Előzmények
A Namco a Soul sorozatát 1995-ben indította útjára a Soul Edge című, Namco System 11 - JAMMA alapú játéktermi automatájával. Igazság szerint azonban a sorozat gyökerei még korábbra is visszanyúlnak, hiszen az 1993-as Virtua Fighter ihletésű 1994-es Tekken szintén ugyanilyen játéktermi alapgépre íródott eredetileg, szintén a Namco (és lefogadom, hogy pont ugyanazok az emberek) által, a játékmenet és látványtechnológia is gyakorlatilag ugyanaz, a legfőbb különbség annyi, hogy a Tekkenekben többnyire kézitusa zajlik, míg a Soul sorozat tagjaiban leginkább kardokkal mennek egymásnak a küzdő felek. Természetesen más a 3D grafika, a zene, a háttértörténet és a karakterek többsége is, bár ez utóbbi téren is vannak apróbb összekapcsolódások, mint azt lejjebb is látni fogjuk. A Soul Edge a játéktermi debütálása után egy évvel (1996-ban) megjelent PlayStationre is (a System 11 gép nagyjából a PlayStationnel volt azonos), majd ez után újabb egy év elteltével (1997-ben) a PlayStation port Japánon kívül is piacra került, valami oknál fogva új cím alatt, nálunk ugyanis Soul Blade-nek hívták az anyagot. Ez igazán remek darab volt, az én polcomon is ott figyel, és természetesen másoknak is bejött, nagy sikerjáték lett, folytatásért kiáltott. A valószínűleg nem teljes értékű folytatásnak tekinthető, szintén Namco System 11 - JAMMA alapú Soul Edge Ver. II-t csak a játéktermekben lehetett élvezni 1996-tól kezdve, a Namco System 12 - JAMMA+ alapú hardverre íródott Soul Calibur viszont az 1998-as játéktermi megjelenése után egy évvel (1999-ben) szintén át lett írva egy otthoni konzolgépre, a Sega Dreamcastre. A sorozat harmadik (vagy ha úgy vesszük negyedik) tagja, a Soul Calibur II kicsit hosszabb szünet után futott be 2002-ben, szokás szerint először a játéktermekbe, ahol egy korábbi epizódokhoz viszonyítva sokkal erősebb alapgépen, a Namco System 246-on futott (ami gyakorlatilag egy felhúzott PlayStation 2-es), így igazán lélegzetelállító volt. Szerencsére ekkor már a Namco nem bánt annyira szűkmarkúan az otthoni játékosokkal, mint korábban - valószínűleg azért, mert a játéktermek forgalma már nagyon megcsappant -, és a szokásos egy év letelte után nem egy, de három konzolra is portolta a játékot, így 2003 tavaszán Japánban, 2003 őszén pedig az egész világon mindenki tolhatta az anyagot PlayStation 2-n, Xboxon és Gamecube-on egyaránt.
Lássuk, lássuk!
Mivel PlayStation 2-es vagyok, én csak ezt a változatot teszteltem, de valószínűleg az alábbiak többnyire állnak a másik két verzióra is, hiszen a három változat közötti különbség főleg technikai (a másik két gép erősebb, így a látvány azokon állítólag még szebb), továbbá mindegyikben van egy exkluzív karakter, ami nincs meg a másik kettőben. PlayStation 2-n ez nem más, mint a Tekken sorozat főgonosza, Heihachi (itt van tehát az említett kapcsolat a két játéksorozat között), Gamecube-on a Nintendo egyik legnépszerűbb karaktere, a Zelda játékok főhőse, Link, a zöldruhás elf harcos, Xbox-on pedig a zseniális képregény-rajzoló, Todd McFarlane leghíresebb karaktere, Spawn.
Ha már így belevágtam a karaktertémába, talán kezdjük ezzel az elemzést. Igazság szerint a karakterekkel száz százalékban nem vagyok elégedett, a Street Fighter és Mortal Kombat sorozat szereplői annyira el voltak találva, ki voltak dolgozva (háttértörténettel is), annyira jó speckókat tudtak, meg minden, hogy azt a minőséget sajnos más játék képtelen elérni e téren, túlszárnyalni meg pláne, és ez sajnos igaz a Soul Calibur II-re is. Ugyanakkor annyira nem is rosszak a figurák, a banda fele azért nagyon el van találva, a másik fele viszont tucatharcos. Nézzük őket egyenként: Mitsurugi Heishiro egy tök átlagos szamuráj, nem láttam benne sok fantáziát. Heihachit már jól ismerhetjük a Tekkenekből, ő a sorozat főgonosza, egy nagydarab öregember kétoldalt furcsán felálló ősz hajjal, sokan kedvelik, én nem annyira. Necrid sem túl érdekes, ő szintén Todd McFarlane kreatúrája, és elég sokban hasonlít is Spawnra, bár fakóbb és bénább szerintem. Hong Yunsung sem valami nagy szám, egy eléggé átlagos ifjú japán harcos egész korrekt, színes ruhában. Taki egy átlagos harcos nő könnyűpáncélban, az alternatív ruhájában pedig amolyan kunoichi (női ninja), szerintem ő sem túl érdekes, ő egyébként szerepelt már az első részben is Mitsurugihoz hasonlóan. Cassandra Alexandra természetesen szintén nőből van, ő szintén egy könnyűpáncélba öltöztetett hölgy, csak éppen európai, szintén eléggé átlagos szerintem. Kilik sem valami különleges, ő is egy fiatal japán harcos, csak a hosszú palástja frankó. Chai Xianghua egy nagyon csicsás kínai népviseletbe öltöztetett harcos nő, őt gondolom sokan kedvelik, én annyira nem. Maxi egy tolvaj férfi, hosszú, világosbarna haja van és egész jó ruhája, de ő sem különösebben érdekes. Raphael Sorel már egy jobb karakter, ő egy francia bajvívó a forradalom korából, a ruhái is nagyon jók. Cervantes de Leon szintén ismerős lehet a Soul Edge-ből, ha jól emlékszem ő volt ott a főgonosz, ő egy fehérbőrű és hajú szellemkalóz, vörösen világító szemekkel, őt már úgy kell elnyerni. Yoshimitsu sem néz ki rosszul, szintén egy elnyerhető karakter, egy csontváz-szamuráj. A szintén elnyerhető Charade annyira nem jött be, de azért határozottan egyedi karakter, egy beholder szem, ami képes magának lángoló démontestet növeszteni. Astaroth nagyon jó figura, egy irtó brutális óriás, sokkal nagyobb a többieknél, és egy messze elérő hatalmas fejsze és kalapács kombinációval harcol, természetesen lassú és közelharcban kevésbé jó. Talim egy fiatal sámán lány, a hölgyek közül szerintem ő néz ki a legjobban, ezért az egyik kedvencem, két tonfa jellegű éles pengével harcol. Voldo egy másik kedvencem, ő is ismerős lehet az első részből, ő egyébként nagyon hasonlít a Street Fighter II-es Vegára, ugyanúgy díszes spanyol ruhában és aranyozott maszkban harcol, szintén kések állnak ki a kesztyűjéből, és szintén egy hörgő, ugráló őrült, aki nagyon vad pörgésekre képes. Az alternatív ruhája sem rossz, ott fehér szíjakkal van mindenhol betekerve, a szeme és szája is, az agya pedig nyitva van, amit szintén szíjak tartanak a helyén, ergo egy diliházi kezelt, valószínűleg lobotómia után. Nightmare a harmadik kedvencem, ő egy brutális, nagyon látványos, ugyanakkor sötét páncélba öltöztetett figura, a páncéljából és a sisakjából is sok éles rész áll ki, és óriási karddal harcol, a sisakja pedig az arcát is teljesen fedi, csak egy nagyon kis résen villognak ki a mélyen ülő, vörösen világító szemei. A legeslegérdekesebb karakter pedig Ivy, az egyik ruhája admirális egyenruha, ehhez fűzőt és lenyalt fehér frizurát hord, mindez igazi leszbikus boszorka kinézetet kölcsönöz neki (természetesen nőből van), a másik ruhája meg amolyan domina bőrszerkó mély dekoltázzsal, kiegészítőként pedig magas szárú csizmával és hosszú kesztyűvel, ebben a változatban a szemébe lóg a fehér haja. A ruhájánál azonban a fegyvere még érdekesebb, alapban normálisnak tűnő karddal harcol, azonban a kard nem egyben van, hanem fel van metélve kisebb éles darabokra, aztán pedig az egész fel van fűzve egy drótvázra, amit Ivy képes kiengedni, így egy brutális, pengékből álló lánccal is tud harcolni, hasonlóképp a Mortal Kombates Scorpionhöz. A fenti kommentek persze csak a saját ízlésemet tükrözik, a fórumokból úgy tűnik sokan egész más karaktereket kedvelnek, az általam nem túlságosan preferált Mitsurugi és Taki például sokak körében határozottan népszerű.
Ennyit a karakterekről, van tehát köztük néhány nagyon eltalált, de a nagyobb részük azért nem túl érdekes. Lássuk a játékmenetet. E téren szerencsére nincs túlbonyolítva az anyag, mondhatni egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. Mindig két küzdőfél csépeli egymást, van fejenként egy energiacsík, egy frag kijelző (alapbeállításban két győzelem kell egy ellenfél legyőzéséhez), meg egy óra (alapbeállításban ha ez elfogy, az nyer, akinek több energiája van). Tehát csak a Street Fighter és Mortal Kombat iskolák alapjaival kell törődnünk, nincs az anyag túlbonyolítva több extra csíkkal meg mindenféle harci móddal, mint az újabb Street Fighterek és The King of Fighters-ek. Ettől persze a Soul Calibur II nem válik primitívebbé, inkább sokkal játszhatóbbá, és természetesen eszméletlen mennyiségű kombó is rendelkezésünkre áll, melyekkel nagyon sokat lehet trükközni, változatossá lehet tenni a játékot, ráadásul, ha nem tudjuk megjegyezni ezeket, lekérhetünk információkat róluk játék közben is a Pause menüből. Az irányítás is igazán kiváló és kifinomult, sajnos a PlayStation 2 játékok többségében azt tapasztalom, hogy az analóg irányítást erőltetik akkor is, amikor a digitális jobb lenne, és a digitális iránygombokat nem is kezelik, nos a Gran Turismo 3 mellett a Soul Calibur II is kivétel ez alól, itt mozoghatunk az analóg karral és a digitális gombokkal is, ráadásul mindkettővel kiválóan irányítható a játék. Még ide tartozik az is, hogy a hátsó gombokra alapban be van állítva néhány kombó, ami így megkönnyíti a kivitelezésüket, persze aki keményebb kihívásra vágyik, ezt nem veszi igénybe, mindenesetre nagyon jó az ötlet.
A grafikára és hangra sem lehet panasz, a karakterek különösen kidolgozottak és persze remek mozgásművészekről volt mocapelve a mozgásuk, de a pályák (melyek szokás szerint egy-egy karakter történetéhez köthetők) is látványosak, kiválóan textúrázottak és sok animáló elemet is tartalmaznak (lobogó zászlók, forgó szélmalmok, fodrozódó víz satöbbi). A tájak közepes mélységig vannak 3D-be lemodellezve, tehát sok messzibb dolog is 3D-s, bár azért az jól látszik, hogy a messzeségben a hegyek és egyebek 2D-sek, a PlayStation 2 teljesítménye nem végtelen, ezért sok játéknál lövik be így a látványt, valamennyit feláldoznak a távoli részletekből a nagyobb közeli részletesség érdekében.
Nagyon tetszett még, hogy nemcsak az alap Arcade játékmód van tökéletesen belőve és súlyozva, de van mellette még rengeteg egyéb mód is, ráadásul az Options menü is nagyon kiterjedt, így totál mindenki megtalálja az anyagban a számítását, és teljesen testre szabhatja a játékot ízlése szerint. Megvan természetesen itt is a több játékosos mód (VS Battle), az időre menő harc (Time Attack), az egy energiacsíkos túlélőharc (Survival), a több karaktert egymás utáni szerepeltető harc (Team Battle), ugyanez multiplayerben (VS Team Battle) és a gyakorlás (Practice) is. Ráadásul mindez csak az Original menü tartalma, van két másik játékmenü is (Extra és Weapon Master), melyekbe menet közben nyithatjuk meg az újabb játékmódokat. Valószínűleg nekem sem nyílt meg még az összes, így csak annyit tudok ezekről elmondani, hogy néhány csak a fentiek kis változtatása (például az alternatív Arcade mód, ahol a már megszerzett fegyverek közül bármivel harcolhatunk), néhány viszont szinte teljesen új játék, erről később. Természetesen ebben a játékban is igen nagy mennyiségű dolgot nyerhetünk el, a már említett karakterek és játékmódok mellett fegyvereket, ruhákat, képeket (86 darabot), karakterlapokat (ahol elolvashatjuk a karakter és a hozzá tartozó pálya teljes történetét, meghallgathatjuk a figura kábé száz szövegét, meg ilyenek, egyébként itt látszik igazán, hogy az ajakszinkronizáció is mennyire tökéletes) és egyebeket is.
Ha már említettem a gazdag Options menüt, lássuk kicsit részletesebben is, hogy mi mindent lehet beállítani, egyébként szinte totál mindent be lehet, ami az ember eszébe juthat. Állíthatjuk a felső és alsó status csík pozícióját szabadon (sajnos a sok játékból ismert teljes kép pozicionálása hiányzik, pedig mióta SCART csatlakozót használok, a kép nagyon balra csúszik nálam), a fényerőt, a nehézséget hat fokozatban (a normal még nagyon könnyű, így a bunyós játékokban jeleskedők számára egyből a hard fokozatot javaslom), az ütések erősségét különféle játékmódokban és a kezdő energia mennyiségét is szintén különféle játékmódokban. Szintúgy beállíthatjuk, hogy a karakterünk alapban védekezzen-e, szabadon választhassunk-e pályát, kapjunk-e extra segítséget, legyenek-e feliratok, continue-nál választhassunk-e új karaktert, hány frag kelljen a nyeréshez, legyen-e időlimit, és ha igen, mennyi, 16:9-es vagy 4:3-as legyen-e a képernyő dimenziója, de állogathatjuk a különféle hangerőket is gazdagon, és természetesen a monotól a surroundig belőhetjük a hangfalak mennyiségét is. Nyelvet is válthatunk, statisztikákat is olvashatunk, és természetesen több alap gombkiosztás közül választhatunk, sőt - amit mindig nagyon kedvelek, ha egy játékban jelen van - teljesen szabadon is felprogramozhatjuk a kontrollert, ahogy nekünk tetszik.
Feljebb már céloztam egy olyan játékmódra, ami önmagában is igazán kiemelkedő, ez gyakorlatilag egy nagyon lájtos RPG és kalandjáték köntösbe öltözteti a verekedős főjátékot. Ebben választott karakterünkkel egy nagy térképen kalandozhatunk, ami szintén szabadon bejárható kisebb térképekre oszlik. A történet ugyan csak szövegesen jelenik meg, de legalább van, például olyanokba botolhatunk, hogy hősünk elérkezett egy városba, látta, hogy éppen vásár van, mely során bajvívásban bárki kiállhat a helyi bajnok ellen, benevezett hát. A helyszíneken természetesen mindig hagyományos harcokban kell részt vennünk, de ez is sok aprósággal van fűszerezve. Vannak olyan helyszínek is, amik önmagukban is egy szövevényes barlangrendszert alkotnak, melyben sokat kell bolyonganunk és harcolnunk, amíg elérjük a főnököt. Ezekben és más ütközetekben is általában több ellenféllel kell összemérnünk a harci tudásunkat egymás után, és gyakran plusz nehezítő tényezőkkel, szabályokkal is meg kell küzdenünk, például a széllel, ami lefúj minket a pályáról, a bombákkal, amik földre kerüléskor vagy falhoz éréskor még nagyot sebeznek rajtunk, és gyakran olyan szabállyal, hogy bizonyos idő alatt vagy az ellenfél ringből kilökésével kell győznünk. A játékmód RPG elemeit egyébként a szint (fokozatosan fejlődünk, erősödünk), a pénz (és ebből kifolyólag a vásárlás) és a tapasztalati pont jelképezi, vásárolni leginkább fegyvert és ruhát tudunk, az így megszerzett dolgokat pedig a feljebb említett alternatív Arcade módban magunkra is aggathatjuk. Mellesleg ez az aljáték nagyon frankó gyakorlórésszel, tutoriallal is rendelkezik.
"Schön, ugyi?"
Nem véletlenül kapta meg a játék a legmagasabb, 10-es pontot tőlem (amúgy nem szokásom lazán osztani a maximumot, de minden stílusban az új trónkövetelőnek megadom, nem úgy pontozok, mint egyesek, hogy a maximum egy totál elérhetetlen pontszám, soha nem volt és soha nem lesz játék, ami ezt megérdemli), hiszen nemcsak a legkidolgozottabb és legjátszhatóbb verekedős játék, amit eddig írtak, de a legtartalmasabb is. Ráadásul a játékstílus szinte összes eddig megjelent jó ötletét is magába foglalja (nagyon kevés kivétellel), emiatt is abszolút ajánlom mindenkinek. Persze nem állítom, hogy teljesen hibátlan az anyag, a vér hiánya például eléggé zavart, ahogy az is, hogy szinte minden bunyó és menüváltás után állást ment a játék, ami a limitált élettartamú memóriakártyának nem tesz jót (nem véletlenül lehet ritkán menteni a legtöbb konzoljátékban, ez ugyanakkor szerintem 1-2 óra alatt legyárt 100 állásmentést is), de ezek már tényleg nagyon mellékes apróságok, nem rontanak igazából a játékélményen. Aki tehát teheti, próbálja ki a Soul Calibur II-t, már persze ha eddig nem tette volna meg.
Ford Fairlane
Kapcsolódó cikk
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.