Blades of Time teszt

Pedig a Blades of Time abban a szerencsétlen helyzetben van, hogy tutira nincs rajta az idei kívánságlistádon. Jobb esetben nem is hallottál róla, viszont rábukkansz a kedvenc szoftverboltod alsó polcán kutakodva. Hiányos öltözetű amazonok és izmos férfiak lesnek rád, dolgozik benned a tesztoszteron, Dragonland rémségei pedig egy csapásra meghozzák a harci kedvedet. A Konami jobb esetben az első benyomásra épít, viszont a Gaijin Entertainment immáron másodszor próbálkozik hasonló, kardos-tangabugyis alkotással a meg nem értett X-Blades után. Az orosz brigádnak egyértelműen jobban fekszik az IL-2: Sturmovik konzolos repülő-szimulátor, mint a hack and slash, de töltelékcímként sem felejthető a Blades of Time. Nem szép dolog pikkelni rá, s ha nincsenek nagy elvárásaid, még jól is szórakozol majd.


Hiába jelent meg az Oniblade finomhangolt verziója, az X-Blades külhonban is, nem hagyott bennünk kikezdhetetlen élményeket; a stúdió tanult a hibákból és tovább erőlteti a műfajt. Egyszer majd terem nekik is babér a nagyágyúk farvizén felúszva, s látszólag jó az az új irány, amin a Blades of Time-mal elindultak. A történet már hangsúlyosabb szerepet kap, mint korábban, s a látványvilágot is megpróbálták emészthető formában tálalni. Ayumi viszont soha nem lesz generációk sorsát meghatározó ikon, mint mondjuk Lara – megmarad egyéjszakás kalandnak. A kölcsönvett ötletek terén a Gaijin hasonlóan járt el, mint Schmitt Pál, bár jelen esetben a plágium hűen építkezik a God of Warból és a Prince of Persiákból. És könnyen fel is ismerhető.


Történetünk ott kezdődik, hogy Ayumi egy szerencsétlen kimenetelű harc során olyan dolgot érintett meg, amit nem lett volna szabad. Az izzó gömb elrepítette őt egy furcsa és misztikus helyre, mely az igen fantáziadús Dragonland névre hallgat. S bár tényleg mesés zsákmánynak néz elébe hősnőnk, mégsem kedveli a helyet, hiszen számos szörnyeteg szeretné belemélyeszteni csápjait és egyéb testrészeit. A hely kezd kényelmetlenné válni számára, s egyetlen mód van arra, hogy ismét hazajusson: el kell baktatnia a sziget másik oldalán található Dragon Temple-be. Ott ismét meg kell érintenie a visszatérést foganatosító tárgyat, és aztán go home. Legalábbis a terv így szól. Persze nem véletlenül került bögyössége ide, pár váratlan fordulatot és találkozást tartogat neki a kaland. Logikai bakik vannak, még akkor is nyilvánvalóak, ha nem figyelünk oda rájuk, eléggé kiszámíthatatlanok a szereplők cselekedetei. Nem magyarázzák túl az eseményeket, menni kell előre és punktum. Közben megtömjük a leányzó erszényét.


Az esetek többségében a játékmenet megmarad a hagyományos hack and slash ismérveknél – addig caplatunk előre, míg egy ellenséges hordával nem találkozunk, s miután mindegyikük halott, mehetünk is tovább. A terep változatosságával nincs gond: esőerdőkben, fagyos fennsíkokon, romvárosokban, templomokban fordulunk meg. Az egyetlen probléma ugyanaz, mint sok más címben a műfajon belül: totálisan ismétlődő és kiismerhető, bár nem lesz unalmasabb a nagyátlagnál. Nem árt ezzel tisztában lenni. A táj meggyőző, de teljesen lineáris – véletlenül sem járhatjuk be a vadont kedvünkre, mert láthatatlan falak akadályoznak ebben. Ha még így is eltévednél (akkor lépj ki a játékból és rakd el a lemezt, míg nem leszel nagykorú), csak nyomd meg a D-padon a megfelelő gombot és máris tudni fogod a helyes irányt. Kézen fogva vezet a Blades of Time, mintha csak szerelmesen andalognánk a parkban, de ott, egy félreeső bokorban legalább lehet hódolni a fajfenntartási ösztönünknek.


Nehéz e műfaj esetében innovációról beszélni, hiszen a jóval nagyobb költségvetésű címek mechanikája is évről-évre ugyanaz; a Gaijin próbált az árral szemben úszni. A világban szétszórtan találhatunk kincsesládákat, melyekből számos extra cuccot – közelharci és kezdetleges lőfegyvereket – szerezhetünk. Bár megtalálásukhoz mindig szükség van egy speciális varázslat elsütésére. Értelemszerűen a gyengébb alkalmatosságokat cseréljük le az új és hatékonyabb darabokra. Amire szükség is van, elvégre a kihívás megköveteli a nagyobb sebzéssel és jobb tulajdonságokkal megáldott fegyvereket. Az ellenség legyőzésével tapasztalati pontok ütik a markunkat, melyek elköltésével fejlődhetünk a kaland során. Szerencsére a Blades of Time tobzódik a szép számú kombókban és teljesítményfokozó perkekben. Persze a választékban könnyedén elveszhetünk – nehéz megtalálni az igazán meggyőző darabokat -, szerencsére egy kombó megtanulásakor egy arénában kipróbálhatjuk az új mozdulatokat – tíz ellenfél legyőzése után talán már a fejünkben is eltároljuk a kunsztokat.


Az idő manipulálására tett kísérletek rengeteg játékban vizsgáztak már jól. S míg egyszerű autóversenyekben erősen csalásszagú az idő-visszatekerés, addig a Blades of Time-ban elősegíti a puzzle-feladványok megoldását. Főleg a meglehetősen cseles módon aktiválható kapcsolóknál jön jól ez a képesség. A harcokban is bevethetjük – néhány főellenségénél pedig kifejezetten szükség van rá, hogy még jobban átlássuk a helyzetet. Az idővel való játszadozásnak ára van: minél többet vetjük be egy adott alkalommal, annál sötétebb és homályosabb lesz a képernyő. Random időközönként jelentkező platformrészek teljesítése is a mi reszortunk, kár, hogy a kamerakezelés miatt az ugrándozás sok esetben frusztráló elfoglaltsággá válik. Olykor még tüzes lövedékek elől is menekülnünk kell – ha simán mögöttünk lenne a kamera, semmi gond nem lenne, aztán tökre váratlan pillanatban megfordul, ellehetetlenítve a mozdulat kivitelezését. Maga a játék összességében mégsem válik idegesítővé, elvégre sűrűn botlunk ellenőrzőpontokba.


A játék nem éri be ennyivel – még egy csapatalapú multiplayer is bekerült a kalapba. Egyfajta conquest módról beszélünk, melyben meg kell védenünk a saját bázisunkat, s el kell foglalni az ellenségét, miközben további kontrollpontokat is az irányításunk alá kell vennünk. Taktikázásnak helye van, elvégre támadni és védeni nem könnyű egyszerre. A tucatnyi ellenség leöléséért itt is XP jár, és a single-ből megismert képességeket a többjátékos porcióban is megtanulhatjuk. Néha meg kell felelnünk olyan alapvető céloknak, hogy sebesülés nélkül teljesítsünk egy adott küzdelmet. Ez a mód játszható offline is, botok ellen – de még mindig online az igazi. Egy ideig szórakoztató, de kicsit kevésnek érezzük ahhoz, hogy huzamosabb ideig nyúzzuk.


A látvány igen változó minőséget mutat: vannak kifejezetten hangulatos szakaszok, máskor túl puritán az egész. Tény, hogy az X-Bladestől eltérően a grafika érezhető javuláson ment át, nem ez a legszebb játék ebben a generációban, de még a műfajon belül sem. Ayumi animációja pedig kifejezetten darabos, úgy látszik a fenekén kívül a mozgás finomítására már nem jutott kellő idő. A szinkron sem a legjobb, ami főleg a gyér szövegkönyv hozadéka: hiába az ízes brit akcentus, ha egyszerűen nem lehet komolyan venni az elhangzott, erőltetett mondókát. A zene korrektül cseng, az audio más részeibe bukik bele a Blades of Time. Még a gyűjthető tárgyak sem motiválnak minket arra, hogy jelen produktumot újrajátsszuk az első, 8-9 órát felölelő menet után. A Gaijin fejlesztése nem tett hozzá semmit a zsánerhez, csupán annyit, hogy további hozott ötleteket (idő-visszatekerés) próbált ráerőltetni. A műfaj rajongóinak nyugodt szívvel ajánlható, nem fog az idegeikre menni – de csak némileg mérsékelt árfekvésben. Addig pedig kár eloldani a gatyamadzagot egyetlen leányzóért.