Virtua Tennis 2009

Teniszes játékokból nem éppen árasztották el eddig a fejlesztők az újgenerációs konzolokat. Kaptunk ugyebár egy borzalmasan sikerült Namco-Bandai próbálkozást Smash Court Tennis néven, melyet igyekezett mindenki gyorsan elfelejteni, tavaly majdnem ilyenkor érkezett a zseniális Top Spin sorozat új kiadása, és persze a Sega büszkesége, a közel tíz éves múltra visszatekintő Virtua Tennis is beköszönt már egyszer az új Xboxra és Playstationre. Utóbbi széria most megjelenő legújabb, 2009-es változatát már a SEGA-n belül más stúdió készíti, lássuk hát, mit sikerült alakítaniuk.

Aki nagyjából követi a különböző teniszes játékokat, az tudja, hogy a fenti három címen kívül az utóbbi pár évben nem is nagyon jöhetett más szóba, ha az egyszeri játékos az ártalmas napfény és az egészségtelen mozgás helyett inkább a kényelmes fotelben a csodaszép TV előtt szeretett volna kiosztani néhány fonákot meg tenyerest kedvenc Andy Roddickjával. A Smash Court legutoljára PS2-es Roland Garros 2005-ös kiadásában volt élvezetes, ahol még a mi baráti társaságunk is komolyan nyúzta az anyagot, azóta is röhögünk azon, hogy egy alkalommal (persze némi alkoholitikus akcelerátor elfogyasztása után) úgy játszottunk le egy egész szettet, hogy csak a végén jöttünk rá, hogy igazából pont a másik játékossal voltunk, mint akiről azt hittük, hogy végig irányítottuk – kicsit lemaradtunk az oldalváltásról.


A Top Spin már akkor is hihetetlenül minőségi volt (főleg Xboxon), s ezt a színvonalat csak tartotta a következő generációra is, ráadásul időközben sikerült a fejlesztő 2K Sports-nak olyan újdonságokat és javításokat is eszközölni a játékmeneten, melyeknek köszönhetően ha ma valaki komoly, de mégis élvezetes szobatenisz élményre vágyik, akkor mindenképp eme sorozat legújabb darabja lesz a favoritja. S akkor ott van nekünk a Virtua Tennis, mely gyakorlatilag tíz éve változatlan, a játékmenet néhány apróságon kívül semmit nem javult (vagy romlott), néhány apró finomításon és módosításon kívül nem árul zsákbamacskát a SEGA, pont azt kapjuk, amit várunk. A VT ezúttal sem vált a realitás mintaképévé, de pont ugyanolyan pörgős, élvezetes és könnyen kezelhető maradt, néhány olyan aprósággal és figyelmességgel felvértezve, mellyel hosszú időre a műfaj kedveleőinek kegyeibe kerülve kérkedhet kiváló kvalitásaival konkurensei körében (hoppá, alliteráció kettőpontnulla, a következő cikkben kétsoros lesz legalább).


Az egyjátékos élmény középpontjában álló karrier módot ezúttal a World Tour vátlja fel, mely gyakorlatilag ugyanaz, mint korábban, néhány apró módosítással. Újszülöttek kedvéért talán az egészet úgy lehetne legkönnyebben jellemezni, mintha a Gran Turismo karrier üzemmódját ültették volna át teniszre, csak sokkal unalmasabb formában. Először is meg kell alkotnunk kicsiny teniszezőnket, akivel aztán elindulunk meghódítani a világranglista Everest-magasságú csúcsát. Sztandard karaktergenerálási lehetőségekről van szó: testalkat, fejforma, haj, fülek, mindent egészen részletesen testre szabhatunk, egy valamit viszont nem lehet: normálisan, már-már "szépen" (férfi játékosnál ez ugye egy kicsit necces) kinéző sportolót alkotni. Legalábbis akárhogy próbálkoztam nekem nem sikerült, mindig csak valami fél úton Gollam és Sólyom László közötti kreatúra kerekedett ki kicsiny karaktereim készítése közben (nem tehetek róla, ez ma csak úgy jön).


A földgömböt pörgetve utazhatunk el a világ különböző pontjain felbukkanó versenyekre, jótékonysági tornákra, edzésekre, de itt térhetünk be saját otthonunkba is, vagy mehetünk el privát gyakorlópályánkra. Ezúttal egy személyi eddzőt is kapunk, az angol Tim Henman személyében, aki igyekszik tanácsokkal ellátni minket, melyeket követve jobbá és ügyesebbé válhatunk, főleg akkor, ha sokat látogatjuk a teniszakadémia néven futó funkciót. Itt különböző feladatokat kell végrehajtanunk (pl. nyerj meg egy meccset csak fonákos ütésekkel, vagy csak a pálya széléről játszva, stb.), melyek nyomán karakterünk három területen fejlődhet, javítva ezzel a lábmunkáját, ütéstechnikáját, mozgását, meg úgy gyakorlatilag mindenét, ami hasznos dolog lehet ebben a sportágban. Alapvetően a World Tour tehát arról szól, hogy ellátogatunk az egyes eseményekre, megnyerjük őket egyedül és/vagy párban, majd megyünk a következőre és ezt megismételjük körülbelül olyan nyolcvanszor, hogy bejussunk az amatőr liga első tíz helyezettje közé, s tovább léphessünk a profik köreibe.


A probléma mindezzel csak az, hogy úgy nagyjából pont az első tíz kivételével a többi 90 helyezettel vívott mérkőzésünk olyan szinten unalmas lesz, hogy csak megköszönni tudjuk a fejlesztőknek/Istennek/a pápának, hogy a legtöbbet két ütésből megnyerjük, és így nagyjából gyorsan tudunk haladni. Az mindenesetre kicsit kiábrándító, hogy néha a program hosszabb ideig tölt, mint ameddig maga a meccs tart. Ezzel sajnos az egész, egyébként egész hangulatos World Tour egy kicsit "grind" jelleget kap, ami annyit tesz, hogy csak kényszerből verekedjük át magunkat az unalmas és mindenféle kihívást nélkülöző mérközéseken annak reményében, hogy előbb-utóbb a játék érdekessé válik. Az időközben megkeresett pénzből pedig különböző kiegészítőkkel vértezhetjük fel digitális képmásunkat, mindenféle ruhadarab és teniszütők formájában, melyek közül a játékmenetre egyedül az utóbbiaknak van hatása, ütőnk határozza meg ugyanis, hogy milyen erősen, milyen szögből mennyire frankón tudunk lőni. A World Tourt igazából két dolog menti meg: az egyik a sorozatra jellemző minijátékok szerepeltetése, melyek között ezúttal is találunk régi klasszikus darabokat (pl. a tetris megbolondítva némi tenisszel), de jócskán akadnak újak is (zseniális például a kalózos, ahol a kalózhajók által kilőtt labdák visszaütésével tudjuk azokat elsüllyeszteni). A másik pedig az internetes játéklehetőség.


A Virtua Tennis képe teljesen megváltozik, amint átléptünk az online módba, melyre lehetőségünk van egyrészt a főmenüből, másrészt pedig a World Touron belülről is. Játszhatunk sima ranked meccset (mely alapján a program berak minket egy rangsorba), de nevezhetünk online kupára is, mely a World Tour single player meccseihez hasonló alsó- és felsőágas lebonyolításban zajlik, s végre igazi kihívás elé állít minket. Mondjuk kérdéses mi alapján ereszti össze a játék az ellenfeleket, mert én háromszor kerültem be egy olyan srác ellen, aki úgy alázott szét, hogy labdába sem tudtam ütni.


A VT grafikailag teljesen rendben van, habár a tavalyi Top Spin még mindig jobban néz ki, főleg karakterek tekintetében. Távolról minden rendben, de amint a kamera közelebb megy a játékosokhoz már látszik, hogy azért a részletek itt bőven hagynak kivánnivalót maguk után. Talán ezért nem is alkalmaz több átvezető jelenetet az anyag. Hogy ennek köze van-e a testreszabható karaktermodellekhez, vagy egyszerűen csak a fejlesztés hiánya, azt nem tudom. Bekerült egy új kameranézet is, mely amolyan Top Spin módra közelebb megy, a játékos háta mögé, de persze bármikor visszaválthatunk a klasszikus és jól bevállt távolabbi kameraállásra is. A SEGA céljai között szerepelt, hogy számos új mozgással bővítsék a repertoárt, ezzel még jobban visszaadva egy-egy igazi játszma hangulatát. Jelentem, az előző rész látványos, de eléggé irreális labda után vetődés animációja nincs többé, helyette bekerült egy ilyen "botladozok, de még éppen elérem" mozdulat, ami sokkal valószerűbb. Úgy általánosan a mozgás és az animáció kifinomultabb, valószerűbb lett, de a Top Spin még mindig jobb ezen a téren. Pályákból ezúttal is tetemes mennyiségű akad, több mint az előd esetében, s mindegyik gyönyörűen kidolgozott, kiváló munka.


A hangok is teljesen megfelelőek, de igazából egy teniszes anyag esetében ez talán nem akkora dolog. A labda és az ütők hangjai nekem (mint botfülűnek) teljesen úgy szólnak, mintha csak az Eurosport közvetítését nézném, s a lányok is olyan hangokat adnak ki ütés közben, ahogy azt megszoktuk. A zene viszont borzalmas és monoton, úgyhogy pár meccs lejátszása után mindenkinek erősen javaslom a kikapcsolását, vagy lehalkítását.


A Virtua Tennis 2009 összességében egy jól összerakott, számos lehetőséggel kecsegtető anyag, mely egy olyan csomagot juttat a teniszrajongók kezei közé, mellyel hosszú ideig ellesznek, legyen szó egyjátékos, otthoni többjátékos, vagy internetes módozatokról. Habár nagyon hasonlít az előző részre (az meg az azelőttire, és így tovább), azért megtalálhatóak a szükséges kisebb-nagyobb fejlesztések, melyek feljebb emelik az elődnél. Ezen kívül természetesen a 2009-es verzió már tartlmazza az összes idei licenszet, így Federertől kezdve Sharapován át mindenkit megtalálunk a játékban, aki csak közönségkedvenc volt a múlt hétvégi Roland Garros-on. Kisebb-nagyobb hibái ellenére azért mégiscsak egy kiválóan festő, szórakoztató sportjátékról beszélünk, melynek beszerzése erősen ajánlott.