Kung Fu Panda 2: The Video Game teszt

Második részéhez érkezett a Dreamworks nagysikerű meséje, Pót pedig nem csak a mozikban, de kedvenc konzolunkon is köszönthetjük. A Kung Fu Panda 2: The Video Game május utolsó napjaitól már kapható Playstation 3-ra, Xbox 360-ra, Wii-re, és Nintendo DS-re egyaránt. Az éjszakába nyúló, heves vitákat kiváltó szelekciós folyamat eredményeképpen tesztünkhöz a kinectes kiadást választottuk. Az indok egyszerű: a játék nem méltó hozzá, hogy a Sony gépének csak a közelébe is kerüljön, a Wii-hez nincs uDraw táblánk, ráadásul azt se tudjuk, hogy az micsoda, a DS pedig csak fojeszt érdekli, de ő nem számít, mert meleg.


Maradt tehát az Xbox 360-as verzió, amit nagy örömömre sikerült is megnyernem a többiek elől; InGen szerint amúgy se árt nekem egy kis torna, ráadásul mindig én kapom a legszarabb játékokat, ne törjük meg a hagyományt. S valóban, a Kung Fu Panda 2: The Video Game ritka nagy hulladék lett, ennél rosszabb cím nemhogy a Kinect, de az Xbox 360 történelmében se volt soha, ha meglenne FreddyD száma, most áthívnám egy sörre, végre tudnék neki én is valami újat mutatni. Na de ne szaladjunk ennyire előre, lássuk, hogy mit rejt a kis lilakeretes DVD: álmatlan éjszakák, remegő kezek, vérző orr, és örök depresszió, életre szóló büntetés ez, ha szeretnél kiszúrni a szomszéd hülyegyerekkel, mert mindig átrúgja a labdáját, csak csúsztasd be a lemezt az ajtó alatt.


A Kung Fu Panda 2: The Video Game a címével ellentétben nem a mozifilm eseményeit dolgozza fel, hanem annak folytatását, végkifejletét mutatja be, amolyan átvezetőként szolgálva a jövőben biztosan elkészülő harmadik részhez. Persze, ahogy lenni szokott, a gonoszt nem sikerült maradéktalanul legyőzni, ellenségeink újabb nagy támadást mérnek ránk, Béke Völgyét krokodilok, farkasok, gorillák és keselyűk szállják meg, fusson, kinek kedves az élete, még nem késő kikapcsolni a játékot, ha választani lehetne, inkább egy tökön rúgást kérnék, az is kellemesebb.


A játék már az első percekben csalódást okoz, olyan lassan indul, mint Ca$h pözsója, s később se történik semmi, lefut négy átvezető, és három oktatás, húsz perce nyomom még csak, de elegem van, a cikket se fogja senki elolvasni, ez a nap egy tragédia. Héderezéssel telik az idő, Pó megtanít minket támadni, majd védekezni, de mozogni közben alig kell, azon gondolkozom, hogy milyen pizzát rendeljek ebédre, kolbászos legyen vajon, vagy valami nehezebb, talán baconos, hagymával, kukoricával? Minden akciójelenetet párbeszédek, és hosszú monológok kötnek össze, a videókat átnyomni nem lehet, kiporszívózhatnék tán addig, de az a baj, hogy ha kilépek a képből, akkor azt a Kinect észreveszi, és azonnal megállítja a játékot, nehogy lemaradjunk egyetlen izgalmas másodpercről se.


Több töltőképernyő van, mint bunyó, bár ebben az esetben ez nem is annyira hátrány, a harcrendszer ugyanis felettébb kifinomult lett, a szó ironikus értelmében persze. Van ütés és rúgás, melyet bevihetünk bal, illetve jobb oldali végtagokkal, csinálhatunk kétkezes ütést, lehet védekezni, elhajolni, továbbá akadnak kivégzések is, csak be kell állnunk egy megadott pozícióba, s a panda már végre is hajtja a brutális vérfürdőt, vigyázat, kegyelten részletességre tessék gondolni, durvább, mint egy Fűrész-film.


A harc izgalmas perceket tartogat – nem bírom megállni, hogy ne ellentétes jelentésű szavakkal illessem a játékot–, megállunk egymással szemben, ha a képernyőn azt látjuk, hogy Attack, akkor támadnunk kell, ha pedig azt, hogy Defense, akkor az ellenfél jön, tiszta Final Fantasy. Persze a mozdulatok sincsenek szinkronba azzal, amit Pó csinál, nem követi a mozgásunkat, inkább csak parancsokat adunk neki, különböző testtartások felvételével. Ha ütünk, akkor ő két másodperc múlva követ csak minket, nem egy Kinect Sports, vagy Adventures tehát, amire számítani lehet, s a mutatványok se ugyanazok, mint amit mi csinálunk. Kétkezes védekezésnél például nekünk oldalra kell kitenni a kezeket, valami olyan pozícióba, mint amikor gyúrás után a bicepszünkben gyönyörködünk, a karakterünk viszont ugyanerre maga elé tartja a mancsait, X alakban, hogy ez hogyan passzol össze, az rejtély.
 
Nem bírtam sokáig játszani, két és fél, három óránál nem volt hosszabb a teszt, de két mini kihívással ez alatt legalább sikerült találkozni. Az egyik valamiféle kocsiverseny volt, kétkerekű szekéren kellett benne körözni, mindenféle hanyagul széthagyott hordókat, meg egyéb akadályokat kerülgetve, mialatt az előttünk lévő gyümölcskosarakat dobált felénk, tíz másodpercenként sikerült előhúznia egyet a zsebéből, s még a fostalicskáját se hajtotta, megy az magától. A véleményemet nem írom le, gondoljon ide mindenki annyi szinonimát a rosszra, amennyit nem szégyell maga előtt, némi felüdülést is csak az éttermes játék hoz, de ezt se könnyű pontosan irányítani. Különböző színű tányérokban kell ebédet készítenünk, a vendégek pedig táblafelmutatással jelzik, hogy melyikből kérnek, oda kell hozzájuk dobni a megfelelőt, néha félremegy, de azért nem katasztrofálisan rossz, legalábbis az eddigiekhez képest biztos nem.


Elszakadt a cérna, a Kung Fu Panda 2: The Video Game egy fejlesztői tragédia, egy legális gyermekhorror, egy pénzért vett büntetés, egy unalmas szemét. Minden másodperce kínszenvedés, játéktesztelői pályafutásom csúcsára érkeztem azzal, hogy elvállaltam ezt a mocskot, mit el lehet követni a társadalom ellen, azt én átéltem, örök kárhozat a sorsom, már beletörődtem.