The Witcher 3: Wild Hunt teszt

Amikor a megjelenést megelőző több hónapos hype véget ér, mindenki megkönnyebbül egy kicsit. A játékos is, elvégre a régóta áhított program végre a kezében lapul, és a fejlesztő is, aki az ambiciózus tervét véghezvitte. A CD Projekt RED abban a kiváltságos helyzetben van, hogy a saját feje után mehet, munkájába nem szól bele senki, és háta mögött áll Lengyelország legtőkeerősebb kiadója. A stúdió érdemei azonban vitathatatlanok. 2007-től kezdte el adaptálni Andrzej Sapkowski irodalmi műveit, melyek nagy kanállal merítettek a szláv folklórból, ugyanakkor nem szakadtak el a középkori Európa naturális toposzaitól. Pont ezért áll hozzám közelebb a The Witcher-sorozat a maga kelet-európai beütésével, mint bármelyik más, tolkieni hagyományokra épülő RPG. Szerencsére a játékok minősége az évek során meredeken nőtt, a technológia fejlődésével a varsói brigád végre olyanná formálhatta a trilógia záródarabját, mint amilyennek már elsőnek szerették volna. Céljuk egy minden eddiginél nagyobb és nyitottabb alkotás elkészítése volt, ahol az évek során felhalmozott tudásukat kamatoztathatják. Megfogadtam, hogy nem fogom agyondicsérni a The Witcher 3: Wild Huntot, hiszen megtették ezt már előttem sokan. Igyekeztem félretenni a rajongásomat és objektíven látni a dolgokat, de a rózsaszín köd még másfél héttel a megjelenés után sem akart eloszlani.


Azt hiszem, egy sandbox játék sarkalatos pontja a narratíva. A fejlesztők ragaszkodhattak volna egy kőbe vésett lineáris történethez, minden mást hanyagolva, de ez már nem a The Witcher 2. A sztori persze ott folytatódik, ahol abbamaradt. Ríviai Geralt visszaszerezte emlékeit, ám furcsa álmok gyötrik. Érzi, hogy fogadott lánya, Ciri bajban van, és megérzései hamar bizonyosságot nyernek, miután találkozik rég nem látott szerelmével, Yenneferrel, a varázslónővel. Cirit az égen lovagló szellemhorda, a Vad Falka üldözi, a dolognak köze lehet a korábbi próféciákhoz. A lány az egész birodalom sorsát befolyásolhatja származása és képességei folytán, ráadásul apja, Emhyr var Emreis, Nilfgaard uralkodója is keresteti, akivel már a prológus teljesítése után is találkozunk Vizimában. Nem éppen rózsás a helyzet, véres és mocskos háború dúl a vidéken, Nilfgaard seregei mélyen előrenyomultak észak felé, csak néhány állam dacol vele, de nem sokáig. A megszállást a nép is megsínyli, az utak mellett akasztott holttestek lógnak, olyan szerencsétlenek, akik fellázadtak a hatalom ellen. Az egykori ütközetek helyszínein temetetlen hullák fekszenek, melyek vonzzák a ghoulokat és más rémségeket.


Geralt próbál pártatlannak maradni politikában, inkább a feldúlt vidékeket járja Ciri után. A zűrzavaros helyzet megtörte a természet rendjét, számtalan fenevad merészkedik elő a rejtekéből, amely sok esetben zsíros megbízásokat jelent Geralt számára. Minden küldetés mellett feltüntetik az ajánlott szintet is, így nem fordulhat elő, hogy olyan dologba vágjuk a fejszénket, amely tapasztalt szörnyvadászt követel meg, de azért lehet próbálkozni. A witchernek sanyarú a helyzete, gúnyt űznek belőle, mutánsnak tartják, így nem könnyű fontos információt kicsikarni az emberekből. A szédületesen jól megírt párbeszédek során sokszor fontos döntéseket kell meghoznunk, a legtöbb lehetőség erkölcsileg nem mindig egyértelmű, így igyekeztem „a legkisebb rossz” elvet követni. Választásaink következményével persze csak akkor szembesülünk, amikor már késő változtatni rajtuk. A sokat látott Geralt ugyan sejtheti, hogy az adott helyzetben mire megy ki a játék, de mi nem, így sok esetben kínos meglepetések várnak ránk. Szerencsére a könyvekből és a korábbi részekből ismerős cimborákkal is találkozunk, akik nem restek ideiglenesen a mi oldalunkon harcolni.


A sötét és nyomasztó világ kétségkívül ideális terep egy witcher számára. Már a bevezetésben látott gyümölcsös is hatalmas, ám az össze sem hasonlítható a játék két nagyobb régiójával, a zöldellő Velennel és a hófödte hegyekkel tarkított Skellige-szigetekkel. A The Witcher 3: Wild Hunt itt mutatja meg, hogy milyennek kell lennie 2015-ben egy nyitott világú játéknak. Nincsenek határok, lovunkkal, Keszeggel bármerre nyargalhatunk, amerre a szem ellát. Gyönyörködhetünk a faunában, vadállatokkal, banditákkal, vagy épp az Örök Tűz képviselőivel csaphatunk össze, ez utóbbiak a másfajúakat és a boszorkányokat üldözik. A számtalan apróság miatt a gyaloglás sem unalmas, de az utazás csónakkal, vagy az útjelző táblák között egy gombnyomásra is kivitelezhető. Később eljutunk Novigradba, amely egy terebélyes kikötőváros, zsúfolt utcákkal, stílusos épületekkel, változatos fajokkal, és ahol nyugodt szívvel elvegyülhetünk a forgatagban. Az egyetlen kakukktojás Vizima, amely csak az uralkodó palotáját foglalja magában. Elveszni nem fogunk soha, elvégre egy informatív térképpel is rendelkezünk, amin az aktuális célunk mindig fel van tüntetve, nekünk csak a kívánt küldetést kell kiválasztanunk. Hozzátenném, az útvonalat jelelölő pöttyök sokszor képesek megzavarodni, túl nagy kerülőútra visznek, és nem mindig reagálnak gyorsan az irányváltásainkra.

Már a fő történet végigjátszása is minimum 60 órát vesz igénybe, és aki letér a kijelölt ösvényről, az bőven megduplázhatja ezt a számot, ráadásul minőségromlás nélkül. A játékon látszik a gondoskodás, mindig tartogat valami meglepetést, világát soha nem éreztem üresnek, alig vártam, hogy egy fárasztó nap után leüljek elé és megoldjak egy új witcher-megbízást. Geralt ölébe ezernyi tennivaló hull, nem csupán a küldetés szempontjából fontos karakterek kérnek tőle szívességet, útközben is összefuthat segítségért esedező alakokkal, de még a faluk hirdetőtábláin is találhat csip-csup ügyeket. Eltűnt családtagokat kereső emberekkel, főbb útvonalakat terrorizáló rémségekkel van kikövezve az útja. A fontosabb lényekről bestiáriumunk egyre gyarapodó lapjain olvashatunk többet, amely az adott rémség gyengeségeire is felhívja a figyelmünket. Ezen kívül a térképünkön rengeteg a kérdőjellel jelölt fontosabb helyszín, amiket célszerű felkeresni busás jutalom fejében. Megtisztítható szörnyfészkek, rablóbandák táborai, elrejtett kincs és azonnali képességpontot adó monolitok várnak ránk, ha nyitott szemmel járunk.


Pluszban megszerezhetjük más witcher-iskolák fegyvereinek és páncéljainak tervrajzait egy összetett küldetéssorozat keretében. Ha éppen pihennénk egy keveset, betérhetünk a fogadókba Gwentet játszani. A kártyajáték szabályai egyszerűek, mégis kellően összetett mókáról van szó, paklinkba még új lapokat is gyűjthetünk. A tartalom nyers mennyisége elismerésre méltó, holott szinte kutattam a spórolás nyomai után, de a fejlesztők nem estek abba a hibába, hogy ismétlődő feladatokkal tömjék tele a nyitott világot. Aki nem csupán a fő küldetésekre gyúr rá, az is remekül szórakozik majd a rendkívül összetett mellékes munkákon, melyek jóval élvezetesebbek, mint más játékok főszálai. Igaz, néha kissé leül a tempó, sok esetben felkeresünk egy NPC-t, aki elküld egy másik figurához, mígnem végre a tettek mezejére léphetünk.


Egy witcher sehova sem megy a két kardja nélkül. Geralt az acélkardját a humanoid ellenfelek ellen használja, míg az ezüstkardot a szörnyek, lidércek és más bestiák felkoncolására. A harc sokat javult a második rész óta, lényegesen dinamikusabb, táncszerűbb, mint korábban. Van egy gyengébb és egy erős támadásunk, blokkolhatunk, kitérhetünk, vagy elgurulhatunk a csapások elől. A ritmusra elsőre nehezen találunk rá, hiába nyomunk a kitérés gombra, túl hamar, vagy túl későn cselekszünk. Geraltunk sokszor el sem találja az ellenfelét, a lockolás jelen formájában hagy némi kívánnivalót maga után. Az elején még azt hittem, bennem van a hiba, de nem. Bármennyire is komplex a harcrendszer, az irányítás nem igazán reszponzív, ami a mezei emberek és szörnyek ellen (közepes nehézségi szinten) gyakorlatilag lényegtelen, erővel simán ledarálhatóak fél szemmel, még kisebb tömegben is. A bajok akkor kezdődnek, amikor magasabb szintű lénnyel, vagy banditákkal kerülünk össze. Ott már lutri a csata kimenetele, abban reménykedhetünk, hogy a kitérést erőltetve viszonylag kevés sérülést kapunk és visszatámadhatunk – szerencsére ilyenkor már nem fogy az állóképességünk.


Még szerencse, hogy számos dolog színesíti a vérontást. Geraltnak immáron számszeríja is van, amellyel távolról lephetjük meg az ellenfeleket, vagy leparancsolhatjuk a földre a szárnyas bestiákat. Különféle bombákat is dobálhatunk, és mérgező olajjal kenhetjük be a pengéinket, pont úgy, mint korábban. Újdonság viszont a lovas harc. Nem kell Keszeg hátáról leszállnunk ahhoz, hogy valakibe belemártsuk a kardunkat, igaz, fel kell vennünk a rendszer ritmusát és elsőként tutira elvétjük a célt. Persze minket is támadhatnak lovasok, ilyenkor rohamot indítunk, lecsapunk, majd visszafordulunk, jól időzítve a csapásainkat. Megeshet, hogy hű társunk pánikjelzője betelik harc közben, és levet a hátáról, de az ő tulajdonságait is fejleszthetjük páncéllal, szemellenzővel, és nagyobb nyeregtáskával, igazi csataménné alakítva. Kár, hogy a lovaglás alapesetben eléggé gyengus, hátasunk képes megmakacsolni magát a legkisebb tereptárgy előtt, hiába noszogatjuk; máskor belelóg a fába és a házak oldalába, de a legrosszabb, amikor egy hegyoldalon ereszkedünk le, és elég képtelen pozíciókat vesz fel. Nem olyan vérlázító dolgok ezek, de tény, hogy lovunk irányítása nem a legkényelmesebb.


A játékban továbbra sincsenek igazi varázslatok, csupán öt jel, amelyek megkönnyítik a witcher életét. Pajzsot idézhetünk magunkra, csapdákat állíthatunk fel, megbabonázhatjuk az ellenfél elméjét, míg a párbeszédek során az Axii-jellel rátukmálhatjuk akaratunkat a partnerünkre, és ha minden kötél szakad, tüzes csapást és energialöketet indíthatunk a tenyerünkből. Sűrűn használjuk még a witcher-érzékünket is az ötletes nyomozós szekvenciák során. Ilyenkor láthatóvá válnak használható tárgyak, ajtók, lábnyomok és a korábban kiontott vér is, melyek roppant fontosak, ha éppen egy csúnya gyilkossági ügyet göngyölítünk fel, vagy keresünk valakit. Geralt minden egyes nyomot alaposan megvizsgál, a tanulságokat leszűri. Komolyan mondom, minden küldetés közül ezeket a pepecselős feladatokat élveztem a leginkább, pláne akkor vigyorogtam nagyot, amikor végül fényt derítettem a piszkos titkokra, és a bizonyítékokat szembesítettem az elkövetőkkel.


Az alkímiai jártasságunknak hála teljesítményfokozó löttyöket is gyárthatunk, ha megszereztük hozzá az összetevőket. Az éremnek két oldala van, a túlzott főzetfogyasztás mérgező lehet, viszont nem árt felkészülten nekivágni egy nagyobb csatának. Ha egy adott löttyöt egyszer már elkészítettünk és használtunk, a következő meditálás alkalmával automatikusan feltöltődik a készlete, nem kell kézileg újra legyártanunk. Több száz nyersanyagot különböztet meg a program, vannak köztük igen ritkák is, viszont úton-útfélen valamilyen felhasználható összetevőbe botlunk, célszerű raktározni.  Ércekből, fából, zsinegekből és mágikus porokból fegyvereket és páncélokat készíttethetünk a kovácsoknál, ugyanitt javíttathatjuk meg leharcolt cuccainkat, a meglévőket alkotóelemeire bonthatjuk, esetleg szimplán megfenhetjük őket a köszörűkőnél, ideiglenes bónuszokat nyerve. A craftolás tehát rengeteg lehetőséggel kecsegtet, ám a rendszert nem bonyolították túl, minden átlátható és logikus, csakúgy, mint a kezelőfelület egésze (bár azért az egér meghálálja magát). 


A szintlépések korántsem olyan gyorsan követik egymást, mint más RPG-kben. Itt alaposan meg kell szenvednünk a tapasztalati pontokért, és bizony agyalnunk kell, hogy a négyféle képességfa melyik ágát fejlesztjük, ha eljön az ideje. A játék későbbi szakaszában egy-egy újabb skill már több képességpontba kerül, mondanom sem kell, érdemes minden követ megmozgatni, ha kilátásban van némi XP.  Szerencsénk van, hogy witcherünk egy kicsit mindenhez ért, ám az rajtunk múlik, hogy a kardforgatásra, az alkímiára, a jelekre, vagy épp alaptulajdonságainkat felturbózó képességekre gyúrunk rá. Tovább nehezíti a dolgunkat, hogy egyszerre csak három aktív képességünk lehet, de ezeket bármikor módosíthatjuk a kaland során, vagy épp egy szörnyharc előtt. Ezzel még nincs vége, elvégre további bónuszokra tehetünk szert különféle színű mutagénekkel, így egészen egyedi karakterkombinációkat hozhatunk létre.

A legszebb az egészben, hogy a The Witcher 3: Wild Huntban mindennek van értelme és minden összefügg egymással. A pénzért meg kell dolgoznunk, a nívósabb portékák elég drágák, így a nehezen összekuporgatott vagyonunkat egy szempillantás alatt elkölthetjük. Itt mindenért meg kell szenvednünk, egy-egy nagyobb küzdelem megfelelő felkészültséget igényel, nem rohanhatunk fejjel a falba. Szó se róla, a játék fokozatosan tárja fel a mélységeit, rávezet a dolgokra, majd hagyja, hogy úgy boldogulj, ahogy szeretnél. És még véletlenül se farag belőled legyőzhetetlen bajnokot, könnyen lehet, hogy a következő faluban már olyan nehézségekbe botlasz, amik túltesznek rajtad. Egy nagyobb próbatétel után nem kapsz dicsőítő szavakat, felmarkolod a kialkudott összeget és továbbállsz, nem szórnak utánad virágszirmokat, inkább megkönnyebbülnek, hogy a mutáns végre lelépett.


Látvány terén a játék brillírozik, bár az összkép korántsem olyan pazar, mint az első videókon. Azonban így sem érheti szó a ház elejét, amikor napnyugtakor a fák lombkoronáin átsüt a nap narancssárga fénye, az valami elképesztő. Hasonlóan ahhoz, ahogy ez a hatalmas világ benépesül, a városokban utcakölykök játszanak a pocsolyákban, vagy egy havas hegygerincre felkaptatva feltárul előttünk a látóhatár, önkéntelenül is megállunk egy pillanatra gyönyörködni. Noha egy-két darabos karakteranimáció befigyel, ahogyan néhány oda nem illő textúra is, összességében elégedettek lehetünk a vizualitással. A játékot PC-n is kipróbáltuk, ráadásul a gépigény sem kirívó, egy közepes masinán (AMD Phenom II X4 955-ös proci, 8 GB RAM, GeForce GTX 660), simán hozza az átlag 40-45 fps-t high és ultra beállítások között, míg PS4-en a 30 fps sem állandó. Számítógépen leginkább a HairWorks fogja vissza teljesítményt, ezt kikapcsolva érezhetően meglódul a képfrissítés. A megjelenéskor az AMD-kártyák birtokosai szívhatták a fogukat, de már jobb a helyzet, hiszen a fejlesztők nem csupán apró ingyenes DLC-kkel, hanem menetrendszerű hibajavításokkal is elláttak bennünket. Érdemes éltetni a zseniális magyar fordítást is! Nem csupán azért, mert ízes nyelvezetet használ, hanem a káromkodásokkal sem finomkodtak a honosítók, nem kevés derült pillanatot szerezve nekünk. Mindenre a koronát a zsigerekig hatolós betétzenék teszik fel, Marcin Przybyłowicz darabjaitól sokszor libabőrös lettem, főleg, amikor belovagoltam Novigradba és felcsendült a téma. Külön öröm, hogy zenéket a játék dobozában egy külön CD-n mellékelték.


Nincs mit kertelni, manapság már ritka az olyan produktum, amely ha nem is teljes mértékben, de megfelel az elvárásoknak.  A CD Projekt RED nem csupán felnőtt a nagy nyugati stúdiókhoz, hanem a The Witcher 3: Wild Hunttal egy csapásra jelentéktelenné tette számomra a közelmúlt szerepjátékait. Az Északi Birodalmakat járva olyan történeteket éltem meg, amikre még hosszú ideig emlékezni fogok, a világ romlásából hasznot húztam, terhes nőket mentettem meg magzatukra pályázó rémektől, éhezőknek adtam kenyeret, könnyűvérű kurtizánoknak szereztem testi örömöt, és beleszóltam a nagyhatalmak játszmájába. Nem meglepő, hogy ilyen mennyiségű tartalom mellett becsúsznak hibák, ám a lengyelek mégis olyan okos és kegyetlen világot építettek fel, amely bőven ellensúlyozza a hiányosságokat. Nehezen hiszem, hogy a játékot bármi is felülmúlja a közeljövőben, a The Witcher 3 egy csapásra felrázta a műfajt, mérvadó lesz sokak számára. Remélem, hogy ezt a fajta igényességet tartja majd szem előtt a többi fejlesztő is.

Kapcsolódó cikkek

• A legjobb Nintendo Switch szerepjátékok
• The Witcher 3: Wild Hunt - Complete Edition teszt
• A nyilvános kivégzéstől a lelkifröccsig – a csalók legötletesebb büntetései a játékokban
• The Witcher 3 teszt (Nintendo Switch)