The First Templar teszt

A Szent Grál legendája rengeteg tudós, író, kutató, diktátor és más embert foglalkoztatott már az utóbbi pár száz év leforgása alatt. A kehely, melyből Jézus az utolsó vacsora során ivott, s melybe aztán a keresztre feszítésekor a lecsöpögő vérét is felfogták, a történetek szerint hatalmas túlvilági erőkkel képes megáldani azt, ki megtalálja. Mindez nagyon érdekes, csak kár, hogy a popkultúra az utóbbi 20 évben annyira elkoptatta, hogy ma már csak legyintünk, ha meghalljuk, hogy egy játék története megint a Grál körül forog.


Sőt, valójában ha emlékezetem nem csak különösebben, legutoljára az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovagban volt élvezhető ez a történet, na meg persze a Monty Python-féle Gyalog Galoppban. Utóbbiban is nyilvánvalóan azért, mert vígjátékról van szó, s valahogy furcsa módon hasonló a helyzet a The First Templarral is. Habár a fejlesztők minden valószínűség szerint nem komédiát akartak alkotni, mégis az sült ki belőle. De valahogy lehetett ezt érezni előre, nem igaz? Mint ahogy valamiért mindig meg lehet sejteni egy-egy játék felvezetése, a kiadott előzetesei, s a róla megjelenő információk alapján, hogy vajon mennyire lesz jó.


Nos, a The First Templarral kapcsolatban azt lehet elmondani, hogy már az előzetesek alapján is egy erős közepes, alacsony költségvetéssel készülő, inspiráció nélküli játékot vártam. S nem csalódtam, a végleges produktumra az összes előbb felsorolt jelző igaz. Ami persze ebből elsőre fel fog tűnni, az a teljesen igénytelen menürendszer, az intruzív, zavaró kezelőfelület, s az egész játék olcsó tálalása. Aztán persze ahogy elkezdtem belemerülni az anyagba, úgy bukkantak fel szépen a gyengeségek egymás után, kezdve a legszembetűnőbbel, a grafikával.


Maga a környezet még nem is olyan vészes, négy-öt évvel ezelőtt még akár azt is mondtuk volna rá, hogy egész jó. Persze ma már durván elavult, de legalább nem zavaró, ellentétben a karakterek animációjával, amik körülbelül olyanok, mintha egy részeg, epegörcsben szenvedő, hátbarúgott csimpánzról mintázták volna őket. Ez nem csak röhejes, de zavaró is: a karakterek töredező, bizonytalan mozdulatai nem segítenek a harcok lebonyolítása közben, s The First Templar játékmenetének nagy részét bizony a küzdelmek teszik ki, tekintve, hogy egy akció-szerepjátékról van szó.


Bár a szerepjáték-rész itt maximum annyiban nyilvánul meg, hogy karaktereinket lehet menet közben egy behatárolt skill-fán fejleszteni, és annyi. Nincs inventory, nem határozhatjuk meg szabadon a felszerelésünket, nincsenek szakmák, mesterségek, meg semmi „felesleges” dolog. Ha már a karakterek szóba kerültek, akkor beszéljünk egy kicsit róluk: főhősünk Celian, a sztenderd becsületes kereszteslovag mintapéldája. Mellette harcol hű barátja, Roland, s a keresztes-hadjáratok során már eléggé összemelegedtek – de persze nem úgy. Csapatunk harmadik tagja pedig természetesen egy hölgy, Marie, aki előkelő származású, de már gyerekkorától tanult önvédelmet.


Mint az látható, minden karakterünk egy-egy jól bejáratott klisén alapul, s mindegyik kissé más harci stílust képvisel. Míg Maria két tőrrel küzd, addig a lovagjaink inkább a kardokat és a pajzsokat részesítik előnyben. A három főszereplőből egyébként egyszerre maximum kettő található meg egyszerre a játéktéren, s amíg mi az egyik kontrollálásával vagyunk elfoglalva, addig a másikat a gép vezérelgeti helyettünk. A játék mentségére legyen mondva, hogy ez legalább jól sikerült: amiatt sosem kell idegeskednünk, hogy bajtársunk éppen melyik falba szorult be, vagy melyik hordányi ellenfélnek szaladt neki egyedül, hogy aztán meghaljon. Mert ilyenek nem történnek.


Ahogy azt már sejtitek, nem véletlenül nyomul egyszerre két szereplő: a The First Templar erősen építkezik a kooperatívra, melyre lehetőségünk van osztott képernyőn én online is. Ennek annyi az előnye, hogy így az egyébként abszolút repetitív, egy gomb nyomogatására épülő harcrendszer nem idegesítő annyira, mint egyedül játszva, s habár azt gondolnánk, hogy a három különböző karakter merőben más játékstílust követel majd meg, sajnos ez sem feltétlenül igaz: mindegyikkel az a lényeg, hogy nyomogassuk a támadást, mint az őrült, aztán majd lesz valami.  Néha-néha azért „komoly” taktikázásra van szükség: szét kell ütni a pajzsos ellenfelek ööö, nos, pajzsát, és el kell ugrálnunk a felénk dobott tárgyak elől.


Mindez persze teljesen lineárisan felépített pályákon, melyeken csak néha-néha lelhetünk rá egy-egy elágazásra, melyek mellékküldetéseket, vagy gyűjtögethető kincses ládákat tartogatnak.  Valószínűleg a készítők is látták, hogy ez így ebben a formában kicsit kevéske, így néha-néha betettek puzzle részeket is, amik még a harcnál is gyengébbek: tekintve, hogy a játékban nincs olyan dolog, hogy ugrás, a legtöbb feladvány arra épül, hogy be kell állnunk egy bizonyos helyre, a másik karakterrel pedig meg kell húznunk egy kart. Nem mondhatni, hogy mindez túl sok fantáziára vall.


A történetről nem véletlenül nem beszéltem: egy sablonos maszlagról van szó, ahol a Szent Grál mellett előkerül a hasonló sztorikban (lásd Assassin’s Creed) mindig megjelenő templomosok közti összeesküvés. Az sokkal inkább komoly teljesítmény, hogy a készítők a gyakorlatilag nulla történetet kihúzták körülül 12-15 órányi játékmenetre. Az eseményeket egyébként a néha megjelenő in-game átvezetők viszik tovább, melyeken a karakterek pont úgy animálnak, mint egyébként: bénán. Ezért nem nagyon lehet komolyan venni a dolgot, főleg az eltúlzott, gyengén megírt szövegek „támogatásával” és a folyamatosan ismétlődő, újrahasznosított karaktermodellekkel együtt.


A The First Templar tehát maximum történelem-rajongóknak és Szent Grál-fanatikusoknak ajánlott, illetve olyanoknak, akik direkt szeretik szívatni magukat. Nem mondom, hogy egy nagyon rossz játék, mert tulajdonképpen objektíven nézve nem az: egy minden tekintetben átlagos, fantázia és inspiráció nélkül ipari termék. Kár, hogy én pont ezeket utálom a legjobban: ha egy játék gyenge, legalább lélek legyen benne. Ebben sajnos nincs.