Aki látta az alapjáték meglepő, nehezen kibogozható, ugyanakkor mély, ötletes és emlékezetes zárójeleneteit (a DLC erre épít, ezt feltételezi, sőt az első BioShock ismerete sem árt hozzá, emiatt ezekre vonatkozó spoilerek előfordulnak alább is), annak nem nagy meglepetés, hogy a Burial at Sea-ben kibontakozó kisebb történet egy egészen más helyszínen és időben játszódik, hiszen az egész alapja, hogy hősünk valahogy eltévedt a végtelen számú alternatív valóság között, eltérő, de valamennyire mégis hasonló poklokban vezekel a bűne miatt az idők végezetéig. Az Infinite-ben is megvillantott Rapture-ben kalandozhatunk ismét, ráadásul még a víz alatti város mondhatni fénykorában, órákkal az összeomlás előtt, 1958 szilveszter éjjelén. Az utópisztikus „szép új világot” egy randi filozófiából gyúrt, Andrew Ryan nevű mágnás hozta létre, hogy a politikából, vallásból és önzetlenségből hozzá hasonlóan kiábrándult emberek, főleg gazdagok, tudósok és művészek a világtól elzárva szabadon és függetlenül alkothassanak, kisebb, de alternatív úton fejlődő, tökéletes univerzumot építsenek együtt. A BioShock magnófelvételeiből azt is megtudhattuk, hogy a dolgok leginkább akkor siklottak ki, amikor az emberek genetikai továbbfejlesztése során megjelentek a mellékhatások, és az ezért felelős mohó kapitalista Frank Fontaine-nel összecsapott az egyre inkább kegyetlen zsarnokként viselkedő Ryan.
Ahogy az Infinite-ben, itt is egy Booker DeWitt nevű lecsúszott magánnyomozót kell terelgetnünk, az arcát azonban ezúttal egészen a zárásig nem látjuk meg. Mivel mindkét szereplő másik dimenzióba került, így látszólag újfent ismeretlenek egymás számára, amikor Elizabeth belibben a sötét irodába egy megbízással. A korábban fogolyként felnőtt, így kissé naiv és mindenre rácsodálkozó leányzóból itt egy film noirba illő, határozott, ha kell csábító femme fatale lett, sőt az egész DLC egy ilyen műfaj előtti tisztelgés. Ettől függetlenül az új, hosszú hajú, erősebben kifestett Elizabeth is nagyon eltalált, karakteres szereplő lett, napok alatt rá is kaptak a cosplayes csajok világszerte, még az eredeti, hobbiból beöltözött, majd hivatalos modellként a kinézetével a figurára is visszaható Anna Moleva is átalakult az alkalomra. Az új kliens kérése annyi, hogy Booker keressen meg számára egy Sally nevű kislányt, aki vélhetően Little Sister lett, azaz egy tengeri csiga segítségével genetikailag módosított torzszülött, egy ADAM-anyagot gyűjtő és készítő biológiai gépezet, egy társadalom számára elveszett gyermek. Elizabeth konokul hallgat a motivációiról, a játékok ismerete nélkül azt hihetnénk, hogy a húgáról van szó, ami amúgy is gyakran bevetett hazugság a műfajban, ahhoz azonban ragaszkodik, hogy szerinte Booker még a tiszteletdíjáról is le fog mondani, ha megtalálja, számára is fontos lesz a lány, ha nincs is ezzel tisztában a kezdet kezdetén.
A bevezető szakasz a piactérrel és a felső szintekkel lenyűgöző, persze nem volt ez másképp a szintén Irrational Games által fejlesztett első rész és az alapjáték esetében sem. A művészileg kívül és belül is mesterien kidolgozott, art déco stílusban felépített, néhány alapelem és bizonyára textúra megtartása mellett újratervezett Rapture különösen azért hatásos, mert tele van az újévet ünneplő elegáns nőkkel és férfiakkal. Itt még nem kapunk teljes kontrollt, nem lövöldözhetünk és varázsolhatunk, bár ezeket leszámítva bármit tehetünk. Érdemes minden beszélgetést kihallgatni, így kerekedik ki igazán a történet és a hangulat, továbbá nyújt komolyabb élményt az anyag – rengeteg a „két óra alatt kipörgethető” panasz rá, de aki csak végigszáguldott a harcokon, és minden egyebet átugrott, sok dologról le is maradt. Ekkor már Ryan leszámolt Fontaine-nel, legalábbis mindenki így tudja, nem derült még ki az Atlas-rejtély, a legtöbb ember be is nyalta a propagandát, mások ugyanakkor suttogva beszélnek arról, hogy csalódtak Rapture-ben, illetve gyanús számukra valami. Itt egy egyszerűbb kalandjátékot kell végigtolnunk, komolyabb kihívás nincs benne, be kell jutnunk a Dalíra emlékeztető szadista és őrült művész, Sander Cohen fogadására, aki Elizabeth szerint információval rendelkezik Sally hollétéről.
Az éles akció ez után indul be, Fontaine mélyebbre süllyesztett, börtönnek kinevezett, eszelős mutánsokkal teli negyedében, egyebek mellett egy több szintes plázában és a háztartási cikkeknek fenntartott áruház környékén. A helyszínek itt is újak, és itt is megjelentek a magasban az Infinite-ből ismert, egy karra erősített, közelharcra is használható speciális eszközzel, az Air-Grabberrel meglovagolható kampók és sínek, utóbbiak a csőpostát szállítják. Ennek megfelelően a helyszínek tágasabbak, nem erősítik a klausztrofóbiát, mint az első két rész Rapture-ében, a hangosan járőröző ellenfelek pedig leginkább a lesből támadós, lopakodós harcmodorra ösztönöznek minket. A dorgáló eszközök terén bőkezűbb lett a kiegészítő, itt is egy gombbal válthatunk a két betárazott fegyver között, de amikor hosszan nyomjuk, megáll a játék, és a körmenüben minden felvett harceszközt elérhetünk, kézbe is vehetünk. Lőszert ugyanakkor nem halmozhatunk, a tárak pedig kicsik, hamar kiürülnek, időnként rákényszerülünk, hogy az automatákból vásároljunk, meg persze a legkritikusabb helyzetekben Elizabeth itt is kerít nekünk időnként muníciót, ahogy energiát is. Új, érdekesebb eszköz a radar, ami lényegében egy nyitott mikrohullámú sütő, főzéshez is kínálják, a sugarával felforrósíthatjuk az ellenfeleinket, akik egy ponton a körülöttük levőket is sebezve szétrobbannak. A fegyverzethez hasonlóan váltható természetfeletti képességeket ezúttal ismét az EVE-vel működő Plasmidek biztosítják számunkra, de a típusok az elnevezéseikkel és reklámanyagaikkal az Infinite Vigorjait örökítették tovább. Már kezdetben is rendelkezünk néhánnyal, nyitáskor például az ujjunkkal kell tüzet adnunk a megállás nélkül gyárkéményként füstölő hölgyeménynek. Egyes Plasmidek ugyanakkor küldetéstárgynak is tekinthetők, fel kell őket kutatnunk, hogy továbbmehessünk, ilyen például a rajongói poszterből kinőtt Old Man Winter is, amivel jéggé fagyaszthatunk.
A Tonic-rendszer nem tér vissza, a képességmódosításokat ezúttal is díszes kalapdobozokban rejlő ruhadarabok biztosítják számunkra, ahogy az alapjátékban. A titokzatosabb, hallgatagabb, kevesebbet izgő-mozgó Elizabeth most is a zárak álkulcsos nyitására és a számunkra hasznos kiegészítők más dimenziókból történő megidézésére kérhető meg, illetve néhány értékesebb tárgyat is felfed számunkra, ha egy helyszínen mi nem szúrjuk ki. Az automaták mellett itt is akadnak kis propagandafilmeket vetítő masinák, sőt nyerőgépek is előfordulnak, melyeknél szert tehetünk néhány plusz dollárra. A repülő drónok ugyan hiányoznak, de rögzített robotokkal itt is találkozhatunk, sőt egy helyen Motorized Patriotot is idézhetünk, és természetesen feltűnik pár Big Daddy is. Héroszunknak időnként bevillannak elfeledett emlékképek, így idézi fel, hogy az egykor körülötte sertepertélő, árva Sally a fogadott lánya lett, akit aztán a szerencsejáték-függősége miatt vesztett el, és mások halottnak mondták, ezért nem kereste. A zárás kétségtelenül zavaros és csavaros, ami sokaknak nem tetszett, de az Infinite vége után fel voltam készülve valami ilyesmire, szerintem rendben van, sőt ezzel is kereknek tűnik a sztori, nem csak egy „folytatása következik” felirat villan fel, amire az Episode 1 miatt számítottam. Tény, hogy gyűjtögetéssel sincs néhány óránál több móka benne, de ettől függetlenül, akinek bejött az alapjáték és az eredeti BioShock, ne hagyja ki.
Clash in the Clouds
Kapcsolódó cikkek
Nekem tetszett a DLC. Nem számítottam a végére.
A harc kicsit durva lett, mivel alig kapunk lőszert. A fejlődés az csak mutatóban van. Nincs is annyi pénz a játékban, meg ugye a nehézség miatt amúgy is buktam szinte mindig a vagyonomat a halál után.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.