Ni No Kuni: Wrath of the White Witch teszt

Nem nagyon értem ezt a japán kultúrát. Emlékszem, még gyerekkoromban sem hozott lázba a Dragon Ball, s mindmáig közönnyel tekintek a Final Fantasy-szériára is – a vadhajtásairól már nem is beszélve. Animét nem nézek, tőlem lehet szívszorító vagy kegyetlen, az én ízlésvilágomtól távol áll. Pedig nem mondhatja senki, hogy nem próbálkozom. A Ni No Kuni tesztlemezének átvétele után megpróbálkoztam Miyazaki Hayao életművének populárisabb darabjait (Chihiro Szellemországban, Vándorló palota) befogadni, ám félúton abbamaradt a lelkesedésem. A kimunkáltság, a részletekbe menő megvalósítás az egy dolog, de a bájos történet kívül esett az érdeklődési körömön, ám tiszteletben tartom azokat is, akik tündérekkel és boszorkányokkal teli mesevilágba vágynak, olyan férfi hősökkel, akiket csak az különbözteti meg a lányoktól, hogy az erősebb nem képviselői szólaltatják meg. Most egy olyan értékelést olvashattok, ami nem esik abba a hibába, hogy elvakítja a fanatikus rajongás, s megpróbál a laikusok számára is némi útmutatással szolgálni arról, hogy milyen lehet egy művészi anime és egy Level 5-féle RPG szerelemgyereke.


Legbelül mindannyian gyerekek vagyunk, s bár a Studio Ghibli alkotásai mesteri műgonddal ágyaznak meg képzeletünk szárnyalásának, egyszerű és esendő főhőst bemutatva, akivel könnyű lehet azonosulni. A kalandokat pedig nem mérik szűken, a gonosz személye sem árnyalt, a jó úgyis győzedelmeskedni fog, megannyi próbatétel után. Az első percek után töményen kapjuk magunkba a vizuális orgazmust: a filmkészítő brigád átvezetői remekül illeszkednek a Level 5 játékmotorjába, az átmenet már-már észrevehetetlen, s tényleg olyan érzésünk támad, mintha egy interaktív mesét néznénk a neves stúdió tolmácsolásában. A valóság keveredik némi fantasyvel, a Ni No Kuni már a címében is utal rá, hogy valódi világunk mellett létezik egy párhuzamos világ, ahol minden embernek megvan a saját mása.  Főhősünk, egy Oliver nevű kisfiú, aki éli idilli életét egy fiktív amerikai kertvárosban, Motorville-ben. Sajnos főszereplőnk édesanyja idő előtt jobblétre szenderül, ám annak hátrahagyott ajándékáról, egy talizmánról kiderül, hogy egy Drippy nevű elátkozott tündér. A lény életre kel, és felnyitja hősünk szemét: regél egy sort a párhuzamos világokról, melyek szorosan kapcsolódnak a valódi univerzumhoz. Ha valahol beüt a ménkű, az kihat a másik dimenzióra is és fordítva. Pont ezért halt meg Oliver édesanyja.


Hősünk szülője ugyanis egy varázslónő, akit csúnyán rászedett egy gonosz dzsinn, Shadar, aki a Fehér Boszorkány hű talpnyalója. Oliverre is hasonló sors vár, ha nem kerekedik fel és nem néz szembe ezernyi veszéllyel, s ezzel nemcsak édesanyját mentheti meg, hanem a párhuzamos dimenzió pusztulását is elkerülheti. Ahogy az várható, a mese határozott tollvonásokkal megalkotott, mindenféle sallangtól mentes, ámbár számos mellékküldetést felvonultató opusz barátságos és rátarti karakterekkel. Még a gonoszoktól sem forgolódunk álmatlanul éjszakánként, a hangulat vidám, varázslatos és egy csapásra magával ragad - ha kedveled a Ghibli-féle animációs filmeket, rögtön otthon érzed magad. A világtérkép egy hatalmas játszóteret vetít elénk, rengeteg egzotikus és értelmes teremtménnyel futunk össze, akiknek megvan az ügyes bajos dolga, s várják, hogy egy varázslótanonccal, azaz velünk, összefussanak. A negyven óra nettó játékidő csak a tényleg sietősen előrehaladók számára mérvadó, ennek többszöröse is kicsalható a produktumból, ha bírjuk cérnával, és elviseljük a technikai bugyutaságokat.


Az utazás során Oliver repertoárja egyre több varázslattal bővül, melyek a Wizard’s Companion nevű könyvébe kerülnek. A kötet számos hasznos információt hordoz magában, ám kissé nehézkesen navigálunk benne. Az alap tűzlabdáktól kezdve később igen durva kunsztokkal bővül a felhozatal, s akkor még a csapattársak speciális tárgyairól nem is beszéltünk. Elképesztő, hogy milyen pazar tartalom rejtőzik a játékban. A másik hasznos tárgyunk egy üst, mellyel a megfelelő összetevők birtokában különféle tárgyakat – élelmet, fegyvert, pajzsokat kiegészítőket – készíthetünk egy bolondos dzsinn, Genie tolmácsolásában. Sajnos, a képlet nem mindig könnyű, a kezelőfelület eléggé barátságtalan. Másrészt a cím a grindelésre épül, nehéznek nem mondanánk, de ha nem érünk el egy bizonyos szintet, esélyünk sem lesz lemorzsolni a főellenséget, így aztán vissza kell térnünk a korábbi részekre, bevállalni a kissé unalmas mellékküldetéseket. A kihívás csak ebben az aspektusban érhető tetten, ha valami fejtörőbe botlunk, lámpásorrú tündérkománk folyton lelövi a megoldást, gondolkozni nemigen kell.


A felszín alatt egy komplex RPG-rendszer dolgozik, amely évtizedes hagyományokra építkezik. Az igazi mélységét csak jópár játékóra után mutatja meg, de akkor is csak a töredékét láthatjuk a lehetőségeinknek. Nem kell egyedül nekiveselkednünk a kalandoknak: Drippy mindvégig elkísér minket, de később több csatlóst is magunk mellé állíthatunk. A csatákban különféle familiárisokra támaszkodhatunk. Ezeket a lényeket leginkább a pokémonokhoz hasonlíthatjuk, mindegyikük rendelkezik erősségekkel és hátrányokkal, bizonyos mágiatípusokkal szemben ellenállóak. 400-féle, különféle altípusokba sorolt familiárist vonultat fel a Ni No Kuni, ami eléggé impozáns szám, annak ellenére, hogy találkozunk egy típus erősebb változatával is. Elsőnek persze be kell fognunk őket, kísérletezhetünk jobbnál jobb összeállításokkal, vagy a meglévő kedvenceinket is fejleszthetjük, ameddig csak szeretnénk. Mindegyik csapattag egyszerre három lényt irányíthat, de igyekezzünk azokat rendelni az irányításuk alá, amik a kedvenceik közé tartozik. A harcban számos taktika bizonyulhat működőképesnek. Nem kell az automatikus szaktudásukra támaszkodni, külön-külön is irányíthatjuk őket: kitérhetünk a támadások elől, vagy az ellenfeleinkből hulló – életerőt vagy manát jelentő – gömböket is felszedegethetjük – rögtönözni célszerű, de ne essünk át a ló túloldalára. A rengeteg variáció és fejlesztési lehetőség csak elsőre taglózhat le bennünket, ha sokszor forgatjuk a varázskönyvünket, hasznos infókat találunk az familiarokról, s arról, hogy az adott lény, melyik csatlós irányítása alatt brillíroz a leginkább. 


Hiába van ott a csupa jópofa varázslat, a manalöttyöket – szemben az életerőfőzetekkel – igen szűken mérik. Ami viszont roppant kényelmetlen és olykor a belefeledkezésünket is aláássa, az a felemás mesterséges intelligencia. Parancsainkat csak ímmel-ámmal teljesítik a csatlósok, könnyedén képesek elhalálozni. Ha csak a támadó játékra rendezkedünk be, pár óra múltán tekintélyes pofáraesés lesz a jutalmunk. Bár olykor lehetetlen az egész csatát átlátni, nem bízhatunk meg senkiben, a lényeg az, hogy legyen mindig alternatív megoldás és lehetőleg pontosan mérjük fel az esélyeinket. Az ellenségeknek se szeri se száma, teljesítsük a mellékküldetéseket, és nem lesz gond később sem.


A Ni No Kuni könnyedén kiemelkedhetett volna a mezőnyből – sőt, sokak szerint így is az utóbbi évek egyik legjobbja –, ám a némileg bizonytalan rendszer miatt imbolyog az egész kártyavár. Ha a külsőségeket és a hanghatásokat nézzük, egy érzelmekre ható gyönyör az egész, a rajzfilmes külső, Joe Hisaishi mámorító dallamai könnyedén elviszik a hátán a cuccot, nem beszélve a kellemes sztoriról, melytől minden Ghibli-hívő leteszi a haját. Ideáig minden rendben van. A tápolás erőltetése, az ugyanolyan küldetések teljesítése és a butuska mesterséges intelligencia miatt az élmény nem lehet százszázalékos. Ha viszont leleményesnek vallod magad,  s ha varázslatos tündérmesére vágysz, akkor a Ni No Kuni-t neked találták ki, s nem is agyalsz majd azon, hol érdemes belekötni. Mert igazából nem érdemes, még olyanok számára sem, mint a jelen cikk szerzője, aki cseppet sem bánta meg, hogy erőt vett magán, hogy belekortyoljon a japánok nektárjába.

Kapcsolódó cikk

• JRPG - barátkozás a műfajjal