Metroid: Other M teszt

A kör bezárult a Metroid Prime 3-mal, mely a NES-es Super Metroid előzményeit mesélte el, s ezzel párhuzamosan az eddigi fejlesztőcsapat, a Retro Studios is lemondott a további epizódok fejlesztéseinek előjogáról. Az új stúdió azonban nem kisebb név, hiszen a sorozatot a Team Ninja viszi tovább, a brigádot pedig legjobban a Ninja Gaiden és a Dead or Alive kapcsán ismerhetjük. Csupa kemény címek ezek, melyek meghatározóak ebben a generációban, így mindenki maximális optimizmussal tekintett az első újragondolt Metroid irányába, ami kettős céllal készült: egyrészt a Team Ninja vissza akarta hozni az eredeti Super Metroid játékmenetét és hangulatát, másrészt pedig mindezt modern, újszerű köntösbe akarta ágyazni. Szóval az Other M visszanyúl a klasszikus részekhez, s onnan folytatja Samus sztoriját a Nintendo Wii eszközeivel, ahol 16 évvel ezelőtt abbamaradt.


Annak ellenére, hogy az Other M visszanyúl a fanok által kedvelt eredetihez, a rajongók számára mégis kissé felemás a kezdet. Az indító renderelt animációban szemtanúi lehetünk a Super Metroid végének, amit egészen borzongató élmény ebben a formában átélni: Samus a bébi Metroid önfeláldozásával legyőzi Mother Braint, majd kómába esik, s egy orvosi létesítményben tér magához. Innen azonban olyan dolgok következnek, melyek kissé furcsán hatnak a sorozat régi kedvelői számára. Egyrészt ami rögtön feltűnik, hogy megtekinthetjük a sorozat női főhősét a már megszokott, ikonikus páncélja nélkül, a másik pedig, hogy ezúttal adtak neki rendes szinkronhangot. Amit persze onnan tudunk meg, hogy megszólal, sőt, mondatokban beszél, pedig a korábbi részekben szinte egy hangot nem adott ki. Mi folyik itt, kérem szépen?

Nos, a magyarázat rendkívül egyszerű: a Prime-trilógia lezárásával, s az Other M megjelenésével egy új éra veszi kezdetét a Metroid-történelemben, ahol a Team Ninja csapatának muszáj volt felrúgnia néhány korábbi aranyszabályt annak érdekében, hogy életképesebbé, szélesebb körben kedveltebbé tegyék az ezután megjelenő részeket. Éppen ezért Samus múltját, s karakterét olyan módon kell bemutatni, hogy az bárki számára érthető legyen, s ezen kívül emberközelibbé kellett tenni azáltal, hogy a korábbi némasága helyett most már -vokálisan is- aktívan részt vesz az eseményekben. Hamar rájövünk azonban, hogy nem ez az egyetlen változtatás, ami a történetmesélést illeti. Ugyanis miután lezavarjuk a tutorial részt, a sorozatra jellemző módon rögtön kapunk egy segélyhívást, ami persze -szintén a sorozattól megszokott módon- egy elhagyatott űrállomásra vezet minket.


Itt aztán szembesülhetünk vele, hogy egyáltalán nem vagyunk egyedül. S ezt nem arra értem, hogy nyilvánvaló módon szörnyek hada vár minket belül, hanem arra, hogy egy konföderációs csapat is pont akkor érkezik meg oda, amikor mi, köztük Samus régi szerelmével, Adam Malkovich-csal. Innentől aztán a sztori részben főhősünk múltjának feltárásával törődik, amiben persze fontos szerepet kap a kapcsolatuk Adammel. A történet pedig a Metroidtól eddig távol álló módon Metal Gear Solid-szerű, hosszú, motion capture-ölt jelenetekkel halad előre, melyek ugyan nem olyan hosszúak, mint Kojima klasszikusában, de sokuk még így is bőven túllépi az 5 percet. A probléma csak annyi, hogy az írás minősége messze nem ér fel az MGS-hez, így a legtöbb jelenet kissé unalmas, míg a maradékban a párbeszédek gyengeségén fogunk fennakadni.


Nos, ezen a ponton a készítők már láthatóan számos hibát elkövettek: egyrészt lerombolták a Samus köré hosszú évek alatt felépített misztikumot, a kissé gyenge írói munkának köszönhetően nem túl kiemelkedőek az átvezetők, s az egészre még rátesz egy lapáttal, hogy főszereplőnk szinkronja kissé furcsa. Pontosabban: szerintem a legtöbben nem ilyen hangot képzeltünk el a galaxis legtökösebb fejvadász kiscsajának. S habár a narratíva nem túl kiemelkedő, én azt mondom, mégis meg kellett lépni mindezt, mert csak így fejlődhet a sorozat. S annak ellenére, hogy viszonylag sokszor, s viszonylag hosszan kell majd átvezetőket bámulnunk, azért mégiscsak a játékmeneten áll vagy bukik minden, az pedig szerencsére fantasztikusan sikerült.


Egyrészt a Team Ninja teljesen visszaröpítette a játékot a klasszikus Super Metroid irányába, ami azt jelenti, hogy alapvetően fix kameranézetes, oldalra scrollozós zsiványságot kapunk eredményül. Ez így persze nem teljesen igaz, hiszen az egész teljesen 3D-s, s a szobákat komplettan bejárhatjuk minden irányba, a kamera pedig néha (ha a helyzet úgy kívánja) bemegy Samus mögé, de alapvetően oldalnézetben működünk. Az irányításhoz kizárólag a Wii remote-ra lesz szükségünk, a nunchuk tehát pihen, a Team Ninja pedig zseniálisan oldotta meg, hogy a viszonylag limitált lehetőségekből kihozza a legtöbbet. A kontrollert alapból vízszintesen kell tartanunk, s a D-paddal mozoghatunk, a gombokkal pedig lövöldözünk, vagy a képességeinket használjuk.


Ez néha problémákat eredményez, hiszen amíg csak egy szimpla folyosón kell jobbra vagy balra mászkálnunk, addig semmi gond, de amint egy kicsivel nagyobb szobába érünk, ahol már mélységben is mozoghatunk, a 3D-s irányítás kissé nehézkessé válik a négyirányú D-pad használatával, főleg akkor, ha oda kéne érnünk egy haldokló ellenfélhez bevinni a kivégző mozdulatot. Mert már ilyen is van. A harc egyébként fantasztikus, még akkor is, ha némileg visszalépés a korábbi részekhez képest: Samus magától céloz, amint ellenfelek vannak a közelben, legyenek bárhol: plafonon, földön, teljesen mindegy, nekünk csak a tűzgombot kell nyomkodnunk, és figyelnünk arra, hogy a lehető legkevesebbszer találjanak el. Ebben segítségünkre lesz az új dodge-rendszer, amivel az utolsó pillanatban elugorhatunk a felénk érkező lövedékek elől, s azonnal küldhetünk vissza egy nagyerejű ellentámadást.


Azért kell különösen vigyáznunk magunkra, mert ezúttal már nem hullanak az ellenfelekből mindenféle felvehető élettöltők, meg hasonló cuccok, kizárólag a mentési pontokon regenerálódhatunk vissza. Ezen kívül aktiválhatjuk még az FPS módot is, úgy, hogy a Wiimote végével a képernyő felé mutatunk. Ilyenkor a játék rögtön bevált belső kameranézetbe, s ugyan ilyenkor nem mozoghatunk, de szkennelhetünk fontos dolgokat, és nagy pontossággal lövöldözhetünk rakétákat. Hihetetlenül cool a váltás, ahogy a kontrollert két kézzel tartva átcserélünk egykezes FPS-re, megfelelően használva sokszor jól jöhet. Már az alap ellenfelek is nagyon változatosak egyébként, s iszonyatosan jól néznek ki, de akkor még egy szót sem szóltam a lehengerlő, brutálisan király boss-fightokról.


De a Team Ninja ezeken kívül is alakítgatott még a játékmeneten, sokak szerint a hátrányára, szerintem pedig az előnyére. Először is a játék sokkal lineárisabb, mint korábban bármikor. Ez azt jelenti, hogy általában csak egyfelé mehetünk, a célpontot pedig feltünteti a térkép. Igaz, a helyzet továbbra sem olyan egyszerű, hiszen hiába tudjuk, hogy hova kéne menni, sokszor komolyan meg kell küzdeni azért, hogy el is jussunk oda. Visszatérnek ugyanis a sorozatra jellemző hihetetlenül jól kitalált fejtörők, amiken garantáltan fenn fog akadni mindenki, mégis nagyon frankó érzés megoldani őket. Igen, lehet, hogy ez a módszer nem tesz jót az újrajátszhatóságnak, de így jóval kevesebbet kell fel-alá bóklászni ugyanazokon a folyosókon, s rejtett holmik összegyűjtögetése még így is elég motivációt nyújthat arra, hogy újra és újra elővegyük az Other M-et.


Egyvalamin azonban nem kellett volna változtatni, s ez a spéci képességnek megszerzésének módja, pontosabban annak hiánya. Korábban mindig valami nagy esemény volt ezek megkaparintása, most azonban a történetírók egy olyan megoldással álltak elő, hogy Samus minden abilityvel rendelkezik alapból, csak éppen nem használhatja azokat, amíg Malkovich engedélyt nem ad rá. Könyörgöm, ezt komolyan gondolták? Mégis miért engedelmeskedne egy fajvadász a régi szerelmének, vagy akárkinek, aki ráadásul a bázis teljesen más pontján tartózkodik, és valószínűleg sosem szerezne tudomást arról, ha Samus áthágná ezeket a kis szabályokat, ha másért nem, hát azért, hogy mentse a saját életét. Kicsit idegesítő, hogy néhány helyzet azért válik túlzottan bonyolulttá, mert a kedves parancsnoknak nincs kedve megadni az OK-ot egy-egy képesség használatára, s az meg pláne hihetetlen, hogy Samus ezért simán belemasírozna még a saját halálába is.

Sajnos hasonló abszurditások tarkítják a sztori egészét, s talán ez a legnagyobb probléma az Other M-mel. Míg a Metal Gear Solid sikeresen vegyíti az elmebeteg japán elemeket a nyugati történetmeséléssel, addig a Metroid teljesen átesik a ló túloldalára. Akkor mégis mire fel ez a magas pontszám? Nos, a játék lényegi része még mindig a helyén van: a hangulat fantasztikus, a harc tökéletes, a felfedezés, a logikai feladványok végig a képernyő elé szegeznek, s ezek mellett a sztori gyengeségei szinte fel sem tűnnek. S akkor arról még egy szót sem ejtettem, hogy a Wii lehetőségeihez képest a grafika is fenomenális, szinte már elmenne egy Xbox 360-as címnek is. A Metroid tehát visszatért, s néhány klasszikus elem felhasználásával szinte teljesen megújult. Tetszeni fog? Ha most találkozol először a sorozattal, akkor biztosan. Ha régi motoros vagy, akkor le kell nyelned néhány dolgot, de ha sikerül, az év egyik legjobb Nintendo játékával lesz dolgod.