adta vissza még ilyen véresen, ridegen és persze történelemhűen azt, hogy milyen lehetett akkoriban egy-egy csata. A ránk törő japánokba szúrva szuronyunkat vagy késünket, vérük kifröccsen és folyik, a fejlövéseket a koponyán véres lyukak bizonyítják. Lángokba borulva az emberek ordítozva rohannak, majd esnek össze, közben pedig szinte látszik, ahogy megperzseli bőrüket a tűz. Olyan ez, mintha egy filmben lennénk: borzasztó látvány, de mégis zseniális és a beleélést maximálisan segíti. Közben az időjárás sem a legjobb, általában komor sötétségbe burkolózva vagy borult ég alatt vívjuk meg a legtöbb csatát, de még a napsütötte Japán is félelmetes tud lenni olykor – főleg, ha épp ordítozva rohannak felénk az ellenséges katonák.


Az egyébként tipikus Call of Duty játékmenetre építkező World at Warnak ugyan érdekes ízt ad a japánok újfajta harcmodora, a közelharci akció jelentősége és a lángszóró használata: utóbbival szinte mindent megpörkölhetünk, a növényzet leég, a falon és a kevésbé éghető tárgyakon pedig hatalmas koromfolt árulkodik rosszalkodásunkról. Az „új" (lángszóró először a United Offensive-ben szerepelt) céleszköz kiválóan alkalmazható bunkerek megtiszítására, illetve a fűben és fákon lapító japánok leleplezésére. Néhány tankos, repülős jelenettől eltekintve azonban a játékmenet maradt a régi, nem sokban változott a korábbi részekhez képest. Ez persze nem feltétlenül baj, hiszen ami jó, azt kár megpiszkálni. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy a Treyarch ezúttal nem keserítette meg az életemet mindenféle ügyességi minijátékkal – a Call of Duty 3 csónakázós jeleneténél vért izzadtam, sírtam és nagyon hiányzott az anyukám. Mindenesetre több újdonság elfért volna a játékban, mégha az így is remek hangulatot biztosít.


Különös érdeklődés övezte a multiplayer módot, hiszen a Modern Warfare közkedvelt, megújult többjátékos része itt mutatkozott be először második világháborús köntösben. Sok újdonság itt sincs, ismét kasztok közül válaszhatunk, amelyek egyedi fegyverekkel vannak felszerelve, továbbá lehetőségünk nyílik három különleges képességet magunkkal vinni a csatatérre, melyek könnyítik az életben maradást, vagy éppen segítik a hatékony akciót. Játék közben tapasztalati pontokat gyűjtünk és különleges kihívásokat teljesítünk, amiért cserébe szintet léphetünk és új fegyverek, képességek válnak elérhetővé. Nem túl eredeti rendszer ez, viszont ennyire élvezetesen még csak a Call of Duty fejlesztői tudták megvalósítani – nem véletlen, hogy a Call of Duty 4 mai napig az egyik legnépszerűbb multis játék. A játékmódok a régiek, az igazi különlegesség ezúttal a négy főre tervezett kooperatív mód: ebben az egész egyjátékos kampányt végigtolhatjuk három haver társaságában, sőt akár zombikat is irthatunk az első végigjátszás után ugyanilyen felállásban – a félelmekkel ellentétben a zombik nem ölik meg a játék hangulatát, egyszeri kipróbálásra mindenképpen ajánlott ez a mód is!


Ó, a kedvenc részem következik: a külcsín, a kezelés és az ellenfelek intelligenciája. Itt a szőrösszívű újságíró kiélheti perverz vágyait és fikázhat kedvére. Nagy bánatomra azonban a World at War technikailag is megállja a helyét – többnyire. Az audio rész pazarul sikerült: a zene zseniális és hangulatos, a fegyverek zaja, a zörgések és az ordítozások szintén. Külön érdemes kiemelni a szinkront, hiszen Roebuck hangján Kiefer Sutherland, Reznovén pedig Gary Oldman szólal meg – utóbbi különösen jó munkát végzett, remekül játszotta el az orosz tiszt szerepét. A grafika szép, bár nem tökéletes: néha kicsit műanyag érzésem volt a szereplők és a víz láttán, de maga a játék nem csúnya. A helyszínek páratlan kidolgozottsággal büszkélkedhetnek, a hangulatot a látvány maximálisan támogatja s más célt a grafikának nem is kell szolgálnia. Az irányításra szintén nem lehet panasz, bár manapság az FPS-ekkel nem szokott gond lenni – egyedül a tankok kezelése idegesített marhára, de ötödszöri próbálkozásra azt is meg lehet szokni. A mesterséges intelligenciával csak félig vagyok kibékülve, mert ugyan az öngyilkos hajlam ezúttal megmagyarázható, viszont azt nehezen nyeltem le, hogy a két ellenfél bambán nézi egymást és puffogtatnak egyet-egyet félpercenként.


A Call of Duty: World at War remekül sikerült, bár biztos vagyok benne, hogy többen lesznek, akik nem értenek velem egyet. Ahhoz, hogy valakire a World at War akkora hatást gyakoroljon, mint rám, egy Call of Duty 3 végigjátszás és csalódások sorozata szükséges: így garantált lesz a meglepetés. A World at Warral nincsenek különösebb bajok, csak szőrszálakat tudnék hasogatni, de úgy gondolom, felesleges. Az új Call of Duty méltó a sorozat hírnevéhez, a hangulata pazar, a látvány és a szinkronhangok nemkülönben. Még több ilyet követelünk! Majd hogyan tovább? A Treyarch producere azt mondta, hogy bár a World at War kampánya lezárja a második világháborút, nem elképzelhetetlen, hogy lesz még a jövőben világháborús Call of Duty. A fanyalgók megint egyszerre hördülhetnek fel: ugyan minek? Nos amíg a telített piac ilyen remekek alkotására ösztönzik a fejlesztőket, akkor mégis van értelme, nemde?