Gyorsjelentés a C64-es frontvonalról - 1. rész

A CD-s lemezújságból bloggá és kiadóvá avanzsált, eredetileg Retro Gamer CD nevű kompániára két éve figyeltem fel, amikor meghirdették az első C64 16KB Cartridge Game Development Competitiont, azaz olyan hobbijátékos nevezéseket vártak, melyek nem csak az idén 31-edik életévét taposó „kenyérdobozon” futnak, de a memóriájának negyedében el is férnek. Persze technikailag összetettebb a kérdés, a 64 kilobyte belakható, sőt a 16 kilós ROM még extra tárhelynek számít, mindenesetre a lényeg, hogy a program végső adathordozója egy olcsóbb, egyszerűbb, kis kapacitású, C64GS-en is beröffenthető kártya lesz. Ráadásul mindegyikből gyártanak legalább egy, fizikai valójában megtapogatható, díszdobozzal, kézikönyvvel, matricákkal és egyéb körítésekkel megfejelt példányt. Az arra érdemesek pedig, ha a szűkebb felvevőpiac számára korlátozottabb példányszámban is, de mind külsejükben, mind jogi státusukban olyan megvásárolható termékké válnak, mint egy polcokról leemelhető Halo 4.

A verseny meggazdagodást nyilván nem ígérő, de mégis igényes megjelenési lehetőséggel kecsegtető voltából táplálkozó népszerűsége, továbbá a játékok minősége talán a magazin stábjából, hasonszőrű garázsfejlesztőkből, más kis kiadókból, játékarchívumokat gondozó kurátorokból, volt kalózokból és demoscenerekből álló zsűrit is meglepte. Akkora volt a könyöklés, hogy még a több modern platformon hatalmas sikereket halmozó Canabalt egyik remek átirata, pontosabban demake-je is csak a dobogó második helyére futott be. Nem volt kérdés, hogy a geekcsata hagyományt fog teremteni. Tavaly tavasszal meg is hirdették a 2012-es fordulót, év végén pedig egy bázikus méretű blogposztban minden ítész írt egy-egy recenziót mind a 13 anyagról, majd a demokratikus pontozásból ki is kerekedett a végső sorrend. Ezekből szemezgetünk alább, fordított irányból, tehát először a sereghajtók kerülnek terítékre, hogy bekezdésről-bekezdésre fokozódjon a feszültség.

Noha a populáris The Great Giana Sisters klónja, amit ugye a még népszerűbb Super Mario Bros. inspirált, a Little Sara Sister 2 csupán az utolsó helyen végzett. Stefano Tognon kilenc éve kezdte fejleszteni az anyagot, az első rész méret szempontjából még nagyobb bravúr volt, az olasz programozó ugyanis 4 kilobyte-ba tuszkolta bele a klasszikus, oldalra gördülő, fejre ugrós támadással operáló platformjátékot. Ettől függetlenül nem volt jó remake, és bár a korlátok nélküli második rész, továbbá annak e tömörebb verziója némileg javult, különösen irányításban, a hősnő esetében alkalmazott kétfázisú animáció (ellenfeleknél gyakran ennyi sincs), a gyenge ütközés-figyelés, és a már kezdetben is frusztráló, brutális nehézség kevesek szívébe lophatja be magát. Egyetlen dolgot értékeltem benne, a checkpoint-rendszert.

A 12-edik helyen végzett Monkey Eat Milkey már letisztult, igényes grafikával és gazdag animációval rendelkezik, sajnos ezeken túl nem sok egyébbel. Az egész egy faék egyszerűségű joystick-rángató játék. Annak idején rengeteg sportjáték (pl. Daley Thompson's Decathlon) épült a „ki tudja gyorsabban jobbra és balra felváltva rángatni a kart” ötletre, ami játékvezérlők tömegeinek idő előtti haláláért is felelt. Itt annyi az extra, hogy egy-egy szakasz után a majmunkkal kortyolnunk kell a tejből a felfele iránnyal. Két játékos esetén az nyer, aki előbb végez, magányosan csak a saját időnket döntögethetjük meg. A nevezés mindennel együtt sem igényelt pár óránál több programozást.

A sorban következő Amazon Tales 75% címéből sejthető, hogy egy időre el nem készült produkcióról van szó. Ennek ellenére az utóbbi évtized legtermékenyebb C64-es játékfejlesztője szerintem teljesen vállalható anyagot tett le az asztalra. Richard Bayliss gyakran használta régebben a Shoot'Em-Up Construction Kit játékszerkesztőt, ahogy annak oldalra gördülő, nem hivatalos módosítását is, az Amazon Tales pedig annyira hű ahhoz az iskolához, hogy akár azzal is készülhetett volna. A történet szerint a hanyagságunk miatt elszökött egy ránk bízott elefánt, az ormányos nyomába kell erednünk a változatos pályákon automatikusan oldalra szaladva, miközben kerülgetjük a csapdákat meg az elölről, hátulról vagy oldalról záporozó ellenfeleket. Néhányan lövöldöznek is ránk, szerencsére mi is visszalőhetünk. Bugok természetesen akadnak, és ez sem egy egetverő mestermű, de a régimódi játszhatósággal nincs baj, és fokozatosan nehezedik a kihívás, ahogy elvárható.

A Spike Dislike egy újabb egygombos iOS játék demake-je, melynek elkészültére az eredeti fejlesztő is az áldását adta: az üzletét nem rontja, ugyanakkor reklámként még hasznára is válhat, ha a retro gamer oldalak véletlenül felkapják. A játékmenet itt sem túl bonyolult, kapunk egy folyamatosan pattogó labdát, és a joystick bármilyen irányba mozdításával vagy a tűzgombbal balra gördíthetjük a nem különleges, de korrekt grafikájú pályát. Itt, ahogy elnéztem, csak fix magasságokban álló tüskés akadályok vannak, ezek felett vagy alatt kell átugratnunk. Haladhatunk nagyon megfontoltan, araszolva is, de minden sikeres pontszerzés beindítja a combo visszaszámlálóját, és amíg él a csík, értelemszerűen magasabb pontszámot ér minden akadály. Ennyi van benne, azért kis időt el lehet vele ütni.

Az előzőhöz hasonlóan az Escape From The Laundry is nagy felbontású módban, kevesebb színnel operál, a hőse pedig nem más, mint egy zokni, aki a címhez hűen egy mosodából menekül. A játék egy Manic Miner utánzat, minden egy képernyős pályán az akadályok és ellenfelek elkerülésével össze kell gyűjtenünk a platformokon ugrándozva az összegöngyölt társainkat az utolsó darabig. Ameddig eljutottam, csak vízszintesen vagy függőlegesen mozgó, animált mosógépekkel találkoztam, feltehetően nincs más ellenfél, ahogy leomló padló és más extra sem. Ugyanakkor a Jet Set Willy sorozatért rajongó svéd programozó azért korrektül megoldotta a feladatot, a pályatervezés nem rossz, az animáció részletes, és az ütközésfigyelés is pontos: a figuránk sok fázisban kilóghat az adott csempéből, ekkor a kiálló rész is sebezhető. A címképernyővel és a zenével ugyanakkor nem voltam kibékülve.

A SpaceChem Nano természetesen a PC-re és iPadere megjelent SpaceChem demake-je. Ügyesen megoldották az egyszerű, letisztult grafikát, a meglehetősen komplex irányítás is jól átgondolt, a pályaválasztás pedig az iOS-en szinte szabvánnyá vált sémát követi. Az anyag elmésnek tűnik, ráadásul egyszerre kémiát és programozást is tanító edutainment játék. Viszonylag alapos az oktatórész is, ugyanakkor talán kicsit korán engedi el a játékos kezét, így aki hozzám hasonlóan nem játszott még az eredetivel, szerintem könnyen elakadhat már az első éles pályán. Odáig jutottam el, hogy van egy vörös és egy kék kör, mindkettőt programozhatjuk a négyzetekben elhelyezett utasításokkal, hogy merre forduljanak, mikor vegyenek fel vagy tegyenek le atomokat, és így tovább. Az is megvolt, hogy az egész bal felső szaggatott zóna az A bemenet, hasonlóképp van B bemenet meg A és B kimenet, tehát nem annyira szigorú a rendszer, hogy csak egy kockából egy kockába kelljen mozgatnunk. Nagyjából meg is tanultam az alapleckét, de ettől függetlenül a második pálya, ahol elvileg csak ugyanazt kellene csinálni mindkét színnel, mint az elsőben a vörössel, nem engedett tovább. Ennél később csak bonyolultabb dolgok jöhetnek, vélhetően szinkronizálni kell a köröket, kombinálni az atomokat molekulákká, össze-vissza átvezetni egymáson a két színt. A program technikai érdekessége még, hogy 1351-es egérrel működik csak, emulátorral ez persze nem probléma, de valódi gép mellett nagyon keveseknek lehet ilyenjük, nem ártott volna egy kockánként lépegető, alternatív joystick-irányítás sem. Az igyekezetet mindenesetre értékelem, de inkább megmaradok az Atominónál, nekem ez túl komplex, és nem jött át.

Meglepett, hogy az eddig messze legjobb grafikájú Rent-A-Cop csak a hetedik helyet csípte meg. Alapvetően egy oldalnézetes Elevator Action variánsról van szó, csak ezúttal mi vagyunk a rend éber őrével, akinek el kell csípnie a tolvajt, mielőtt lejár az idő. A tetővel együtt négy szinten zajlik az akció, a képernyők vízszintesen váltakoznak, cikkcakkban minden emelet végén akad egy csak felfele működő mozgólépcső, középen pedig egy bitang lassú lift figyel. A rablóval szemben van némi előnyünk, sokkal gyorsabbak vagyunk, és harcolnunk sem kell, elég beérnünk, ugyanakkor ellenfelünk a folyosók végén is szabadon válthat emeletet. A dolgunkat tovább nehezítik a pályáról-pályára szaporodó, álló, mozgó, pattogó, száguldó vagy repülő tárgyak, a többségük érintése fatális, némelyeket át kell ugranunk, a helikopter elől pedig le kell hajolnunk. A különféle felbontásokkal trükköző, tárgyakat, feliratokat, márkákat jól felismerhetően ábrázoló grafika igazán pazar, a figurák animációja szintén, igaz a falakat és a padlót még lehetett volna dekorálni, és a zene is nagyon hiányzik a játék alól. Sajnos, bár tényleg jópofa játék, növekvő nehézséggel, profi kivitelezéssel, elég hamar kifogy belőle a szufla, és unalmassá válik.

Cikksorozatunk rövidesen érkező, második, befejező részében vesszük górcső alá a verseny krémjét, az első hat címet, melyek között már igazán nagy durranások is lapulnak.