Dragon Ball Z: Battle of Z teszt

Csak remélni tudom, hogy sikerül érthetően fogalmaznom a cikkben, ugyanis nehezen tudom röviden leírni azt a sokkot, amit ez a játék okozott nekem. A bejelentéstől kezdve nyomon követtem, és erősen gondolkoztam azon, miért csak a gigászi harcokat mutogatták minden képen és videóban. Ki kellett próbálnom, hogy rájöjjek, ez azért van, mert ennyi a játék. Gigászinak látszó egymás elleni csaták, meg egy kis multi.

Pedig a mélyben nagy lehetőségek rejlenek. Van itt karakterfejlesztés, történet, kasztok és személyre szabhatóság. A gond csak az, hogy ezek mind árasztják magukból, hogy csak kitalálták, belerakták a játékba, és ezt megünnepelendő, elmentek berúgni tesztelés helyett. Én pedig később naivan leültem játszani, és pár óra után azt kívántam, bárcsak oldalba vizelné a fejlesztőket egy hegyi troll. De korai így kiakadnom. Kezdjük az elején.

A játék ronda. Jöhet nekem akárki a meseszerű grafika dumájával, a halál tudjukmiére fogom elküldeni. A Raging Blast 2 három évvel ezelőtt többet tudott felmutatni ilyen téren. Arról nem is beszélve, hogy egy PS3-exkluzív Bleach kaszaboldáéval összehasonlítva egyenesen kőkorinak tűnik. Pár pálya még csak-csak kinéz valahogy, de a karaktereknél az élsimitás nem létező fogalom, az arcmimika pedig rémisztő. Az arcok szó szerint ugrálnak az érzelmek között, minden átmenet nélkül.

Mondjuk a fejlesztők helyében én sem fárasztottam volna magam, hiszen átvezető videó csak a pályák előtt létezik, és akkor is csak a karaktereket mutatja be. Meg persze, ahol a misszióknak elnevezett egyjátékos tartalom megkívánja. Mert a történet elmondását, lévén, hogy multira kihegyezett játékról van szó, nem vitték túlzásba. Háromfelé szétágazó misszókat kapunk, az egyikben a főszereplőkkel mehetünk, a másikban az ellenfelekkel kell legyaknunk a főhősöket, a harmadikban pedig, ahol a movie-k és az időhúzó pályák kaptak helyet... nos ott azt csinálunk, amit akarunk.

És ezt szó szerint kell venni. Amelyik missziónál nincs karaktermegkötés, ott olyan álomcsapatokat rakhatunk össze, amiktől égnek állna az öreg Toriyama minden megmaradt hajszála. A harc ugyanis csapatalapú. Négy főt össze kell hozni, hogy mehessen a "móka", de hogy ez miért nehéz, azt majd kifejtem lejjebb. Ősellenségek fognak majd egy csapatban harcolni olyan karakterek ellen, akik jóval előttük, vagy utánuk tűntek fel a történetben. Rajongóként vicces nézni, ahogy Buuval harcolunk Cooler vagy Raditz ellen.

De, hogy mégse legyen olyan egyszerű a dolgunk, és hogy kicsivel összetettebbnek tűnjön a játék, a fejlesztők belepakolták a karakterfejlesztést és a kasztrendszert a játékba. Vagyis nem mindegy, hogy egy karakter a négy osztály közül melyikbe tartozik. Természetesen elméletben az a legoptimálisabb, ha mindegyik közül kerül egy a csapatba. A közelharcos azért, hogy verje az ellent, a KI harcos azért, hogy távolról szórja, a támogató élettöltésért, a zavaró pedig a támadások megszakításáért. A gond csak az, hogy az első kettő még csak-csak életben tud maradni valahogy, de az utóbbiakért sűrűn fogunk futkosni feltámasztásért.

Merthogy a játék ezt is megengedi nekünk. Ha valakinek elfogy az életereje a földre kerül, és gépi játékos esetében 10, embernél 5 másodperc áll rendelkezésre, hogy egy jól irányzott ribanclengővel felkeltsük. Ez nem vicc, meg kell ütni, hogy felkeljen. Mivel a többi gombot már kiosztották felesleges csapásokra. Mert miért kelljen két gombot egyszerre lenyomni egy támadáshoz. Arra nincs mindig idő. Segítsünk a játékosnak. A két ravaszra is rakjuk rá ugyanezeket a csapásokat, elvégre kettőnél többet úgysem fognak használni, minek több.

Az említett karakterfejlesztés is jó ötletnek indult. Ha megnyerünk egy pályát, kártyákat kapunk, amikkel erősíthetjük kedvenc karakterünket. Ráadásul még csak nem is véglegesen, hiszen ezek a kártyák bármikor kivehetők. A gond csak az, hogy adott számú slot jár a tulajdonságokhoz, vagyis ha az élet mellett csak három hely van, akkor max három kártyát rakhatunk be. Ez miért gond? Mert a karakter power levelje ezáltal nem fejleszthető a végtelenségig. Hiába a kedvencem a Cellt legyőző Gohan, ha 600 power leveljét nem tudom 1400 fölé húzni, és így esélye sincs a 900-ról induló Buu ellen, akinek ugyanazok a kártyák állnak a rendelkezésére.

De kit érdekel, ha a missziók nehezen vihetők végig a buta AI, az irreálisan változó nehézség és a 4v1 meneteknél felbukkanó sérthetetlen ellenfél miatt? Elvégre ott a többjátékos mód, nem? Arra készült ez a játék. Azért van single, hogy felvezesse a multit, ugye? A multit, amiben helyet kapott a kooperatív, hogy segítse a döcögésünket a missziókban, és megtalálható a fantáziátlan játékmódokkal operáló egymást püfölős rész. Épp csak mindezeket elfelejtették helyi szinten is elérhetővé tenni, pedig milyen jó lett volna egy gépnél barátunk, tesónk ellen nyomulni.

A játékmenet borzalmas. A harcok már az egyjátékos részben is iszonyatosan kuszák, mindenki ide-oda ugrál, energiagolyókkal lövik egymást, és néha, ha szerencsések bevisznek egy ütéssorozatot, amit az ellenfél úgyse tud megtörni. Védekezésre esély sincs, hiába van rá külön gomb. Nem lehet erőt tölteni, csak ha sebzést okozunk, nem lehet átalakulni, vagy következő formába lépni, helyette minden támadásnak van két gomb is kiosztva az alap ütésen kívül. Gratulálok az ötletért.

Alig írtam valamit a játékmechanikáról, nem pontosítottam. Ebből is látszik, hogy a játék már az alapoknál elvérzik. Az, hogy ultimate csapásokhoz vásárolható, egyszerhasználatos kártyák kellenek, hogy a kamerát harc közben nem lehet forgatni, mert az ellenfél becélzása is a jobb analógra lett kiosztva. Hogy az egész játék azt a feltételezést kelti bennem, hogy az ESF-et látva leesett a Namco álla, és gyorsan összedobatott egy újabb Dragon Ball játékot két pizzásfiúval, akik borravalóra vártak az irodában... Förtelem az egész, a széria rajongóinak tudom csak ajánlani két sör kíséretében, én is csak azért bírtam végigtolni.