The Vanishing of Ethan Carter teszt

Felfedezős kalandjátékokkal Dunát lehetne rekeszteni, ám míg az Annában, vagy a Gone Home-ben egy-egy fejtörővel hosszú percekig szöszölünk, addig az újoncnak számító lengyel The Astronauts inkább a gazdag és melankolikus élményre gyúrt rá. Igaz, a játékmenet tetemes részében nyomozni fogunk, de az se baj, ha nem figyelünk az árulkodó jelekre, csak engedjük, hogy magába szippantson az atmoszféra. Persze a felszín alatt az emberi romlottság tör felszínre: megcsonkított holttesteket, véres tetthelyeket és kétségbeesett feljegyzéseket találunk, melyek egy csavaros bűntényről tanúskodnak némán. A People Can Fly egykori tagjaiból verbuvált stúdió nevét az ugyanilyen címen futó, 1951-ben megjelent első lengyel sci-fi regény után kapta – talán nem véletlen, hogy a játék elnevezésében szereplő kisfiú kedvenc olvasmánya is ez.


A The Vanishing of Ethan Carterben nincs oktatómód, egy rövid bevezető után máris a kezünk közé kapjuk az irányítást, caplathatunk a dús vegetációjú természetben, meg sem állva a Red Creek Valley-ben található faluig. Nincsenek zavaró dolgok a HUD-on, teljesen belefeledkezhetünk a környezet tanulmányozásába, rajtunk áll, hogy mennyire alaposan fedezzük fel ezt a roppant marasztaló vidéket. Főhősünk, a természetfeletti képességekkel megáldott nyomozó, Paul Prospero, akinek látnoki képességére korábban a rendfenntartó szervek és a kormány is felfigyelt. A fickó a megszerzett bűnjeleket tanulmányozva és megérintve képes a múltba látni és újra átélni a gyilkosságokat. Kötelességtudata szólítja a Red Creek völgyébe, ahol egy eltűnt kisfiú – Ethan Carter – után kutat A síneket követve azonban sokkal borzalmasabb eseményekkel szembesül. A sűrű aljnövényzetben halálos csapdák lapulnak, a rozoga acélhídon átérve pedig egy vérfoltos mozdonyba botlik. A sziklás-erdős tájon átívelő síneken csakhamar találkozik az első áldozattal: bizonyára az előbbi vonat csapta el, testrészei szétszóródva hevernek mindenütt.


Pault belső nézetből irányítjuk, igazából csak a látottak befogadása, ritkán tárgyösszerakás és agyalás az, ami a játékosra hárul – lövöldözésre és más, reflexeinket igénylő kihívásra ne is számítsunk. Maga a sztori nagy kanállal merít H.P. Lovecraft gótikus-horror munkáiból, a mesés külcsín alatt sokkal hátborzongatóbb titkok rejtőznek. Ethan Carter eltűnése valójában csak egy utolsó szög a koporsóban, a Carter-család lassú megőrülésére utaló dolgok, rengeteg bizarr gyilkosság és talány vár ránk. És legyen elég ennyi, lévén az alkotás legnagyobb erénye a történetében rejlik, melynek apró mozaikdarabjait mindenkinek magának kell helyrepattintania.  Ahelyett, hogy az írók mindent a szánkba rágnának, Ethan szomorkás naplójának darabjaiból és visszaemlékezős szekvenciákban kerekedik ki a rémmese. Például, amikor egy hullába botlunk, Paul örvénylő gondolatit kulcsszavakban, a képernyőn cikázva láthatjuk, minél tovább időzünk a jelek tanulmányozásával, annál szájbarágósabb következtetéseket olvashatunk. Magyarán, ha körültekintően fedezzük fel a környezetünket, minden egyes hasadékba, fa tövébe bepillantva, annál tisztább képet kapunk erről az elátkozott vidékről.


Egy-egy gyilkosság hátterét boncolgató fejtörő megoldásához bizonyos számú nyom vagy tárgy megtalálása szükséges, szerencsére ezek nincsenek messze egymástól, a tanulságokat Paul levonja és a jobb egérgombot nyomva tartva - illetve a megfelelő irányba tekintve - egy portálszerű hasadék nyílik a képernyőn, majd pár pillanat erejéig visszatérhetünk a múltba, vagy máskor csupán egy rövid párbeszédfoszlány lesz a jutalmunk. Az ily’ módon feltárt események időrendjére már nekünk kell rájönnünk. A tragédia szereplői és azok motivációi lassan, de biztosan a felszínre kerülnek, a rejtély kibogozása hallatlanul érdekes és izgalmas elfoglaltság. Ahogyan a megindító táj kontra erőszak-ábrázolás, úgy a történet is tömve van éles kontrasztokkal. Ethan maga a gyermeki ártatlanság megtestesítője, Paul többször is betekint a kisfiú csapongó elméjébe. Red Creek Valley bármennyire is pazar, az elmúlás egyre jobban elhatalmasodik rajta: romos építmények, rozsdamarta acélszerkezetek szegélyezik, nincsenek már sehol a gondos kezek, akik megmentenék, az idő megállt. Ethan is hiába vágyott egy jobb életre, a valóság nyomasztó árnya elől saját fantáziavilágába menekült, sorsán nem tudott változtatni.


Dacára annak, hogy a főszereplő csupán passzív szemlélője az eseményeknek, a The Vanishing of Ethan Carter még így is lebilincselő. Elképzelhető, hogy első végigjátszásra nem találunk meg minden nyomot és feljegyzést, ám második körben már alaposak leszünk. Pedig a játék nem a rohanásról szól, eggyé kell válnunk a kétségbeejtő hangulattal, a környezet, a zene és a misztikum együttes befogadásáról szól az egész - aki többet vár tőle, egyszerűen nem értette meg a fejlesztők szándékát. A fejlesztők többször is nyitott világú címként hivatkoztak a programra, valójában terjedelmes csőjátékkal van dolgunk: az út jól követhető, néhány elágazás van, de végül mindig visszatérünk a pályatervezők által lefektetett ösvényre, hiszen előbb-utóbb megmászhatatlan sziklákkal, meredélyekkel, vagy utunkat álló tóval találkozunk. Bár a bejárható terep így is kellően nagy – kalandjátékhoz mérten óriási – és olykor egészen lehengerlő panorámák késztetnek megállásra. Noha elsőre nem egyértelmű feladványokba is belefutunk, némi logikával a tarsolyban nem fogunk elakadni. A játék néhány kivételtől eltekintve nem büntet, bár a fejtörőkhöz szükséges dolgokat első ránézésre jól elrejtették. A gond az, hogy a nyomokról már messziről árulkodnak a figyelemfelkeltő feliratok. Eltéveszteni is nehéz.


Ha eddig nem esett volna le, az alkotás vizuális szempontból lélegzetelállító. Szinte hihetetlen, hogy mit ki nem hoztak az öregecske Unreal Engine 3-ból, még közepes masinákon is stabilan hozza a 60 fpst. A srácok egyébként egy különleges eljárással bolondították meg a grafikát: minden egyes objektum textúrája valódi, nagyfelbontású fotók felhasználásával készült, így az autentikusságba nem lehet belekötni. A sziklákat borító mohák, a sötét alagutak rideg belseje, a lepatakzott festék a híd korlátján, a száraz faágakkal borító aljnövényzet mind-mind magáért beszél. Bár itt-ott felfedezhető némi spórolás, összességben igen megnyerő, amit látunk. Az automatikus mentési rendszer hiányosságai olykor zavart okozhatnak, előfordult, hogy a játék újbóli elindításnál jóval a már teljesített feladvány előtt találtuk magunkat és hosszú percekbe telt, mire pótoltuk a lemaradásunkat. Időközben a fejlesztők a legtöbbet kritizált hibákat már orvosolták.


A The Vanishing of Ethan Carter mögött dolgozó koncepció, bármennyire is egyszerű, abszolút működőképes elgondolás. Adva van egy terebélyes táj, amely tömve van sötét titkokkal, a játék narratívája nem fogja kezünket – ezt már az elején kihangsúlyozzák. Mi döntjük el, hogy mennyire kívánunk elmerülni a misztikumban, nem kevés sikerélményt ad, ahogy a fejünkben összeáll a rejtély egy-egy darabkája. Attól függően, hogy mennyi idő töltünk bámészkodással, úgy tolhatjuk ki valamelyest a játékidőt, sietősebbek ne várjanak 4-5 óránál hosszabb elfoglaltságot. Kár ezen zsörtölődni, hiszen ilyen komoly, elgondolkodtató témával nem túl gyakran találkozunk játékokban, a The Astronauts bemutatkozó alkotásától pedig nem is várhattunk volna többet. Gyönyörű és kiszámíthatatlan a The Vanishing of Ethan Carter, s már az első percek azt sugallják, hogy valami utánozhatatlanban és megismételetlenben lesz részünk. Megérzéseink nem hazudtak.