Wolfenstein: The New Order teszt

Jobb visszatérést el sem képzelhettünk volna. Bár a Return to Castle Wolfensteint én nagyon szerettem, és a 2009-es Wolfensteinnel sem volt különösebb problémám, titkon mindig arra vágytam, hogy egyszer valaki visszatér ahhoz a hangulathoz, amit az id Software teremtett meg a Wolfenstein 3D-vel - azzal a játékkal, amiben a robotizált Adolf Hitlerrel is meg kellett küzdenünk. És bizony, a Wolfenstein: The New Orderben pont ez a jó, a Starbreeze-veteránok által alapított MachineGames rendkívül jól szolgálja ki a rajongókat. Minek komolykodjunk, ha nem muszáj? Minek zsúfoljunk tele felesleges fícsörökkel egy FPS-t? Miért ne nyerhetnék meg a nácik a második világháborút?

A játék háttértörténete ugyanis elrugaszkodik attól, amit a történelemkönyvekben olvastunk. Itt a nácik kísérletei és fejlesztései annyira jól sülnek el, hogy 1946-ra megfordítják a második világháború állását, sőt mi több, meg is nyerik azt, 1960-ra pedig komplett világuralmat építenek ki maguknak. Egyedül a mi William "B.J." Blazkowiczunknak maradt ki ez az egész, aki egy ‘46-ban, Deathshead megölésére indított akció során olyan fejsérülést szenved, hogy emiatt egy elmegyógyintézetben, kerekesszékhez kötve tölti a következő tizennégy évet. Mikor azonban egy napon a nácik be akarják zárni a tébolydát, és ezért módszeresen legyilkolják a betegeket és az ápolókat, B.J. öntudatra ébred, keresztüllövi magát a támadókon, és egy Anya nevű ápolóval elmenekül, hogy aztán ismét csatlakozhasson az ellenálláshoz…

Bár a Bethesda annak idején a sorozat újragondolásaként emlegette a The New Ordert, a történet szempontjából az újgenerációs Wolfensteinek folytatásáról van szó. Nemcsak Blazkowicz története, hanem az újabb részek idővonala is folytatódik, visszatér egy-két szereplő, így maga Deathshead is, aki megint a háttérből kavarja a kavarnivalót. Ezen a ponton kell kiemelnem, hogy az íróknak már itt beírtam egy piros pontot, mert tényleg kihozták a maximumot ebből a koncepcióból: bár a történet nem egy szépirodalmi alkotás, sőt a kívülállók számára egyenesen marhaságnak tűnhet, a karakterek kidolgozottságával abszolút elégedett voltam, öröm volt hallgatni a párbeszédeket, a filmszerű hangulatot pedig a pazar szinkron teszi teljessé.

Az, hogy a történet olyan, amilyen, engem abszolút nem zavart, ahogy egyetlen Wolfenstein-rajongót sem fog - sőt azt kell, hogy mondjam, a svéd fejlesztők példás alapossággal rakták össze a The New Order világát! A játék a fiktív koncepció ellenére is teljesen hitelesnek tűnik, a MachineGames maximálisan odafigyelt a részletekre, és tonnányi apró utalást rejtett el, amelyek nemcsak a játékvilágot segítenek összetartani, de a beleélést is fokozzák. Óriási feladat volt elhitetni, hogy a második világháború utáni hétköznapok, a technológia és a zenei ízlés is a náci világuralom alatt változtak, de a készítők jól vették az akadályokat: a pályákon szétszórt újságcikkek, levelek és hanglemezek tucatjai teremtik meg a tökéletes atmoszférát. Önmagában élményszámba megy, mikor arról olvasol, hogy a nácik 1950-ben embert juttattak a Holdra, és az USA nagyvárosaira atombombát dobtak, vagy éppen rálelsz a House of the Rising Sun németesített változatának hanglemezére - hiszen nyilvánvaló, hogy az akkori slágerek is német előadók szerzeményei voltak.

Ez is bizonyítja, hogy a Wolfenstein: The New Orderben tényleg bármi megtörténhet, a játék nem akarja magát komolyan venni, és ez az élmény már nagyon hiányzott nekem. Blazkowicz halálosan laza, egymondatos beszólásokkal szeleteli végig magát a nácikon, miközben nem válogat az eszközök között; olyan brutálisan döfi nyakon az ellenséges katonákat, és olyan mennyiségű vért hagy maga után, amit ritkán látni még videojátékban is. Ráadásul a fejlesztők nem félnek megmutatni mindezt közelről is: a fejlevágásoktól kezdve a szemkiszúrásig mindent az első sorból nézetnek végig veled, ha pedig egy szereplő különösen csúnya és torz, akkor biztos lehetsz benne, hogy súrolni fogja az orra a képernyőt. Bár az új Wolfenstein több ponton hat röhejesnek, és nem is kell komolyan venni, ennek ellenére meg tud lepni, mikor mégis bedob egy-egy olyan jelenetet, ahol félreteszi a humorát: ugyan ezeken is érződik, hogy szándékosan teátrálisak és erőltetettek, valahogy mégis tökéletesen illeszkednek a játék atmoszférájába, a MachineGames nagyon eltalálta az egyensúlyt. A hangulatfokozásból a zene is kiveszi a részét: az új Wolfenstein mind az aláfestő zenét, mind a betétdalokat tekintve telitalálat!

Mindez persze csak a cukormáz, viszont a The New Ordernek a játékmechanikája is végtelenül szerethető. Az új Wolfenstein ugyanis egy klasszikus FPS-élményt szeretne nyújtani, minden cifrázás ellenére is a lövöldözés kapja a főszerepet benne. De mit értek a klasszikus alatt? Nos, ebben a játékban a HP-dat számláló méri, és nem töltődik vissza teljesen, ha sérülsz, életerőcsomagokat kell gyűjtögetni, amivel akár overcharge-olhatsz is. Lehet páncélod, ezt a pályákon szétszórt nácik felszerelések gyűjtögetésével állíthatod vissza, QTE-jelenetek helyett pedig csak egyetlen akciógomb van, ezzel nyitogatod az ajtókat, beszélsz az emberekhez, és kapcsolod a kapcsolókat. A pályák ugyan alapvetően lineárisak, általában több csatornán járhatjuk be őket, ami nemcsak a taktikázás szempontjából jön jól, de érdemes is felkutatni minden zeget-zugot a terepen, mert a fejlesztők felszerelést, aranyat, leveleket, concept artokat, hanglemezeket, különböző játékmódok feloldásához használható enigma kódokat és persze térképeket szórtak szét rajta. Amúgy is érdemes nyitott szemmel járni, mert utalásból is lesz egy pár: a Wolfenstein 3D-s easter egget már mindenki ismeri, de például az egyik karakter kulcstartóján még egy Quake-féle rakétavető is befigyel...

Ha már a taktika szóba került, beszéljünk erről is. A Wolfenstein nem meglepő módon nácikat ereszt rád, és szokás szerint nem elégszik meg az egyszerű közkatonákkal: az ellenfelek többsége kiborg szuperkatona vagy robot, amiknél általában az a szabály, hogy sokat kell beléjük lőni, akkor tuti, megfekszenek. A játék főellenfeleinél - merthogy itt ilyenek is vannak - hasonló a feladat, idővel egyre nagyobb monstrumokkal kell megküzdenünk, természetesen teljesen egyedül. Különösebb taktikára tehát nincs szükség, ha kihasználjuk a pálya csatornáit, ügyesen mozgunk, és felismerjük, hogy gyakorlatilag minden irányban (!) ki tudunk hajolni a fedezékek mögül, biztosan sikerrel járunk. Fegyverből egyébként lesz bőséggel, a késtől kezdve a pisztolyon és a gépfegyveren át a shotgunig mindent megkapunk, persze ezek sem úgy festenek, ahogy azt megszoktuk, ráadásul óriási királyság, hogy a legtöbbet használhatjuk párosával is. A játékban egy igazán új eszköz kapott helyet, ez pedig a lézervágó: ez az egyik legfontosabb kütyünk lesz a történet során, és nemcsak azért, mert ezzel vághatjuk át magunkat különböző fémfelületeken, és ezzel vághatunk le mindenféle tartóláncot, de később fejleszthetjük is, és egyre hatékonyabb távolsági fegyvert csinálhatunk belőle. A probléma csak az, hogy elemmel működik, ami azt jelenti, hogy mindig töltögetnünk kell a pályákon kihelyezett töltőállomásokon…

A Wolfenstein: The New Order végig tempós marad, a harc dinamikus és szórakoztató, így minden más jelenet, ami lassabb vagy interaktív átvezetőként szolgál, inkább a kötelező hullámvasutas élményt hivatott megteremteni. A lassítás egyik fő komponense a lopakodás: bár a játékban nem kötelező lopakodni, és érződik is, hogy nem ezen a területen a legcsiszoltabb a program, de tény, hogy bizonyos helyzeteket így is meg lehet oldani, és voltaképpen jópofa ez a játékelem is. Ha másért nem, két okból mindenképpen érdemes sunyulni egy picit. Egyrészt a tiszteket, akik tudnak erősítést hívni, célszerű jó előre kiiktatni egy határozottan elhajított késsel vagy hangtompítós pisztolylövéssel, másrészt bizonyos perkeket csak így szerezhetünk meg. Az új Wolfensteinben a perkek olyan passzív képességek, amiket csak bizonyos feladatok teljesítésével tudunk megszerezni: ha szeretnéd, hogy jobban sebezzen a hangtompítós pisztolyod, vagy több gránátot cipelnél magaddal, teljesítened kell az idevágó feladatokat. Ne tessék semmi komolyra gondolni, de ezekkel a játék pont arra szeretne rábírni, hogy játsszál változatosan, ne egy stílusban röfögd végig a pályákat.

A The New Order tizenhat küldetésen keresztül vezet majd végig, kezdve a második világháborús prológustól. A trailerek ugyan elég sok meglepit lelőttek, én mégis meghagynám nektek a felfedezés élményét: annyit elárulhatok, hogy a kampány kellően változatos és élménydús ahhoz, hogy csak emiatt újra és újra nekiülj. Ráadásul kétszer alapjáraton is megéri végigtolni, a játék elején ugyanis olyan döntést leszel kénytelen meghozni, ami - ha nem is túlzottan - de kihatással lesz a teljes kampányra. A fejlesztők egyébként 10-12 órás végigjátszást ígértek, és nem is hazudtak, a viszonylag jó újrajátszhatósági faktorral ez abszolút korrekt számnak mondható. Multiplayer viszont nincs, amiért nagy kár, a Wolfensteinekhez egy ideje hozzátartozik a multi is, ráadásul el nem tudom képzelni, hogy ezzel a koncepcióval mit hozott volna ki a MachineGames ebből a témából…

Az új Wolfenstein alatt az ötödik generációs id Tech motor dübörög, és összességében szép a játék. A karaktermodellek - bár érthető okokból kiköpött olyanok, mint a Rage szereplői - jól néznek ki, a robotok döbbenetesen festenek, és bár a pályák inkább zárt térben játszódnak, nem pedig nyílt terepen, a környezet mindenhol kidolgozott, tele van pakolva tereptárgyakkal, nincs hiányérzete az embernek. Ami inkább zavart, hogy a textúrák sok helyen borzasztó gyatrák voltak, sok volt a pixeles és elnagyolt felület - remélhetőleg erre jön javítás. A mesterséges intelligencia sincs a helyzet magaslatán: bár én is belefutottam hasonlóba, mégis ritkaságnak számít az a szitu, ami egy, a megjelenés előtt kiszivárgott videón látható, általában véve inkább az mondható el, hogy az ellenfelek nem túl okosak, jobbára túlerővel kompenzálnak, arrafelé bámulnak, és ott támadnak, ahol legutoljára láttak jönni téged. Végül, de nem utolsó sorban még egy borzasztó dologra hívnám fel a figyelmet: oké, hogy a fentiek mellett jópofa, hogy minden egyes lőszer és páncél összeszedegetéséhez gombot kell nyomni, de tipikusan ez az a dolog, amit nyugodtan eltemethettek volna a készítők az ötletelés során.

A Wolfenstein: The New Order nagyon jó játék lett. Nem állítom, hogy minden FPS-nek ezt az irányt kellene követnie, sőt még azt sem mondanám, hogy túl sok helyen elsüthető lenne ez a koncepció, itt viszont mégis kiválóan működik. A The New Order példásan tiszteleg az elődei előtt, de nemcsak a rajongókat szolgálja ki, élvezetes lesz mindenki számára. Szórakoztató, izgalmas és látványos, bizonyos értelemben pedig az egyik legnagyobb meglepetés idén. Köszönjük, MachineGames!

A Wolfenstein: The New Ordert az ASUS ROG Tytan CG8580 gamer konfigurációján teszteltük, melyet az ASUS Magyarország biztosított számunkra.