Spider-Man: Edge of Time teszt

A Spider-Man: Edge of Time rosszabb játék lett, mint a tavaly megjelent Shattered Dimensions, pedig már az sem volt egészen a szívünk csücske. Nem sokkal, de rosszabb, miközben bizonyos tekintetben mégis simán lepipálja az elődjét. Az ötlet úgy-ahogy a régi, a megvalósítás alig változott vagy még romlott is, itt-ott pedig fellelhetők a fejlődés jelei. A konzekvencia mindebből az, hogy a Beenox - aminek az lesz a feladata a jövőben, hogy Pókember-játékokkal lepjen meg minket - ennél tovább képtelen lépni: ha valamin javítani próbál, akkor annak más egyértelműen megissza majd a levét.


A történet gerincét ismét a Pókember-világ alternatív univerzumainak összemosása adja, azonban míg a Shattered Dimensionsben párhuzamos dimenziók találkoztak, itt az időutazás okoz majd felejthetetlen pillanatokat, ármányt és csalódást, mókát és kacagást. 2099-ben járunk Peter Parker már rég nem játszik szuperhőst, a jövőben Miguel O’Hara óvja a védtelen civileket, miközben a hétköznapjait az Alchemax tudósaként tengeti. Utóbbi, a nagy és gonosz vállalat időutazással kísérletezik, azonban a projektvezető Walker Sloant (akit egyébként az évtizedek során háromszorosára dagadt Val Kilmer szólaltat meg) nem is annyira a tudomány előrehaladása foglalkoztatja, inkább az Alchemaxot akarja mindenki felett uralkodó szervezetté tenni. Az a terve, hogy visszamegy az időben, és évekkel korábban alapítja meg a céget, hogy az kellőképpen kiteljesedhessen, és hogy biztosan összejöjjön minden, elintézi a Pókembert is, mert az itt mindennek az elrontója.


Miguel mindezt megneszeli, Peter Parker DNS-ét felhasználva telepatikus kapcsolatot teremt a múlt Pókemberével, hogy figyelmeztesse: ha ő feldobja a talpát, 2099-ben apokalipszis lesz. Izgi, ugye? Rendben, a történettől nem rágtam le a tíz körmömet, játék közben sem túl fordulatos és tele van közhellyel, de hát a Marvel-képregények sosem keltek versenyre a Bűn és bűnhődéssel. Ami érdekesebb, hogy a készítők meglepően jól összerakták ezt a részét a játéknak, az előző epizódhoz képest sokkal tisztességesebb munkát végeztek a srácok. Itt ugye eleve csak két univerzummal kellett foglalkozni, közel sem kerekedett ki olyan szedett-vedett összevisszaság a sztoriból, mint a Shattered Dimensionsben, ráadásul az átvezető videók és maga a játék alatt is találkozunk olyan kamera-beállításokkal, szkriptelt jelenetekkel, amik arra engednek következtetni, hogy a készítők komolyan gondolták, hogy megpróbálnak blockbustert letenni az asztalra.


A helyzetből adódóan a Spider-Man 2099 és az Amazing Spider-Man univerzumokat (pontosabban ennek egy alternatív változatát) is feltérképezhetjük, természetesen nem egyszer elő fog az is fordulni, hogy a két irányítható szuperhőssel a számukra idegen dimenzióban bunyózhatunk majd. Peter a jövőben ragadva csodálkozik rá a majdani fejlesztésekre vagy éppen nosztalgiázik, mennyire megváltozott minden, Miguel pedig elkeseredetten konstatálja, hogy az ő ötleteit 2011-ben bajosan fogják véghezvinni, mert a technológia kiötlője valószínűleg még meg sem született. Bár felváltva irányíthatjuk őket, hőseink gondolatban folyamatosan tartják majd a kapcsolatot, a jobbalsó sarokban rendszeresen felbukkan a másik Pókember, és azt szajkózza, hogy siessünk, különben szét fogják rúgni a seggét. Az állandó civakodás és lelkizés közöttük jót tesz a hangulatnak, adott esetben tényleg átérezni a helyzet komolyságát, közben pedig a Spider-Manre jellemző humor sem marad el, még akkor sem, ha néhány kínos beszólás miatt egyik hősnek sem ítélnénk meg a karácsonyi mókamaister titulust.


A legérdekesebb, hogy az idősíkok közti ugrálás a játékmenetre is hatással van, persze nem úgy és nem olyan mértékben, ahogy én azt naivan a bejelentés után elképzeltem. A fejlesztők megígérték, hogy majd úgy “manipuláljuk az eseményeket”, ahogy tetszik, mire én titkon már valós időben befolyásolható történetet és játékkörnyezetet vizionáltam. Rosszul tettem, de igazából, ez nem akkora a probléma, manipulálás ugyanis tényleg van, csak a fejlesztők jó előre megírták, hogy mit csináljunk, ami azért így is vicces szituációkat eredményezett. A jövőben például Miguel összeakad egy óriási robottal, aminek a legyőzéséhez egy fél hadsereg nem lenne elég, amivel végül úgy végzünk, hogy Peterrel szétzúzzuk a még kísérleti fázisban leleledző gépet. Ugyanígy a jövőben immár Parkerként kutakodunk az Alchemax archívumai között, ahol véletlenül az is kiderül, hogy Mary Jane pont aznap fog meghalni a múltban - uccu, Miguelként megpróbáljuk megmenteni a csajt, persze úgy, hogy egyébként semmi kötődés nincs köztük, hiszen eredetileg nem ismerhették egymást. (Azért MJ gerjed a 2099-es Pókemberre is, ezt elárulhatom, ezek szerint nem arachnophobiás.)


És körülbelül ez az a pont, ameddig dicsérni tudtam a játékot. Mit dicsérni, ezek inkább érdekességek, mert igazából a Spider-Man: Edge of Time egy olyan jellemzővel sem bír, ami kifejezetten egyedi vagy valamilyen módon kiemelt pozitívum lenne. Az Edge of Time tulajdonképpen megmarad a tucat adaptációk között: egyszer a rajongók végigjátsszák majd, itt-ott jópofának is tűnhet, izzadunk egy kicsit a bossharcok alatt, de ennyi. Ami még rosszabb, és már mondtuk is, hogy a játék semmit nem fejlődött, sőt minden mást átemeltek a Beenoxnál a Shattered Dimensionsből, hogy véletlenül se kelljen megerőltetniük magukat. Az Amazing és a 2099 univerzum ugyanúgy jelenik meg, mint eddig, a játékmenet és a látvány fikarcnyit sem változott, ami eddig jó volt, az most is az, ami rossz volt, ugyanúgy rossz.


A játékmenetet ismerjük: Pókember teremről-teremre halad, a hirtelen felbukkanó erős, közepesen erős és nagyon erős ellenfeleket pedig egytől-egyig elpüföli. Szökken kettőt, hálót vet, majd kezdődik minden elölről. Az Edge of Time továbbra is elképesztően monoton, amit itt még fokoz az is, hogy végig az Alchemax épületében mozgunk, az egyik steril kutatótermet követi a másik, az ellenfelekből pedig körülbelül ötféle van, azokból viszont annyi, mint X-Faktor válogatón a Michael Jackson-imitátorból. Az egyhangúságot csak néha töri meg egy kis ügyességi rész vagy fejtörő, akkor is általában arról van szó, hogy lehetőleg minél gyorsabban nyomjunk meg egy gombot, mielőtt valami Random Nagyon Rossz Dolog történne. Még problémásabb, hogy a játék úgy lett unalmasabb, mint a Shattered Dimensions, hogy közben nagyon rövid is: legfeljebb egy délutánba telik a végigjátszás, utána meg bohóckodhatsz a nehezített játékmenettel, az alternatív kosztümökkel és az extra kihívásokkal, de úgysem lesz hozzá kedved, ez fix.


A karakterek külön-külön fejleszthetők a pályákon összeszedett és a kihívásokért kapott pontokból, illetve rendelkeznek közös képességekkel is, mint például az a bizonyos területre ható kunszt, ami egy kupola alatt kvázi megállítja az időt, ezzel együtt az alá kerülő, védtelenné váló ellenfeleket is. A harcrendszer nem túl összetett, de minden fejlesztés ellenére már az elején kitapasztalhatjuk azt a taktikát, amivel kényelmesen végigütlegelhetjük magunkat a játékon. Jól jöhet majd az ugrás és az égből támadás, ideiglenes lassításra a hálónkat használhatjuk, az ellenfelek megzavarására pedig a bal ravaszt kell nyomkodnunk: ezzel hirtelen felgyorsulunk, elugrunk a támadások elől, és míg az ellenfél rég a levegőt fogja püfölni, mi már hátulról osztjuk neki a pofonokat. Peternél ez a pókösztön formájában jelenik meg, Miguelnél pedig egy olyan technológiát takar, amivel le tudja képezni a saját képmását, így gyakorlatilag egyszerre lehet két helyen. Jópofa érdekesség, de a gond az, hogy minden a lehető leggyorsabb gombcséplésről szól, és ez annál a három főellenfélnél sem változik, aki a játékban megtalálható - a különbség annyi, hogy többet kell nyomogatnunk a gombot, a Fekete Macskánál egészen konkrétan abba kellett hagynom a játékot, úgy megfájdult a hüvelykujjam.


Prezentáció tekintetében semmit nem változott a játék (a némileg filmszerűbb átvezetőket leszámítva), az Amazing világ valamivel kevésbé emlékeztet a képregényre, ami olyan tekintetben nem volt rossz döntés, hogy kisebb a kontraszt a két univerzum között, így a történet sokkal fogyaszthatóbb marad a játékos számára - itt ugye nem az volt a cél, hogy a játékvilágok élesen elkülönüljenek egymástól, mint a Shattered Dimensions esetében. A játék ennek ellenére tűrhető látvány szempontjából, és bár nem az Edge of Time lesz az év grafikai bajnoka, ha valaki eljut odáig, hogy játsszon vele, valószínűleg nem ezt fogja felhozni elsőként, mint negatívum. A zene és a szinkrongárda ezúttal is erősre sikerült, s bár a tavaly díjat is kapott Neil Patrick Harris idén már nem vállalta be Peter Parkert, a szintén Pókember-veterán Josh Keaton is kiválóan helytáll ebben a szerepben, és a visszatérő Christopher Daniel Barnesra sem lehet panasz.


A Spider-Man: Edge of Time-tól nem vártunk sokat, s bár még mindig reménykedünk, hogy egyszer megkapjuk a Pókember-univerzum Arkham Asylumát (vagy ha úgy tetszik, Arkham Cityjét), az új rész még az előzőnél is gyengébb lett. Nem azt mondjuk, hogy kibírhatatlan, ha szereted a hálószövő szuperhőst, egyszer nem telik majd nagy fáradtságba végigpörgetni a játékot, de az is biztos, hogy tizenezer forintot ezért a címért kifizetni marhaság. A Shattered Dimensions sem sikerült sokkal jobban, de az legalább hosszabb és tartalmasabb volt, játékmenet tekintetében pedig már tavaly is azt nyújtotta, amit az Edge of Time most tud. Csak a legnagyobb fanatikusoknak ajánljuk, a többiek inkább Batmanezzenek.