RUSE teszt

Érdekes egy játék a RUSE, mert egészen más, mint az összes többi stratégiai játék manapság a piacon. Bár ebből a másságból elsőre csak az tűnik fel, hogy rosszabb, unalmasabb és lassabb menetű, de ha valamivel, akkor ezzel az anyaggal kapcsolatban nem szabad túl gyorsan ítélni. Pedig nem igazán látszik, mégis miben nyújt többet a már jól bejáratott címeknél, mert ha a borzalmasan sikerült bevezető animáció után -viszonylag logikus módon- belevetjük magunkat az egyjátékos kampányba, akkor további rossz élmények várnak ránk. A játék közepes minőségű renderelt videókkal viszi előre a minden fantáziát nélkülöző sablonsztorit, furcsán kinéző karakterekkel, idegesítő szinkronhangokkal, és olyan szövegekkel, amilyeneket egy tizenkét éves írna házi feladatként fogalmazás órára. Másnaposan. Bedrogozva. Csukott szemmel. Félig kiműtött aggyal.


Maga a kampány sem ad okot túlzottan sok örömködésre: ha túltettük magunkat az átvezetők  és a történet okozta sokkon, akkor tapasztaljuk meg, hogy az unalmas részobjektívák teljesítése sem valami komoly dolog, ráadásul a missziókat folyamatosan félbeszakítják in-game magyarázások, ahol még egy kicsit megtapasztalhatunk a játékhoz felvonultatott írói- és szinkrontehetségből. További probléma a lehetőségek szűkös tárháza, legalábbis a kampány első felében: a készítők szép lassan adagolják csak az új egységeket és a bevethető cseleket, így mindenki, aki korábban legalább életében egyszer játszott már bármilyen stratégiával, nem lesz túlzottan elragadtatva az opciók alacsony számától. Felfoghatjuk akkor úgy, hogy a kampány egyfajta felvezetés, tutorial mód a többjátékos részhez, de a RUSE akkor is túlzottan sokáig fogja a játékos kezét.


A helyzeten nem sokat javít a nehézségi szint belövése sem. A kampány háromnegyede túlzottan könnyű, s igazán csak a legutolsó pályán fogunk megizzadni, ha egyáltalán kibírtuk az odáig vezető végtelennek tűnő unalomtengert. A játék ezen része tehát kifejezetten rossz. Talán akkor majd találunk valami érdekeset a skirmish lehetőségben, ahol végre minden megengedett eszközzel, szabadon mérhetjük össze tudásunkat a gép által irányított ellenféllel. Nos, a helyzet itt azért már javul valamit, de még mindig nem igazi. Nincs más lehetőség, ahhoz, hogy igazán élvezni tudjuk azt, ami a RUSE lényege, online kell mennünk, és ki kell próbálnunk magunkat igazi, hús-vér játékosok ellen. Ez a játék egyetlen mentsvára, s ez az egyetlen pont, ahol igazán kiemelkedően teljesít.


Mert egyébként, ha lecsupaszítva megnézzük, miből is áll össze az anyag, akkor azért be kell látnunk, hogy hasonlóval még tényleg nem nagyon találkozhattunk. Először is, ott van maga a játéktér: a pályát úgy tessék elképzelni, mint egy háborús tábornok térképét. Legalábbis ha teljesen kizoomolunk, akkor láthatjuk a térképet tartó asztal széleit, a háttérben különböző kommunikációs eszközöket, a tiszteket, és tényleg úgy érezzük, mintha egy szobából, több száz kilométer távolságból irányítanánk egy-egy ütközetet. Ha viszont teljesen beközelítünk a kamerával, akkor lemehetünk egészen a legkisebb gyalogos egység, vagy tank szintjére, s szinte testközelből kísérhetjük végig a csatát. S ez persze csak a két véglet, a kettő között nagyon sok ponton fixálhatjuk le a nézőpontot, így mindig az aktuális helyzethez szükséges látóteret választhatjuk meg.


Innen pedig kilyukadunk az irányíthatóság egyszerűségéhez. Közelről akár egyesével is kontrollálhatjuk a csapatokat, míg távolabbról az egymáshoz közeli zászlóaljak összeállnak egy-egy mozgatható ikonná,  így abszolút semmi gondot nem jelent több szakasz kijelölése és mozgatása. Ez különösen azért örömteli tény, mert ennek köszönhetően a RUSE irányítása konzolokon is tökéletes, ami viszonylag ritka a több platformra készülő stratégiák esetében. Amennyiben a PlayStation 3-as verzióval játszunk, lehetőségünk van bevetni a frissiben megjelent Move kiegészítőnket is, ám ettől óva intenék mindenkit: a világ lakosságának 100%-ig egybehangzó véleménye alapján ez ugyanis borzalmasan sikerült, az alap kontrolleres felállás sokkal jobb.


Az irányítás, a grafika és az átláthatóság tehát rendben van. Ez azonban még nem emelné  ki a RUSE-t a tömegből. A különleges, elterelésre és átverésre alapuló játékmenet azonban már igen. Az eddigi háborús stratégiák körülbelül addig szimulálták a különböző harci manővereket és taktikai lépéseket, hogy nyersanyagot kellett gyűjtögetni, egységeket építeni, az egységeket esetleg megfelelően elhelyezni, s lenyomni az ellenfelet. Azonban a második világháború nagyon sok csatáját az ügyes megtévesztéssel, kémekkel, felderítéssel és más trükkökkel nyerte meg az adott fél, a Ubisoft pedig ezúttal ilyen lehetőségeket ad a kezünkbe. Ezek az úgynevezett RUSE-kártyák, melyeket általában bizonyos feltételeket teljesülése mellett egy bizonyos terület egy bizonyos pontján vethetünk be, és nélkülük lehet bármilyen tápos seregünk, kicsi az esélyünk a győzelemre.


Az egészet úgy kell elképzelni, hogy alapvetően annyit látunk a térképen az ellenség csapataink mozgásából, amennyit a valóságban is tudna egy tábornok az irányítóteremben üldögélve. Ez azt jelenti, hogy egészen addig nem tudjuk, hogy vetélytársunk egy kisebb tankcsapatot indított ellenünk, ameddig egységeink, vagy felderítőink ki nem szúrják őket. Vagy ameddig be nem vetjük a dekódoló kártyát, amivel megfejthetjük az ellenség rádióüzeneteit, így jóval korábban értesülhetünk a lépéseiről. Ennek az ellentéte a rádiócsend: ezt kihasználva elrejthetjük osztagainkat, amíg taktikailag megfelelő pozícióba nem kerülnek. De használhatunk például csali egységeket, amivel kiugraszthatjuk az ellenfelet, hogy aztán hátulról megtámadjuk, és még tengernyi más, okos és hasznos RUSE-t vethetünk be a győzelem érdekében.


Itt azonban még nincs vége, egységeink okos pozícionálásával ugyanis további előnyökre tehetünk szert. Gyalogosainkat elrejthetjük például a városokban, így meglepetésszerűen üthetnek rajta az éppen áthaladó ellenséges osztagokon. De ehhez hasonlóan elbújtathatjuk őket az erdőben is, így könnyedén ráronthatnak a közeli úton elhaladó tankok csoportjára, komoly veszteségeket okozva ezzel. Ennek megfelelően persze az sem mindegy, hogy hova pozícionáljuk a légelhárító ütegeket, hova küldjük a bombázó repülőinket, vagy, hogy milyen egységet milyen másik egységekkel fedezünk. A RUSE tehát nagyon sok taktikai és stratégiai lehetőséget ad a játékosok kezébe, még akkor is, ha egyébként csak bizonyos helyekre lehet építkezni, és a kutatás-fejlesztés is a végletekig leegyszerűsített.


Habár a RUSE nevéből az utóbbi pár hónapban furcsa módon kikerült a Tom Clancy előtag, valamilyen szinten mégis beleillik ebbe a vonalba. A HAWX 2-nél látott módon kissé lélektelen, gyenge a története, s egyedül játszva nem igazán tud magába szippantani. Ha azonban lecsupaszítjuk, és arra fókuszálunk, ami a lényege, akkor rájövünk, hogy mégiscsak egy élvezetes kis anyaggal van dolgunk. Ezek az élvezetek pedig többjátékos módban csak hatványozódnak.

Kapcsolódó cikkek

• RUSE Exkluzív bétateszt
• RUSE