Az utóbbi években nem igazán panaszkodhatnak a Like a Dragon/Yakuza rajongók: a 2005-ben indult sorozat ugyanis hiába kezdett döcögősen a nyugati piacon, végül rátalált a saját közönségére, és amellett, hogy a Sony amerikai részlegének egyik kedvenc brandje lett, egy-egy újabb résznél már nekünk sem kell hosszú-hosszú esztendőket várni a megjelenésre. A széria kiemelt népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Ryu Ga Gotoku stúdiójának boszorkánykonyhájából frissen kigördült Like a Dragon: Pirate Yakuza in Hawaii két év alatt immáron a negyedik Yakuza-játék, szóval ha ez nem kielégítő bizonyíték arra, hogy a japán szervezett bűnözés viszontagságos világát bemutató sorozat abszolút a csúcson van, akkor semmi. És attól függetlenül, hogy a fejlesztők gyakorlatilag rendre ugyanazt a receptet adják el nekünk (de azt olyan kiválóan, hogy tanítani lehetne), kifejezetten törekednek arra, hogy minden következő epizóddal valami olyan frappáns köntösbe csavarják a koncepciót, amit addig még nem láttunk – legalábbis a sorozaton belül.
Az Ishin!-nél ezt az old school szamurájos körítés jelentette, az Infinite Wealthnél pedig a japán közegtől némileg eltérő mesés Honolulu bemutatása, no meg az, hogy a különböző melléktevékenységek (gondolok itt főleg a Dondoko-szigetre) lényegében két külön játékba is mehettek volna, annyira maximumra húztak benne mindent az alkotók. És hogy a Pirate Yakuza in Hawaii-jal kapcsolatban mivel rukkoltak elő? Nos, nyilván nem árulok el nagy titkot, hogy az új spinoff truvája az, hogy ezúttal igazi kalózként hajthatjuk uralmunk alá a vizet és a szárazföldet egyaránt, mindezt ráadásul a széria egyik legnagyobb közönségkedvenc karakterével, Goro Majimával. A legnagyobb poén pedig az az egészben, hogy ez az elképzelés egyáltalán nem lóg ki a Yakuza által képviselt szellemiségből, sőt, inkább csak még őrültebb, még betegebb irányba tereli a már amúgy is lehetetlen japán életérzést.
A sztori nagyjából fél évvel veszi fel a fonalat az Infinite Wealth után: a Tojo klán egykori tagja, Goro Majima Hawaii egyik eldugott szigetének a partján tér magához, azonban sem a nevére, sem pedig a múltjára nem emlékszik. Miután megment egy helyi kisfiút, Noaht és annak házikedvencét, egy bébitigrist, nemsokára egy új konfliktus közepén találja magát, ami a Hawaii-on tevékenykedő kalózok és a yakuza egykori emberei között zajlik. Végül maga Goro is kalózkapitánynak szegődik, majd hajójával és legénységével felkerekedik egy eltűnt kincs megtalálására, illetve emlékeinek visszaszerzésére. Azt, hogy mennyire komolyan veszi magát a játék, már a legelső percekben bebizonyosodik abból, hogy macskának hazudják azt a bizonyos tigriskölyköt – és a továbbiakban is hasonló, vagy inkább még tébolyultabb dolgokkal találkozunk majd.
A keményvonalas rajongókat ez nem fogja meglepetésként érni, ám a Pirate Yakuza in Hawaii még a szokásosnál is magasabbra tolja a crazy-metert – ez a „két lapáttal mindenre” attitűd a rengeteg tartalomra is igaz. A kalózos megközelítés olyan, a szériában eddig még nem látott dolgokat hoz magával, mint a Goromaru névre elkeresztelt hajónk fejlesztése, a hozzá való legénység toborzása és feltápolása, valamint természetesen tengeri csatákat is vívhatunk, továbbá az ellenséges hajókra is felszállhatunk, hogy ott megküzdjünk az ellenfelekkel és a kapitánnyal. Tehát a kalózos szisztéma és persze minden hozzá köthető dolog merőben új a sorozatban, de emellett rengeteg feature köszön vissza ilyen-olyan formában a régi részekből, vagy egy az egyben, vagy kissé átalakítva.
Az előbbi kategóriát erősíti például a harcostársak verbuválása (annyi pikantériával, hogy ezúttal már olyan ikonikus karaktereket is magunkkal vihetünk bunyózni, mint Kiryu és Ichiban), a minijátékok (gokart, főzés, dartsozás, biciklis futárkodás, karaoke, stb.) visszatérése az Infinite Wealthből, a segway, az automata futás, az Aloha-rendszer mind-mind a nyolcadik felvonás jól működő hozománya. Az utóbbi halmazba tartozik, hogy a klasszikus aréna harcokat a bűnözők főhadiszállásaként szolgáló Madlantis nevű eldugott szigeten megrendezett kalózpárbajok váltották fel, ami szintén a játék pozitívumai közé tartozik, a hetedik-nyolcadik fejezet körökre osztott körülményes harcrendszere után visszahozott könnyedebb és a simulékonyabb beat ’em up irányzat ugyancsak üdítően hat.
Az is tagadhatatlan, hogy Goróhoz ez a stílus sokkalta jobban passzol, ennek fényében a Mad Dog a figura jellegzetes, gyors harcmodorára összpontosít, ami ugyan felidéz bizonyos mozdulatokat és támadásokat az előző részekből, mégis frissnek érződik, amíg a Sea Dog a kalózos szisztémán alapul. Vagyis Goro dupla karddal szabdalhatja szét az ellenfeleket, de lehetőség van pisztoly és egy különleges csáklya használatára is, amelynek segítségével megragadhatjuk az ellenfeleket, a tárgyakat, és felhúzhatjuk magunkat bizonyos épületekre és titkos helyekre. Plusz pont, hogy a Pirate Yakuza in Hawaii meglepően játékosbarát, így nem csak, hogy szinte teljesen más a tempója, mint korábban, de nagyon gyorsan és látványosan lehet fejlődni benne (ez amúgy egyaránt igaz Goróra és a hajójára is), nem kell több 10 órát farmolni ahhoz, hogy supreme szinten legyél.
A Heat-csík is pikk-pakk feltöltődik, a Countert könnyű használni, szimpatikus az időablak – akik régóta játszanak a szériával, azok pontosan tudják, hogy milyen nagy figyelmet és időzítést kívánt egy-egy Counter elsütése, itt ehhez képest remekül megoldották a fejlesztők ezt a problémát. Ezen kívül az is előnyt jelent, hogy harc közben immáron az ugrás és a levegőben kombózás is lehetséges.
Ám egy pillanatig se gondolja senki, hogy ezek a szavatosság rovására mennek. A játékba úgy is bele lehet tenni hosszú órákat, hogy a fő-szállal nem is foglalkozol. Bár való igaz, a sub-story-kból ezúttal kb. harmad annyi van, mint egy teljes értékű epizódban, de ezek általában hosszúak, némelyik több lépcsős. Az említett minijátékokon kívül ott van még a fejvadászat, azaz körözött személyek felkutatása és leverése (már maga ez a tevékenység is több órát foglal magában), a hawaii szigetvilág kitakarítása (mondjuk ez hosszabb távon sokat veszít az élvezeti értékéből, viszont legalább opcionális), a ruhák kosztumizációja (itt is jócskán pörög a fan service, majd meglátjátok), vagy a szintén teljesen új side quest, a Masaru’s Love Journey, amelyben lányokat toborozhatunk kollégánknak, egyben a hajónk szakácsának, Masaru Fujitának (ezt egyébként élőszereplős átvezető videókkal dobták fel, ami hatalmas nagy fun).
A helyszínek amúgy is tisztességes méretűek, alapvetően négy területet fedezhetünk fel: Rich Islanden kezdünk, majd ezt követi Nele Island, amely az ex-yakuzáknak és egy Palekana nevű vallási csoportnak is otthont ad, aztán ott van még a korábban említett kalózparadicsom, a Madlantis és persze Honolulu, amit már ismerhetünk az Infinite Wealthből. A setting nyilván a földrajzi elhelyezkedése miatt alapvetően trópusi, ám egy havas és egy lávás map is erősíti a változatosságot. A Ryu Ga Gotoku az autentikus yakuzás ecsetvonásokról is gondoskodott, négy dark instrumenttel (legendás kalózhangszer) állatokat idézhetünk meg harc közben (cápa, csimpánz, papagáj, medúza), valamint a kincskeresés során fellelhető tíz gyűrűt magunkra pakolva további speciális képességekhez juthatunk hozzá.
A fentiek alapján a Pirate Yakuza in Hawaii akár tökéletes játék is lehetne, és noha a mérleg nyelve valóban pozitív irányba dől, azért korántsem ennyire egyszerű a helyzet. Példának okáért néhány karaktermodell kifejezetten ronda (ez leginkább az állatoknál igaz, de Goro saját, külön bejáratú állatkertje azért valamelyest kárpótol), illetve a vizualitás láthatóan alig fejlődött, ami mondjuk nem meglepő, lévén a játék az aktuális generáció mellett az előzőre is megjelenik. Szép dolog a Segától, hogy gondolnak a PlayStation 4 és az Xbox One tulajokra, de a genváltás után több mint négy esztendővel azért nem ártana már inkább a jövő (pontosabban a jelen) felé tekinteni.
A bond-rendszer valójában csak parasztvakítás, mivel nagyjából három NPC-nél érvényesül igazán a metodika (és ez max. féltucat eventet jelent), nincs meg az a valódi kötődés, ami a hetedik-nyolcadik részben alakult ki a csapattársak között. Ezen kívül a játék azt a káros mellékhatást is magával hozza, hogy mivel ez már a nagyon-nagyon sokadik epizód, aminél ráadásul az alap szinte majdhogynem ugyanaz, mint már idestova 20 éve mindig, néhány dolog inkább idegesítő ahelyett, hogy kellemes nosztalgiával töltené el az embert.
De biztos vagyok benne, hogy ez a rajongók többségét úgysem fogja zavarni: a Pirate Yakuza in Hawaii alig néhány óra alatt beszippant, az új elemek mellett megvan benne mindaz, ami az előző részekben, és azokból is szinte a legjobb tálalásban. A Yakuza-játékélmény még mindig pazarul működik, és ami a legfontosabb, ami aztán tényleg abszolút piedesztálra emeli az egész cuccot a Ryu Ga Gotokuval együtt, az az, hogy amíg egy Ubisoft rengeteg pénzt, embert és erőfeszítést beleölve hosszú évekig dünnyög egy kalózos open world fölött, ami az inkompetens, pénzsóvár hozzáállás miatt abban a pillanatban megbukik, hogy aranylemezre kerül, addig a japánok megoldják ugyanezt jobban, rutinosabban és szakavatottabban, rövidebb idő alatt, kevesebb pénzből és kisebb, ámde annál tehetségesebb és rátermettebb csapattal. És hogy még tovább menjek: a hajózás itt „csupán” egy feature. Azt hiszem, enyhén fogalmazok, amikor azt mondom, hogy a nyugati fejlesztők nagy részének bőőőőőven lenne mit tanulnia a Ryu Ga Gotokutól.
A Like a Dragon: Pirate Yakuza in Hawaii február 21-én érkezik PC-re, PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra és Xbox Series X/S-re. Mi PlayStation 5-ön teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.