Warhammer 40.000: Dawn of War II

Örömködhetnek mostanában a Warhammer rajongók, hiszen különböző tehetséges, és sokat bizonyított fejlesztőcsapatok tolják nekik mind a fantasy világban (Warhammer Online), mind pedig a 40k komor sci-fi korszakában játszódó matériákat. A Relic, akiket a Homeworld két epizódja után minden joggal gyanúsíthatunk meg az űrstratégiák gatyába rázásával, bizony a klasszikus RTS vonalon sem tétlenkedett, s a Dawn of War megjelenésével egy közel klasszikus státuszba emelkedő játékot rakatott fel velünk a polcokra.

Az ok, amiért nem válhatott igazi legenda az első 3D-s Warhammer stratégiából természetesen nem más, mint a műfaj élén lassan 15 éve trónoló Starcraft. Hiába adott a Relic mindent bebüntető grafikát, és nagyon komoly hangulatot, a játéknak sikerült valamilyen szinten két szék között a földre huppannia: az egyjátékos kampány az egy irányítható fajjal, és sekélyes történetével közelébe sem tudott kerülni a Blizzard epikus űroperájának, a többjátékos módozat pedig nem hordozott elég kompetitív szellemet ahhoz, hogy hosszú ideig fenn tudjon maradni. Míg előbbi hiányosságokat a fejlesztők utólag orvosolták két kiegészítő lemez elkészítésével, ezzel mintegy epizodikusan feldarabolva az anyagot (körülbelül pontosan ugyanúgy, ahogy a Blizzard ezt jelenleg tervezi a Starcraft folytatásával), addig a multiplayer továbbra sem tudott igazán átütő sikereket aratni.


A Relic tehát vett egy nagy levegőt, és egy merész gondolattól hajtva kissé megváltoztatták az időközben elkészült folytatás stílusát, s egy kis Diablos áramlattal áteveztek a klasszikus RTS játékok tengeréről a csapat alapú taktikai stratégiák kicsiny tavára –némi X-Com: Terror from the Deep (alias UFO 2) hátszéllel. Én legalábbis körülbelül így látom a Dawn of War második epizódját, mely mindenkinek csalódás lesz, aki egy újabb Starcraft klónt várt, a többieknek azonban igazi ínyenc falat. Lássuk hát, mit tud a kicsike!


A történet középpontjában ismét az exkluzívan az első részhez feltalált, ám azóta a világ hivatalos részévé vált Blood Ravens rendház áll, akik az Armageddon néven futó diszkrét kis cirkálójukról ereszkednek alá a különböző bolygókra, hogy szétrúgják az orkok, tiranidák, eldák és a Warhammer univerzum egyéb csúnyaságainak hátsó felét. Vezetőjük két helyi keményarc, a frissen kinevezett Force Commander (a játékos) és régi kollégája a bajban, Tarkus. A srácok annyira durvák, hogy egy ültő helyükben meg tudnak enni két kiló tatárbifszteket pirítóssal, rágógumizás helyett pedig csapágygolyót szopogatnak négyesről hármasra. Az egyjátékos kampány több szempontból is túllép az eddigi stratégiák javánál tapasztalt egyszerű történetvezetésen; kezdésnek rögtön visszaköszön a Dark Crusade és a Soulstorm kiegészítőkkel behozott küldetés térkép, ahol a bolygó felszínét látva választhatjuk ki, hol szeretnénk lehelyezni egységeinket némi rendrakás céljából. Ez tehát egyben azt is jelenti, hogy a főküldetés mellett lehetőségünk adódik számos mellékágat is végigjárni, melyek azonban sajnos egy idő után eléggé unalmassá tudnak válni, a készítők ugyanis a legtöbb esetben képtelenek voltak eltérőt alkotni a „támadd meg az ellenséget", vagy „védd a bázist" kliséktől.


Szerencsére a fő történeti szál ennél azért sokkal több érdekességet tartogat, s anélkül, hogy lelőnék bármilyen poént is, csak annyit mondok, hogy megfelelően fordulatos, izgalmas, s epikus lezárású kis sztori vár mindenkire. Ahogy azt korábban is említettem, a Relic elszakadt a klasszikus RTS-ek számos alapvetésétől, így az egyjátékos üzemmód során bázisépítésre, illetve erőforrás-gyűjtögetésre egyáltalán nem kerül sor, ráadásul a terepen egyszerre csak négyszakasznyi egységet irányíthatunk, melyek egy-egy hős vezetése alatt tevékenykednek (rajtuk kívül pedig kettő lehet tartalékban, így a játék során összesen hat egység kerülhet a kezünk alá). Őket kommandírozva kell végighaladni a sokkal kisebb méretű, taktikusabb csatákon, ahol az egyes szakaszvezető legények különböző, kissé szerepjátékos hatású képességeket használhatnak. A Force Commander például egy hatalmas rohammal el tudja söpörni ellenfeleit, Tarkus gránátokat dobál, míg az egyik legkülönösebb karakter, Cyrus lopakodik és bombákat pakol az ellenség alsógatyájába. A probléma mindezzel csak annyi, hogy könnyű és közepes fokozaton nem, hogy stratégia, de még taktika sem nagyon kap szerepet a küldetések végrehajtásánál, hiszen a legtöbb esetben egyszerűen csak fogjuk az egységeinket, és a különböző képességeiket kihasználva végigdarálhatjuk magunkat a pályákon. Mindezeken ráadásul az alkalmazható taktikai repertoár sem lendít sokat, derék katonáink ugyanis tudnak fedező tüzet nyújtani, fedezékbe bújni, illetve épületeket elfoglalni, és körülbelül ennyi. A legnehezebb fokozatra kapcsolva azonban már kissé változik a helyzet: itt bizony az első szembejövő ork szakasz is okozhat meglepetéseket, úgyhogy ajánlott jóval óvatosabban, okosabban megközelíteni az ütközeteket.


Alkalomadtán előfordul, hogy a pályák végén meg kell küzdenünk egy-egy főellenséggel, ami általában úgy néz ki, hogy elénk lép egy négy emelet magas, két háztömb széles, nem túl barátságos mosolyú szörny, akit addig kell lőnünk, amíg –mily meglepő- meg nem hal –mindez túl sok okoskodást ismételten csak nem igényel. Nem ez az egyetlen szerepjátékos beütésű része az új Warhammer anyagnak, hiszen a már korábban említett használható képességek, és főellenség harcok mellett osztagaink különböző tárgyakat és felszereléseket találhatnak küldetéseik során, melyeket a missziók között aggathatunk rá hőseinkre. Bizony, mintha csak egy Diablo játékot látnánk, lehetőségünk van a karaktereink fegyvereinek, páncéljának és egyéb kiegészítőinek lecserélésére, ráadásul az egyes tárgyak erősség szerint ugyanúgy színkódokat kaptak, mint a Blizzard előbb említett üdvöskéjében, vagy akár a World of Warcraftban. Amennyiben tehát elegünk van abból, hogy a Force Commander felbőgeti a láncfűrészt, s befut a legnagyobb tiranida járőrcsapat közepébe, azzal a célzattal, hogy ott majd előre megfontolt szándékkal ossza ki a nyolc napon túl gyógyuló testi sértést, nos, akkor egyszerűen csak adjunk a kezébe egy gépágyút, s szemléljük örömmel, amint távolról kínálgatja az ólmot.


Az RPG vonalon még egy kicsit továbbmenve, egységeink a küldetések során tapasztalati pontot szerezhetnek, és ezzel együtt szinteket léphetnek, az ezért járó pontokat (szintenként kettőt) pedig négy kategóriában osztogathatjuk el: az első az életerőnket és regenerációnkat javítja, a második a távolsági fegyverekkel kiosztott sebzést, a harmadik a közelharci sebzést, míg a negyedik az energiát, és energiaregenerációt (ez itt gyakorlatilag a manát reprezentálja). A rendszert egyébként mintha egy az egyben a Mass Effectből vették volna át, hiszen amellett, hogy a pontkiosztás is kísértetiesen hasonlóan néz ki, ha egy adott ágra bizonyos mennyiségű pontot rááldoztunk, különböző speciális képességeket nyithatunk meg –Tarkus esetében ez például azt jelenti, hogy nem limitálja őt többé a nála lévő gránátok száma , egyszerűen az energiáját használva korlátlan mennyiségben tudja dobálni őket. A kampány tehát a stratégia, a hack and slash és a szerepjátékok elemeinek keveredésével egy igazán egyedi és frankó kis élményt nyújt, ám sajnos az első rész hibáját ismét elkövették a fejlesztők: megint csak egy faj játszható, viszont azzal legalább alaposan megismerkedik a játékos, mire átlép megtapasztalni a multiplayer üzemmód kínálta hihetetlen élményeket.


Először is a legfontosabb, hogy a többjátékos (vagy a gépek elleni skirmish) részt kiválasztva a Space Marineok mellé megkapjuk a másik három fajt is, így a Dawn of War történetében először most mehetünk aszalni a tiranida sereggel. A játékmenet teljes mértékben az azonnali darálásra és akcióra van kihegyezve, habár rendelkezünk egy bázisépülettel, s némely egységek képesek különböző épületeket telepíteni, a lényeg azon van, hogy ki tudja először elfoglalni (és utána megtartani) a pálya különböző kontrollpontjait. Nincs tehát jelen a szó szoros értelmében a technikai fejlődés és a nyersanyaggyűjtés, mindent úgy érhetünk el, hogy keményen meg kell küzdenünk érte. Ez garantálja a gyors, pörgős és látványos játékmenetet, mely ráadásul a kis egységszámnak köszönhetően nagyon átlátható és akár nézők számára is élvezhető –utóbbi nagyon fontos egy kompetitív stratégia esetében, többek között emiatt olyan népszerű a Starcraft és a Warcraft 3 a mai napig, mindkettő hihetetlenül nézőbarát.


A négy választható fajhoz tartozik 3-3 választható hős is, akik az egyjátékos módhoz hasonlóan rendelkeznek egyedi képességekkel, fejlődnek és szinteket lépnek, ráadásul felszerelhetőek tárgyakkal is, aminek köszönhetően a Dawn of War 2 multiplayer hatalmas mélységeket tartogat a játékosok számára. Egyetlen dolog hagy maga után némi keserű szájízt, ez pedig a pályák relatíve alacsony száma: összesen hét terep áll rendelkezésünkre, melyekből három az 1vs1, és négy pedig a 3vs3 csatározásokra készült, viszont mindegyik profi munka, kiegyensúlyozott, okos felépítéssel, rombolható tereptárgyakkal, rengeteg taktikai lehetőséggel. Aggodalomra azonban semmi ok, a fejlesztők ígérete szerint hamarosan ipari mennyiségben érkeznek majd a multi pályák, letölthető tartalom formájában.


A Relictől már megszoktuk, de azért természetesen érdemes kicsit ajnározni a játék technikai színvonalát is, mely a hihetetlen szintet ütögeti. A grafika eszméletlenül részletesen kidolgozott, aprólékos, és -mivel egy Warhammer játékról beszélünk- az egész látvány naturálisan brutális; a harcok során mindenből és mindenkiből fröcsög a vér, repkednek a darabok, és úgy egyáltalán az egész grafika nagyon koherens, folyamatos egészet alkot. Pár hónapja Cash bátyánkkal beszéltünk róla, hogy a Gears of War az abszolút férfias játékok csúcsa, ahol csak úgy szivárog a tesztoszteron a képernyőn keresztül. Nos, kicsit ugyanezt éreztem a Dawn of War 2-t játszva is: a látvány, a brutalitás és az egész cool-faktor nagyon ott van a szeren. A hangokról is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni: a hangeffektusok mindent büntetően szólalnak meg, minden egységnek, gépnek, lénynek és fegyvernek tökéletesen eltalált zörejeket sikerült rögzíteni a hangért felelős csapatnak. Egyedül a kampány során megszólaló szinkronszínészek nem álltak a helyzet magaslatán, de azért nem rosszak annyira, hogy zavaró legyen.


Összességében tehát itt van nekünk egy stratégia, ami nem is igazán stratégia, de nem is szerepjáték, de határozottan nem is hack and slash. A DoW 2 valahol a három műfaj között próbál egyensúlyozni, mindenből kiragadni a legjobb részeket, és csak az abszolút játékélményre koncentrálni a felesleges és unalmas RTS klisék helyett. A Relic nagyon merészet alkotott, ám meglepő módon, a legtöbb helyen működnek az újítások. Az egyjátékos kampányt ebben a formában kicsit kevésnek és repetitívnek éreztem, ám a hihetetlenül eltalált multiplayer párosítva a tökéletes audió-vizuális háttérrel mindenkit kárpótolni fog a hiányosságokért. Valószínűleg, ahogy az előd esetében történt, ebből sem válik majd igazi klasszikus, ám a Dawn of War 2 így is egy nagyon-nagyon jó kis játék, ami manapság ritka a PC-re.