Batman: Arkham Asylum Demóteszt

Egy fékevesztett ház a fékevesztett Földön. Gotham City elvetemült bűnözői töltik itt büntetéseiket a mihamarabbi pszichikai gyógyulás reményében, persze a többségnek eszük ágában sincs megtérni. Nem egyszerű fegyház ez, hanem olyan testi elváltozásokkal küzdő őrizeteseknek is különleges körülményeket biztosít a rideg falak között, akik e nélkül nem is reménykedhetnek a változásban. Arkham a legszigorúbb hely, mégis egy olyan potenciális őrültnek, mint Joker, egy csapásra sikerül áttörni a korlátokat és átvenni az irányítást.

A demóverzió megjelenése hálás téma a Rocksteady első fejlesztésének kapcsán, hiszen a Batman-láz egy évvel a Nolan-féle Sötét Lovag után sem hunyt ki, a komorsága miatt etalonszámba menő akciójáték kipróbálására pedig az augusztus végi végleges változat megjelenése előtt keresve se találnák jobb alkalmat. Ígéretekben nem volt hiány, az Arkham Asylum hűen adja vissza az elborult és szokatlan látványvilágot, amit az alapul szolgáló képregényben Grant Morrison álmodott meg, és Dave McKean öntött rémálomszerű rajzokba. Felnőttes téma, groteszk lelki vívódásokkal és a két ellentétes, mégis egymást kiegészítő figura – Batman és Joker – közti feszült, mégis drótfonálból szőtt, szétszakíthatatlan kötödés jellemrajza. Az új bőregeres játék még türelmetlen rajongók számára is a tökéletesség szinonimája.


Tartottunk tőle, féltünk régi, rossz tapasztalatainknak hála, ám a londoni csapat minden kétségünket eloszlatta. Mondom ezt én, a 15 perc játékidőnek zsinórban háromszor is nekiveselkedve. Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy a DC szuperhősének végre tisztességes akciójátékbeli kivetülése lesz, nem számítva a 2005-ös Batman: Begins közepes adaptációját. Nagy és félelmetes dolog áll előttünk, mikor a denevérraj szárnyalva tör az igazságosztó jelével megvilágított segélykérő égbolt felé. Jelen esetben mi, játékosok vagyunk, akik végre egy tisztességes akciójáték után kiálltunk. A menüben diadalittas és egyben misztikus ütemek szólnak, nagyzenekari vonósok előtérbe helyezésével. Bőszen a Start gombra nyomtam, a denevérember profilja megnyugtatott. A demó a játék első perceibe enged betekintést a New Game-t kiválasztva, pedig az elérhetetlen Challenge mód is megért volna néhány esti rekorddöntögetést.


A nagy nevettető, Joker még gúzsba kötve is fenyegető jelenlétet sugallt a batmobilban ülve, ködös éjszakában a járgány felverte a lehullott, megbarnult faleveleket az Arkham Elmegyógyintézet kovácsoltvas kapuján áthajtva. Újabb rutinmisszió, az őrült bohóc újfent az igazságszolgáltatás előtt fog felelni. Megszállottságának tudjuk be, nem felejtette az utcákon egyedi humorérzékét. Az átvételi procedúra a szükséges rossz, bőregerünk egészen a cellájáig kísérte volna az elvetemültet, ám minden biztonsági rendszer sebezhető, erre Harley Quinn ténykedése az élő példa. A szintén bohóckülsejű kisasszony egykoron maga Joker pszichiátere volt az intézményben, ám teljesen a bűnöző hatása alá került és plátói szerelmet ápolnak egymással. Hirtelen egy kinyílt bilincs és pár leütött őr a tanú arra, hogy az őrült hazatért, percek alatt átveszi az irányítást, még mielőtt Batman és Gordon felügyelő bármit is tehetett volna, csupán dühös ökölcsapásokra tellett a törhetetlennek titulált ablak mögül. Maffiózók, gyerekgyilkosok, mészárosok és elemroggyantak válnak szabaddá kis idő leforgása alatt, a szuperhős dühösen veszi tudomásul, hogy Arkhamban való látogatása a vártnál kissé több időt fog igénybe venni.


Az irányítást egy elektromos hullámokkal lezárt helységben kapjuk kézbe, ahol mindjárt egy fél tucat meztelen felsőtestű, punk-frizurájú bűnözőt kapunk a nyakunkba. Meg is ismerkedünk a mindössze három gombot igénylő, FreeFlow-nak becézett harcrendszerrel. A harmadik személyű perspektívából kiindulva egy roppant kézre álló megoldás ez, kicsit hajazva a legutóbb tisztességes sikereket teljesen indokoltan is besöprő X-Men Origins: Wolverine-re. Az X nyomkodásával tudunk ütni és rúgni, minél hosszabban tarjuk lenyomva és megfelelő időben felengedve, annál nagyobb lesz a csapás. Nem csupán egy ellenféllel viaskodva a rosszfiúk feje felett virító ikon segítségével mindig képben leszünk, hogy kit is céloztunk be automatikusan. A hitványok nem várják meg türelmesen, míg végzünk egy társukkal, hanem egyszerre többen is támadnak, minek okán soha nem illő egy helyben vagdalkozni, folyamatosan mozgásban kell lennünk, hiszen az MI kidolgozása elismerésre méltó: bekerítenek, igyekeznek hátba támadni, míg mi az egyikükkel vagyunk elfoglalva, jó ütemben csapnak oda.


Minden bekapott ütés nyomán a képernyő elszürkül egy pillanatra, ám ha egyhuzamban többet is elszenvedünk, hamar a padlóra kerülünk. Ilyenkor az éppen aktuális gonosztevő frappáns monológját hallgathatjuk végig, a demóban Harley Quinn és Joker mondott felénk hajolva egy-egy gúnyos és kárörvendő mondatot – hatalmas ötlet véleményem szerint. A padlóra került ellenfelet azért mi is kivégezhetjük az Y gomb segítségével, ez a Stun and Takedown, ilyenkor egy-egy brutális csapással, vagy rúgással küldhetjük a másvilágra a kiszemeltet. Eszméletlenül látványos a harc, az utolsó ellenfél kiütésénél a kamera közelire vált, és belassulva tekinthetjük meg a részletgazdag és csontrepesztő sallert. Talán nem mindig sikerül pont ott és úgy szembeállni a gazfickókkal, ahogy elterveztük, ám ez belerázódás kérdése. A csata hevében a képernyő tetején látható kombó-multiplikátor minden egyes csapás után szorzó-szerűen növekedni fog. Minden ellenfél után tapasztalati pontot kapunk, amit a későbbiekben egy RPG-szerű fa-rendszerben képességeink fejlesztésére fordíthatunk. Brutálisabb támadásokat akarunk? Szeretnénk ellenállóbbak lenni? Esetleg kütyüjeink használatát profibb módon elsajátítani? Nincs túlbonyolítva a rendszer, pár másodperc alatt megejthetjük az upgrade-eket a megfelelő képernyőn.


Aki nem a belemenős taktikát részesíti előnyben, hanem a lopakodást, kiélvezni az érzést, hogy mi vagyunk a ragadozó, az elítéltek pedig az áldozatok, akkor a megfelelő billentyűt leütve máris totális csendben kerülhetünk az ellenfelek háta mögé. Pláne, ha már szemtől szemben esélyünk sem lenne három-négy fegyveres bitang ellen. Ha sunyizva a kiszemelt hátába kerülnünk, csendes fojtogatással eltörhetjük a gerincét, majd irány sorban a következőhöz. Persze, ha a helyszín adottságai ezt nem engedik, akkor az LB-vel máris Detective módba léphetünk. Ez egy speciális, felderítő üzemmód bőregerünk számára, ahol a szabad szemmel nem, vagy alig látható használható objektumokat, vörösen derengő ellenfeleket (és azok fegyvereinek adatlapját) pillanthatjuk meg ezen a kék alapszínű nézőpontban. A terep vizslatását célszerű magaslati kiszögeléseken elvégezni, erre a megfelelő vízköpőket megcsáklyázva és felhúzódzkodva lesz lehetőségünk. Igen jól mutat és könnyű kivitelezni, tanulmányozhatjuk az ellenfelek mozgását, továbblendülhetünk egy másik vízköpőre, és ha az egyik tag kellően elszakad a társaitól, akkor lecsaphatunk: szárnyainkat kitárva egy földbedöngölő, erőteljes rúgással taglózhatjuk le a gonosztevőket, minekután már csak a kivégzés procedúrája hárul ránk. Ha jól végeztünk dolgunkat, ismét fel a kiszögellésre, vadászhatunk tovább. Nyilván ez a macska-egér játék igen élvezetes, s a végleges változatban erre egy külön, időre és pontokra menő Challenge mód szolgáltat majd tömény elfoglaltságot a közelharc mellett, PlayStation 3-on akár Joker karakterét irányítva.


Az észrevétlenség másik hatásos és gyilkos fegyvere a fejjel lefele függeszkedés a vízköpőn. B gombbal denevér módjára várhatjuk ki, míg a szerencsétlen rab mit sem sejtve éppen alánk sétál és akkor hirtelen hopp, felránthatjuk, s pusztító és végzetes ütlegeléssel odafent a szuszt is kicsaphatjuk belőle. Lent persze csak pislognak a többiek, hogy hova tűnt a haverjuk, mivel nem láttak semmi gyanúsat. Batman persze nem csak bódító testi közelséggel képes durvulens tömegoszlatásra, hanem távolról, a Batarangot hajigálva a delikvens képébe, ami egy időre kiüti és jótékony szunyát bocsájt rá. Bal ravasszal célzunk, a jobbal dobunk, ennyi, eltéveszteni sem lehet. A végleges változatban egyébként még lehetőségünk lesz használni robbanó gélt szóró aeroszolt, Batclaw-t, hangradar rezonátort és line launchert.


Mellékelfoglaltságként kereshetünk titkos karakterleírásokat, amik színes illusztrációkkal tarkítva a menüben tárják elénk egy-egy szereplő háttértörténetét -a képregény rajongóinak talán nem nyújt újdonságot, mégis a titkok utáni kutatást zsírosan díjazza a program. A szellőzőjáratokban bolyongva, félreeső helységekben szinte mindig találni ilyesmit. Apropó, szellőzők! Mikor a denevérember leemeli a nyílást elzáró rácsot, vagy éppen kirúgja azt, az A gombot sűrűn nyomogatva szimulálhatjuk hősünk erőfeszítéseit, amint részletes animáció kíséretében szépen félrerakja az elzáró alkalmatosságot.


Bár a pályatervezés meglehetősen lineáris, ám ennek köszönhetően minden totálisan részletdúsan megalkotott, tipikus Unreal Engine 3.0-ás letisztultsággal. A nyomasztó és sötét képi világ adott, Gotham épületeinek gótikus stílusa szembeáll Arkham elmegyógyintézetének csúcstechnikás belső berendezéseivel, mégsem éreztem, hogy túlzottan is monoton lenne. Egy témát kellően és villámgyors futás mellett viteleztek ki, szürke falakkal, csővezetékekkel és irodákkal, a tágabb terek pedig egyaránt pazarok, még ha több részlet, pl. totálisan oda nem illő vízköpők taglalják a helységek tetejét. Mintha azt sugallnák, gyere, ide lődd ki a csáklyád! Mégis, minden apróság a helyén van, a bőregér öltözete, köpenyének lobogása futás közben egészen fantasztikus, hasonlóan a kevés fajta, ámde szintén odafigyeléssel megalkotott rosszfiúkhoz és más jelentős szereplőhöz. A nagy dérrel-dúrral beharangozott PhysX támogatás nem csak arra jó, hogy emiatt szeptember 15-ig csúsztatták el a PC-s megjelenést, megjegyezem, hiszen normál fizikai opció mellett is gyakorlatilag felére esik még most, a demóban a teljesítmény, High PhysX mellett viszont csúcskategóriás Geforce 260GTX az ajánlott. Nvidia tulajoknak mindenki másnál is letaglózóbb fizikai cukormáz a jussa: csempék, járólapok apró darabokra törnek, a Batarang szétszaggatja a kifeszített textilt, és hasonlók. A zene szintén a témához illő, ám a szinkron kétségtelenül meghatványozza az élményeket, elég csak annyit mondanom, hogy Mark Hamil kölcsönzi Joker tébolyodott röhögését, míg Batman hangját az eredeti rajzfilmekben is ügyködő Kevin Conroy szolgáltatja mély és fenyegető tónusaival, valamint Harley Quinn idiótán csacsogó női hangját Arleen Sorkin nyávogja.


Még az a pár hét is kínkeserves időtartamnak tűnik, ami a megjelenésig hátra van, mégis meg merem kockáztatni, hogy a Batman: Arkham Asylum a valaha volt legpéldásabb szuperhősös akciójátékként vonul majd be a köztudatba, dicsérendő a példa, hogy idén ez már a második hasonló rubin az X-Men Origins: Wolverine után. A félelmetes főellenfelek még hátra vannak: Méregcsók, Madárijesztő, Gyilkos Croc, Bane, Victor Zsasz, The Riddler, na és mindenek felett maga a megtestesült őrület, Joker. DC univerzum rajongójaként minden jel szerint imáim meghallgattattak, Batman tényleg egy tisztességes adaptációt kap: felnőttes témával, vér nélkül, 9 pont – ezt megelőlegezem! Tárjuk ki azokat a denevérszárnyakat!