Echoshift

Lassan két éve már (úristen, de gyorsan telik az idő), hogy a Sony egy zseniális ötlettel rukkolt elő, mégpedig egy logikai játék formájában. A "nem minden az, aminek látszik" elvét alaposan felrúgva csak az számított, amit láttunk, és ahogyan láttuk.

Végtelenül egyszerű grafikájával, eredeti atmoszférájával és remek játékmenetével villámgyorsan ellopták sok-sok játékos szívét. Nem is csoda, hogy rögtön bele is kezdtek a második rész fejlesztésébe, ami nem olyan rég a boltok polcaira került.


Gondolom mindenkinek feltűnt, hogy az anyag címe nem Echochrome 2, sőt, még csak távolról sem hasonlít hozzá. Ez az Echoshift néven megjelent holmi ugyancsak remek, ámbátor sajnos koránt sem eredeti (legutóbb a Ratchet & Clank: a Crack in Time-ban láthattunk hasonlót) alapötletből származik. Simán leírva a helyzet rendkívül egyszerű: mi lenne akkor, ha képesek lennénk pár másodpercig visszatekerni az időt, hogy újrapróbálkozhassunk egy akadály legyőzésével, mégpedig úgy, hogy az előző idősíkban lévő énünk is megjelenne előttünk, mégpedig egy árnyék formájában. Hmmm, ez lehet mégse tűnt olyan egyszerűnek, mint amilyennek a fejemben hangzott. Ássuk akkor egy kicsit mélyebbre magunkat a témában!


Ha valaki esetlegesen nem ismerte volna az első részt, annak röviden leírnám, hogy miről is szólt. Volt egy folyamatosan előresétáló, akadályba ütközve megforduló kis pálcikaemberkénk (szó szerint), akivel nem volt más dolgunk, mint elérni a célt. Ez eddig ugyebár nagyon egyszerűnek tűnik. Az ötlet azért volt zseniális, mert első ránézésre fogalmunk nem volt arról, hogyan is fog ez a kis csávó eljutni oda, ahova kellene neki, viszont az Echochrome varázslatos világában az érzékelés és látás csodáját teljesen becsapva, a 3D-ben forgatható pálya manipulálható volt csupán azzal, hogy jobbra-balra és fel-le forgattuk. Az alapok megtanulását követően döbbenetesen tudtuk változtatni az addig ismertnek hitt pályát.


Az Echoshiftben szakítottak az eddig megismert törvényekkel, és egy teljesen új világot találtak ki nekünk, amiben csupán a pálcikaemberkénk maradt meg, és a sétálás, ezen kívül semmi más. Szerencsére emberünk már nem magától megy, hanem ránk van bízva, hova slattyogunk vele, s az is, hogy mit teszünk a szűkösen meghatározott pár másodpercünkben. Rögtön az első pályán észre fogjuk venni, hogy ilyen rövid idő alatt egyszerűen képtelenség megoldani a feladatot, mert mondjuk pont a kijárat előtt a fejünkre zuhan egy hatalmas kocka, majd az „X"-et folyamatosan nyomogatva (megpróbálva tőle szabadulni) pont kifutunk a másodpercekből. Ekkor hirtelen visszatekerődnek a történések, mintha mondjuk a Prince of Persia - Sands of Time-ban lennénk, és kezdődik minden elölről. Vagy éppenséggel nem teljesen elölről, hiszen észre fogjuk venni, hogy mikor újra a fejünkre esik az a bizonyos kocka, a korábbi énünket képviselő árnyékemberkénkkel együtt nyomogatva azt a bizonyos gombot, már sokkal hamarabb leküzdjük az akadályt, és ezzel már el is érjük a kijáratot. Ez csak egy nagyon egyszerű példa volt arra nézve, hogyan működnek a törvények ebben a világban.


Mondanom sem kell, hogy a készítők később rendesen megkavarják majd a dolgokat, kreativitástól hemzsegő ötlettengerekkel bombázva az agyunkat. Szinte minden egyes pályán találkozni fogunk valami újdonsággal, sose fogjuk úgy érezni, hogy na, ezt a szintet pillanatok alatt meg fogom oldani. Lesznek olyan platformok, amik csak akkor nyílnak ki, vagy csukódnak be, ha előtte megnyomtuk a hozzá tartozó kapcsolót. Aztán persze ezekből a kapcsolókból és platformokból egyre több színűvel fogunk találkozni, majd természetesen egyre több kapcsoló kell ahhoz, hogy működésbe lépjenek, és később a rengeteg kapcsoló közül csak egy olyan lesz, ami működik is, amihez persze első, vagy második emberünkkel végig kell próbálni az összeset, majd memorizálni, hogy melyik sorban melyik volt a jó. Aztán lesznek olyan platformok, amik csak akkor válnak járhatóvá, ha valamelyik emberünk folyamatosan rajta áll, persze logikusan gondolkozva azt hinnénk, hogy nincsen semmi baj, rajtahagyjuk az emberünket és a következő majd simán átmegy az akadályon. De amikor mondjuk egyszerre öt-hat ilyennel is találkozunk, akkor már elkezdünk gondolkodni valami egyszerűbb és logikusabb megoldáson, és higgyétek el nekem, mindig van ilyen, a lényeg az időzítésben és az előregondolkozásban rejlik.


Ellentétben az első résszel, itt már igencsak bosszantó és alattomos kis ellenfelek is lesznek, akik folyton csak megkeseríteni akarják majd szegény kis sétáló Jánosaink életét. A korábban már említett semmiből ránk zuhanó kockán kívül lesz még egy alattomos fajta, ami a pályából magából bújik elő, egyfajta csillaggá alakul és amint hátat fordítunk neki, már támad is, folyamatosan felénk közeledve. Lesznek olyan falak, amiket ugyancsak az „X" nyomogatásával (már itt sem szabadulunk a QTE-től) tudunk ledönteni, majd instant híddá alakítani. Végtelen mennyiségben jönnek a változatosabbnál változatosabb pályák és akadályok, mi meg csak azon vesszük észre magunkat, hogy az agyunk szétreped egy-egy helyes megoldás keresésétől.


A teljesítmény-centrikus embereknek egy-egy pályát akár 3-4-szer is végig kell majd tolnia, hiszen a fejlesztők mindig megadják, hogy hány embert használhatunk fel maximálisan ahhoz, hogy háromcsillagosra teljesítsük a szintet. Majd legközelebb már egy rejtett kulcs is lesz valahol, amit megszerezve fogunk valami jó kis tanácsot kapni arra, hogyan lehet a lehető legrövidebb idő alatt végezni egy pályával. Ennek a tanácsnak és trükknek köszönhetően tudjuk majd a lehető legjobb időt elérni, és hencegni vele a haveroknak.


Az Echoshift, akárcsak az első rész, hozza a tőle elvárt minőségi színvonalat, és bár az ötlet nem eredeti, ellentétben az első résszel itt folyamatosan képesek fenntartani az újdonság varázsát, tehát sose fogjuk megunni. A pályaszerkesztőt ezúttal kihagyták, gondolom nem volt túl nagy sikere az első részben, ami nagy kár, mert biztos vagyok benne, hogy rengeteg olyan kölök volt, aki remekül ki tudta volna használni a játékban rejlő lehetőségeket, ezzel növelve magának és másoknak is a gamma szavatosságát. Ezért bizony fekete pont jár, akárcsak az újfent kihagyott multi hiányáért, pedig ebben az anyagban aztán végképp remek többjátékos lehetőségek adódhattak volna. Gondoljatok csak bele, minden újabb ember egy másik haver lenne. Mekkora röhögések és persze veszekedések adódhattak volna egy-egy ilyen szituból, hát van ennél jobb? Kipróbálása minden értelmiségi PSP tulajnak ajánlott, plusz azoknak is, akik agysejt túltengésükben már nem tudják hogyan lefárasztani azt a bizonyos szürkeállományt!