Lemmings Touch PS Vita teszt

Talán sokan nincsenek tisztában azzal, hogy a Rockstar Games a GTA-k előtt egy roppant szórakoztató (és egyben idegölő) kultjátékot tett le az asztalra. Persze a csapat akkor még DMA Design néven futott, s az első Lemmings 1991-ben látott napvilágot Amigán. A címet számos spin-off és folytatás követte, más fejlesztők is lemásolták a receptet, de a viszonyítási alap azóta is kikezdhetetlen. A Sony mindig is szívén viselte a lemmingek sorsát, olyannyira, hogy magáénak tudhatja a frencsájz jogait és az elmúlt generációkban rendre elővette a sorozatot. Az EyeToy képességeit kihasználó PS2-es változat után legutóbb 2007-ben a Team 17 készítette el a saját változatát PSP-re és PS3-ra, ám csak közepes kritikákat kapott. A japánok hét év után leporolták a frencsájzt és a brit d3t stúdióval karöltve elkészítették a Lemmings Touch-ot. Ahogy a címből kiderül, ezúttal PS Vita érintőképernyőjének segítségével terelgethetjük a libasorban közlekedő lényeket.


Vétek lett volna felrúgni az eredeti koncepciót, s ezt a fejlesztők is jól tudják. A játékos egy mindenható istent alakít, akinek a feladata az, hogy utat mutasson és átvezesse a rágcsálókat a labirintus egyik pontjától a másikig. A lemmingek persze továbbra is idióták, szemrebbenés nélkül gyalogolnak bele a halálos csapdákba, amikből rengeteget találunk a szinteken. Kezdetben még gond nélkül rálelünk az ideális útvonalra, ám később érezhetően kevesebb segítséget kapunk, alaposan meg kell erőltetnünk az agyunkat, hiba esetén az állatkák mind egy szálig elhullnak, mi pedig kezdhetjük előröl az egészet. Persze járulékos veszteségek előfordulhatnak, de a pálya végén csak akkor kapunk kedvező pontszámot, ha a lehető legkevesebb lemminget küldjük a halálba. Nem árt észben tartani, hogy – hasonlóan az elődjeihez – a Lemmings Touch-hoz is birkatürelem szükségeltetik. A kudarc folyton ott liheg a nyomunkban, ha gyors sikerélményre vágysz, akkor rossz helyen keresgélsz. Olykor átkozottul nehéz a játék, hogy legszívesebben messzire elhajítanánk a konzolt. Higgadtság és fegyelem - csupán e két dologra lesz szükséged.


Teljesítményünktől függően csillagokat kapunk a szintek végén, ha minden klappol, akkor három csillag a jutalmunk. Érdemes minél körültekintőbben eljárni, hiszen a nagyobb kihívást igénylő kategóriákat csak bizonyos számú csillag megléte esetén nyithatjuk meg. Könnyen előfordulhat, hogy kvótánk aktuális száma nem éri el a megkövetelt mennyiséget. Ilyenkor sincs különösebb baj, a korábbi pályákra bármikor visszatérhetünk begyűjteni még egy-két csillagot, ha korábban nem a maximális eredményre törekedtünk, vagy túl nehéznek találtuk. Ha nem ismeretlen számunkra a Lemmings, előbb-utóbb előtörnek belőlünk a nosztalgikus érzések. A lények halála morbid módon szórakoztató, ám a megóvásuk annál inkább az, ráadásul az érintőképernyő legalább olyan használható input eszköz, mint korábban az egér.


A PlayStation Vita-specifikus funkciók nagyjából kimerülnek a képernyő csipkedésében és bökdösésében, de ennyi is bőven elég. A zöld hajú lemmingeket megérintve előjön egy kör alakú menü, ahol különféle segédeszközzel vértezhetjük fel szereplőinket. Adhatunk nekik esernyőket a káros égi áldás ellen, netán csákányt vagy ásót, ha a terep átalakítása kulcsfontosságú az előrehaladásukhoz. Az apró részletek sem maradnak elfedve, két ujjacskánkkal nagyíthatjuk és kicsinyíthetjük a képet. Bár az elgondolás okos, a kivitelezés már nem annyira. Ha nem vagyunk kellően precízek, könnyen lehet, hogy rossz tárgyra bökünk, főleg akkor, ha iszonyúan szorít az idő – kapkodunk és hibázunk. Esetünkben nem csak mi vagyunk a hibásak: az irányítás lehetett volna sokkal simább és pontosabb is. Másrészt, ha az ikonok nem takarnák el a képernyő nagy részét, sokkal átláthatóbb lenne az egész.


A játék egészen addig szórakoztató, míg nem szembesülünk komolyabb koncentrációt igénylő feladatokkal (tudom, béna vagyok). Az állatkák egy része trambulinon ugrál át egy másik platformra, addig a csapat hátsó része csak úgy juthat át az akadályokon, ha a játékos aktívan közreműködik a környezet manipulálásában. A figyelmünket meg kell osztani, ami kicsit sem gyerekjáték a Vita apró képernyőjén. A srácok szerint jópofa dolog, hogy az alapvető formulát különböző interakciókkal dobják fel, igazság szerint a játék enélkül is nehéz, helyenként felesleges túlbonyolítani. Az óra minden esetben kíméletlenül ketyeg, nem gondolkodhatunk a végtelenségig, gyors és racionális döntéseket kell hoznunk. Aki nem akar idő előtt ősz hajszálakat, nyugodtan állítsa meg a játékot és gondolkodjon – higgyetek nekünk, megéri! A lemmingek életben tartása mellett a pályákon különféle mellékfeladatok is várnak ránk, melyek teljesítése opcionális, ám az extra érmékért mégis érdemes rávetni magunkat. Feltéve, ha marad rá időnk és energiánk, mert e két tényezőt roppant szűken méri a program.


De mire fontosak az érmék? Ezekkel szabhatjuk testre a rágcsálóinkat, megváltoztathatjuk színüket, kitaníthatjuk őket különböző elemek használatára és így tovább. Néhány trófea csak úgy nyitható meg, ha más stílusban is végignyomjuk az adott pályát, így a logikusnak tűnő útvonalak mellett érdemes kísérletezni. A játék négyféle nehézségi szintet vonultat fel, bár normálon is akad kihívás bőben, ha a profik extra jutalmakra vágynak, akkor alapból keményebb kihívást választanak. Bár az alapból felkínált pályák mennyisége jó pár napra (hétre) elegendő elfoglaltsággal kecsegtet, nem mehetünk el amellett, hogy a korábbi verziókat bizony pályaszerkesztővel is ellátták, Vitán sajnos ilyen nincs. Mondanunk sem kell, ez az apró extra alaposan kitolta volna a produktum szavatosságát.


A látványt tekintve semmilyen extra dologgal nem szembesültünk és a designnal sem voltunk megelégedve. A 2D-s látvány hűen idézi a klasszikus epizódot, de a tömény színorgia túlságosan is hivalkodó. Olyan az egész, mintha egy mesterséges színezékkel teletömött, vastag cukormázzal borított tortát kéne befalnunk. Jól néz ki, de evés közben pár falat után gyorsan telítődünk, és a pokolba kívánjuk az egészet. Mindezt persze ízlés kérdése, bár a szintek hátterei még így is tompák. Kétségtelen, hogy a masina képes lett volna egy 3D-s remake futtatására is, ám néhány rajongó szerint ez felérne egy fenségsértéssel. A hanghatásokkal ellenben nem volt gond, a beteg hangulathoz tökéletesen passzoló zenék és halálsikolyok szöktek elő a két apró hangszóróból.


Felemásra sikeredett a Lemmings újbóli feltámasztása. A stílus szerintünk még hosszú évtizedeken át megállja a helyét: aranyos karakterek pusztulnak el erőszakos módon, ha nem vigyázunk. Igazi magvas újításokra viszont ne számítsunk! Bár a Vita egyedi irányítási rendszere miatt joggal reménykedhettünk egy forradalmi, de legalább kényelmes vezérlésben, sajnos a fejlesztőknek ebbe beletört a bicskája. A fejtörők igényessége és a tartalom mennyisége viszont így is meggyőző. Ha kellő türelemmel rendelkezel és nosztalgiázni akarsz, bátran beruházhatsz a Lemmings Touchba.