Twisted Metal teszt

A jól fésült, ördögi tekintetű, unatkozó milliomos Calypso újra meghirdette minden idők legbrutálisabb autós versenyét. A szabályok egyszerűek, csak egy maradhat életben, minden más másodlagos. Mindeközben az sem árt, ha a brutális pusztítást hagyunk magunk mögött, teljesen lerombolva, és legyilkolva mindent és mindenkit. Nem is csoda, hogy a világ legelvetemültebb gyilkosai, bűnözői, az igazi söpredék tömegesen jelentkezik a versenyre, hiszen a díj amit a győzelemért kapnak több, mint kecsegtető; ki ne akarná ha teljesülne egy vágya, legyen az bármi?


A Twisted Metal ősidők óta jelen van a játékpiacon, először ’95-ben debütált PS1-en, sikere hatalmas volt, nem is csoda, hogy számtalan folytatást és portot csináltak belőle, voltak olyan részek, amik még PC-n is megjelentek. Hosszú, közel tíz éves szünet után újra belevágtak a lecsóba, a kérdés már csak az, hogy ami régen olyan sikeres volt, ezúttal hogyan lesz képes szórakoztatni a nagyérdeműt.


Eléggé vegyes érzésekkel kezdtem neki a tesztelésnek, hiszen első körben még bennem is élt a nagy lelkesedés, ami örökérvényűen beleégett az agyamba a korábbi játékélményeknek köszönhetően. Majd kissé ledöbbentem, mikor először megláttam az átvezető kisfilmet, aminek a főszereplője a lángoló fejű bohóc, Sweet Tooth. Már el is felejtettem, milyen beteg, elvetemült, és egyben bátor próbálkozás is volt ez a játék annak idején, amikor jóval konzervatívabb volt még a piac. Élő szereplőkkel prezentálva már nem is olyan vicces a játék hangulata, a komikus és egyben cinikus pusztítás, hús-vér valójában jelenik meg a szemünk előtt. A rendezés meglepően színvonalas, leginkább olyan, mintha egy Rodriguez-Tarantino páros meghökkentő meséjét néznék, éppen csak annyira nyomasztó, hogy még képesek legyünk megemészteni a látottakat, de egyértelműen nem gyerekeknek készült. Ha másért nem is, de ezekért a filmekért mindenképpen érdemes végigmenni a kampányon.


Ellentétben a korábbi részekkel, ezúttal csak három főszereplővel lesz dolgunk, de szerencsére nem csak a saját verdáikkal versenyezhetünk, hanem beleülhetünk bármelyikbe. A választék versenyről versenyre egyre csak bővül, olyan meglepő járművekkel, mint mondjuk a helikopter, ami valljuk be kissé furcsa választás egy autós játékban. Az arénaszerű, „csak egy maradhat” versenyekben összesen három verdát is magunkkal vihetünk, melyeket bármikor le tudunk cserélni, ha már fogyóban van az életerőnk. Ehhez nem kell mást tenni, mint élve eljutni a garázsig és már mehet is tovább a verseny. A sérült vasakat a garázsban a haverok folyamatosan kalapálják, ezzel némi stratégiai mélységet adva a játékmenetnek. Eleinte nem is fogjuk érteni, hogy mire fel ez a sok járgány, mikor az anyag döbbenetesen könnyű, még normál fokozaton is. Aztán rögtön meg fogjuk érteni mikor, először találkozunk sima versennyel a pokol útján.


Ekkor ugyanis olyan szinten benehezednek az események, hogy olyan érzésünk lesz mintha a Burnout kampányának a végénél járnánk, csak éppenséggel a tucatnyi ellenfelünk a lökdösődésen kívül mindenféle pusztító fegyverrel is az életünkre tör. Ekkor fogunk rájönni, hogy a játék igencsak primitív módon próbálja nehezebbé tenni az életünket, hiszen mindenki csak ellenünk lesz, nem egymással versenyeznek, hanem a mi elpusztításunkért. Ami eleinte könnyűnek tűnt az később elviselhetetlenül idegesítővé fog válni, hiszen gyakran meg se tudunk mozdulni, mert egyszerre öt-hat fegyverrel lőnek ránk. Normál esetben ugye a többieknek egymást is lőnie kéne, de erre csak nagyon ritkán kerítenek sort. Az idegességtől alig látva fogjuk észrevenni, hogy a környezetünk, ami igaz, teljes mértékig pusztítható, milyen elképesztően bénán van megrajzolva. A készítők úgy gondolták, hogy az aprólékosan kidolgozott járművek és a látványos robbanások teljesen el fogják vonni a figyelmünket arról a puszta tényről, hogy ami körülöttünk van, az kb. PS2-es színvonallal van megrajzolva, és akkor még nem is meséltem a szinte elviselhetetlen irányításról. Nagyon nehezen tanulható és egyáltalán nem esik kézre, válasszuk akár a klasszik, vagy éppenséggel a két joyos irányítást, hosszú óráknak kell eltelnie ahhoz, hogy végre képes legyen befogadni az agyunk.


Érdemes viszont kitartónak lenni, mert akkor fogjuk végre igazán megkedvelni a játékot, mikor eljutunk az első bossharcig, amihez foghatóval még nem igazán találkoztam egy alapvetően autós játékban. Remekül megkomponáltak, döbbenetesen látványosak és élvezetes csaták ezek, amik miatt ugyancsak érdemes végigtolni a kampányt. De sajnos, egy idő után végzünk vele, és miután megnéztük az összes videót, erőteljesen kétlem, hogy bárki is nekivágna újra a legnehezebb fokozaton. Tehát, nem marad más, mint a multi. A multi, ami alapvetően a sava borsát kéne, hogy képezze ennek a címnek, egy olyan élménynek, ami hosszú időre felejthetetlenné teszi. A Twisted Metal tragédiája, hogy valóban kegyetlen jó lett a multija, számtalan egyszemélyes, vagy éppenséggel csapatos szabályt találtak ki nekünk, amik mind elképesztően jól sikerültek. A gond csak annyi, hogy mire összehoz végre egy élő meccset, addigra megöregszünk a TV előtt, vagy ha véletlenül képesek voltunk kivárni, akkor meg könnyen lehet, hogy connection erroral ledob minket. Nagyon remélem, hogy hamarosan orvosolni fogják ezt a problémát valami tapasszal, mert különben pár héten belül tömött sorokban lehet majd kapni a használt Twisted Metalokat a boltok polcain.


Színvonalas élőszereplős videók, hatalmas választék a fegyverek terén, őrületes pusztítás minden fronton, ronda környezet, rettenetes irányítás, és egy erőteljesen béta állapotban lévő multi machmaking. Erre számítson az, aki megvásárolja eme legendás cím legújabb részét. Eléggé felemás élményekkel írtam ezt a cikket, de tény, hogy minden hibája ellenére még mindig egy jó játéknak számít. Kell viszont némi idő ahhoz, hogy erre ti is rájöjjetek, legalább az első kampány végéig el kell jutni vele. Kitartás!