Metal Gear Solid V: The Phantom Pain teszt

Ahogy a többi Metal Gear Solid, a második rész is komplex mondanivalóval kényeztette az erre fogékonyakat, üzenetei közül azonban ez volt az egyik legokosabban tálalva. Nem csak a történet világított rá az új ötletek fontosságára, hanem maga a játékmenet is: miután a Metal Gear Solid 2 főküldetése valójában a következő Snake kiképzésének szimulációja volt, több ponton is emlékeztetett a Shadow Moses-indicensre, ehhez képest pedig óriási kontrasztot jelentett, hogy a Nagy Releváció részeként egy, a sorozattól teljesen idegen játékmechanika segítségével birkóztunk meg az utolsó főgonosszal. Ez az üzenet Kojima ars poeticájának a része, nem véletlen, hogy az összes eddig megjelent Metal Gear Solid-epizód jelentős változásokon esett át, és a közös alapok ellenére rendre friss élményt nyújtott a rajongóknak.

Nincs ez másképp a Metal Gear Solid V: The Phantom Pain esetében sem, sőt, ki merem jelenteni, hogy ez a rész hozta magával a legtöbb átalakítást, aligha véletlen, hogy Kojimáék úgy gondolták, az új résznek egy önálló előzményjátékkal kell megágyazni. És bár a Ground Zeroes kiváló felvezetése volt a valódi folytatásnak, méreteiben, lehetőségeiben és szabadságában a kanyarban sincs hozzá képest: a The Phantom Pain a nyitott világú lopakodós játékok definíciója mostantól, pont.

A Metal Gear Solidok ugyan eddig is nagy szabadságot nyújtottak, a játékmenetet egyetlen tényező, a pályák linearitása még korlátozta. A The Phantom Pain alapvető újítása így éppen az, hogy ezt a korlátot lebontja, nyílt területeken meséli el a történetét, és komplett országrészeket kínál felfedezésre. Big Bosst a nyolcvanas évek Afganisztánjába és a közép-afrikai Zairébe vezeti az útja, az új helyszínek pedig afféle homokozóként funkcionálnak: a pályákon szétszórt őrhely- és létesítményrengeteg, illetve a sivatagos-sziklás és saras-dzsungeles környezet szolgál díszletként, Kojimáék pedig - mint valami terepasztalon - ehhez dobáltak össze egy raklapnyi küldetést, amelyek igyekeznek kihasználni az új felállás adottságait - a hatalmas távolságokat és a nyitottságot.

Mindjárt az elején le kell szögezni, hogy a The Phantom Pain nem mindig engedi el a kezed. Habár van a játékban free-roam lehetőség, ahol kedvedre fedezheted fel a terepet és teljesítheted a küldetéseket, a sztori fővonalához kapcsolódó küldetések körülhatárolt területeken játszódnak, és közöttük vissza-vissza kell térni a bázisra, vagy legalább az utazgatásra szolgáló helikopterünkre, ahol megvitathatjuk a fejleményeket a csapatunkkal - úgy kell elképzelni őket, mint pályákat a pályán belül. Ez a mai open-world játékokhoz képest persze szörnyű korlátozásnak tűnhet, valójában azonban teljesen tudatos és védhető játéktervezői döntés áll mögötte. Egyrészt valahol mégiscsak cél, hogy a nagy szabadság közepette mederben tartsák a játékost, nem véletlenül nevezik a küldetéseket epizódoknak - egy epizódnak pedig van eleje és vége is. Másrészt ez a felállás ad lehetőséget arra, hogy a kötelező őrtoronyfoglalós feltérképezés helyett a háttérstábunkkal együttműködve, a narratíva részeként bontsuk ki a térképet, és találjuk meg rajta a teendőinket.

És végül hozzá kell tenni, hogy a “pályák” még így is akkorák, hogy a legtöbb játékost nem akadályozza semmi az önmegvalósításban. Az új Metal Gear Solid küldetései komplett kis szimulációk, azt csinálsz benne, amit szeretnél, és tulajdonképpen bármilyen ötleted megvalósíthatod, a játék ennek megfelelően (és maximálisan logikus módon) reagál majd. Te döntheted el, hogy nappal vagy éjszaka próbálod meg végrehajtani a feladataidat, viszont számolnod kell azzal, hogy az őrök másképp viselkednek majd. Te jelölheted ki, hogy hol indítson útnak, illetve hol vegyen fel a helikopter, a saját játékstílusodnak megfelelően rakhatod össze a felszerelésedet, és a terep gondos feltérképezésével egészen biztosan megtalálod majd “a rést a pajzson”, azt a pontot, ahol kis türelemmel feltűnés nélkül szivároghatsz be még a legvédettebb bázisokra is. Ha ez csak akkor megy, amikor a homokvihartól semmit sem látni, hát akkor úgy próbáld.

Bemutatni is nehéz, mennyire ütős a játék eszközkínálata. Több tucatnyi, olykor minimálisan eltérő halálos és nemhalálos fegyver várja, hogy kísérletezz velük, a tereptől függően választhatsz magadnak egyenruhát, az őröket a kötelező dobozok mellett egy felfújható Big Boss-figurával tévesztheted meg többek között, de akár a kopogás helyi megfelelőjét is bevetheted: itt hősünk a frissen szerzett, és nem mellesleg önállóan fejleszthető bionikus karjával tud csettinteni egyet. Ha a szükség úgy hozza, kérhetsz helikopteres támogatást is, és rakétákkal vagy füstgránátokkal hozhatod a frászt az ellenségre - a legfontosabb segítséged azonban mégis a társad lesz.

A The Phantom Pain lehetővé teszi, hogy minden bevetésre magaddal vigyél egyet a játék négy kísérője közül. A legtöbbet D-Horse-ot mutogatták készítők, Big Boss a lovával nagyobb távolságokat is könnyedén leküzd, a sebessége miatt pedig menekülésre is kiválóan alkalmas a derék paripa. D-Dog, akit kölyökkora óta nevelget a csapatunk, képes kiszimatolni a környék vadállatait és gyógynövényeit, és már messziről észreveszi az ellenfeleket, akiket - megfelelő fejlesztéssel - maga is el tud tenni láb alól. A meglepően, de indokoltan lengén öltözött leányzó, Quiet a mesterlövészpuskájával tud nekünk támogatást adni, és végül a D-Walkert is bevethetjük, amely egy kezdetleges személyi Metal Gear: gyors és jól fegyverzett, a temérdek fejlesztésnek hála jól testreszabható. A négy társ tehát teljesen különböző hasznosságokkal bír, időbe telik, míg mindegyiküket megismered/megtanulod annyira, hogy hatékonyan együtt tudj dolgozni velük.

Sőt, tulajdonképpen az új Metal Gear Solid folyamatos ismerkedéssel, tanulással zajlik majd. Mielőtt bárki megijedne, egyáltalán nem megterhelő a dolog, de attól még tény, hogy a játék folyamatosan adagolja neked az új funkciókat és lehetőségeket, hiába játszottál már vele több tíz órát, akkor is képes villantani egy teljesen új mechanikát, amit aztán be kell építeni a rutinodba. Ha visszatekintek, megdöbbent, hogy mennyi mindent adott a cím, mennyi paraméterre kellett odafigyelnem. Mindez játék közben abszolút nem tűnik fel, a játékmenet végig élvezetes marad, és ez nem kis részben annak köszönhető, hogy a végletekig csiszolták és logikailag is hibátlan: mindennek van funkciója, és minden összefügg mindennel, ráadásul a sorozat történetében először itt már az irányításba sem tudok belekötni.

A The Phantom Painben tucatjával szerepelnek olyan ötletek, amelyek ennek a szimulációnak a részletességéről és rugalmasságáról árulkodnak. Egyáltalán nincs bebetonozva az eszköztárad, a helikopteretek segítségével küldetés közben is kérhetsz új fegyvereket, lőszert és kiegészítőket, ha pedig elrontasz valamit, és észrevesznek, mindig van menekülőút - így vagy úgy. A Metal Gear Solid még mindig egy lopakodós játék, és bár a küldetések értékelésekor keményen büntetik a hangoskodást, önmagában a játékmenet megengedő ezen a téren: a lebukás még nem jelenti a misszió végét, sőt az új reflexmód még be is lassítja az időt, hogy azelőtt szedd le a szemfüles őrt, hogy az riadóztatná a többieket.

És még mindig csak a felszínt kapargatjuk. A The Phantom Pain megörökölte és alaposan továbbfejlesztette a PSP-re megjelent Peace Walker bázisépítését, és a Fulton-rendszer is visszatért. Mivel a történet szerint Big Boss a Diamond Dogs nevű magánhadseregét építgeti serényen, így neked is ki kell venned a részed a munkából. A terepen összegyűjtött nyersanyagot a bázisod fejlesztésére használhatod fel, ahol az egyes részlegek más-más módon segítik majd és egészítik ki a játékod. Óriási, hogy a létesítményt te magad is bejárhatod, és idővel úgy lesz egyre nagyobb a buli, hogy folyamatosan gyűjtöd és állítod át a ti oldalatokra az ellenséges katonákat a Fulton segítségével. Ők nem csak úgy járőröznek, de a képességeiknek megfelelően az egyes részlegek között is szétoszthatod őket, és így fejlesztheted azokat: a kutatás-fejlesztés platformon ez például újabb és újabb fejlesztési lehetőségeket nyit majd meg, míg a harci csapatod egyre több és durvább küldetést tud bevállalni a háttérben, míg te kézben tartod a dolgokat.

A bázismenedzseléssel elképesztően sok időt el lehet tölteni, és egyúttal ez a rendszer bír rá, hogy felfedezd a pályát: nézz be minden épületbe, használj nemhalálos módszereket, próbálj minél több tisztet találni az ellenség soraiban, hogy egyre ütősebbé váljon a sereged. Meg amúgy is, ugyanezen logika mentén telepített fegyvereket és járműveket is meglovasíthatsz, ha pedig ez sem elég, egy metajáték keretein belül különböző vadállatokat is befoghatsz a terepen, a fellelhető gyógynövények pedig gyógyszerekhez és speciális eszközökhöz használhatók majd.

A Metal Gear Solid V döbbenetes játékidővel várja a játékost, alsó hangon 50 órát biztosan rá kell áldoznod, és akkor még biztosan nem láttál semmit. A termetes kampányt úgy 150 kisebb mellékküldetés kíséri, ezenkívül pedig ott a játék multiplayerének első fele, a bázisfoglalós FOB is. A gazdag tartalom temérdek emlékezetes pillanatot kínál, az elképesztően hatásos nyitány mellett Kojimáék később is meglepnek áll-leejtős epizódokkal, és a bossharcok is izgalmasra sikerültek. Az viszont tény - és ez a játék egyik hibája -, hogy a küldetések minősége egyenetlen, egyik-másik kifejezetten lapos, és mellékes rutinfeladatnak tűnik. Persze ennek is oka van, emögött viszont egy olyan döntés áll, amivel nem mindenki fog egyetérteni.

Nem véletlenül kerülgettem eddig a sztorit, a The Phantom Pain ugyanis elsősorban a játékmenetről szól, és maguk Kojimáék is háttérbe szorították a történetet. Feltűnő, hogy a játékban nincs már olyan sok átvezető animáció, és ezek rendre rövidebbek is, mint amit megszoktunk. A teljes képernyőt kitöltő Codec-beszélgetések eltűntek, a helyükre az opcionálisan és a háttérben is meghallgatható kazetták kerültek; itt foglalják össze a háttérsztori nagyját, és néhány kulcsfontosságú részletet is ide rejtettek el. Sőt, hiába váltotta Kiefer Sutherland David Haytert, nem sokat fogod hallani a hangját, az “új” Snake kifejezetten szótlan. Miért? Talán a beleélés miatt: Kojimáék összeférhetetlennek találhatták a The Phantom Pain szabadságát és a Metal Gear Solid-sorozat szigorú történetvezetését, azt szerették volna elérni, hogy maga a játékos váljon a rendezőstáb még hiányzó tagjává, és maga irányítsa az eseményeket - vagy ha úgy tetszik, ő legyen Kojima utódja. Ennek azok, akik utálták a sorozat döbbenetesen hosszú átvezetőit, mindenképpen örülni fognak (igen, akadnak ilyenek!), én viszont sajnáltam, hiányérzetem volt.

Félreértés ne essék, ezzel a közvetítés módját, és nem magát a sztorit minősítem, azt ugyanis minden rajongónak érdemes végigizgulnia. A The Phantom Pain története a hiányzó szem a Metal Gear-sorozat idővonalán, ez a játék ad választ Big Boss jellemfejlődésére. Hősünk kilenc évvel a Ground Zeroes eseményei után próbálja összegereblyézni a jól bevált csapatát, a magánhadseregét és persze magát is, hogy felvegye a kesztyűt a rejtélyes - és nem mellesleg magyar származású - Skull Face-szel, illetve a mögötte álló Cipherrel. A történet során több ismerős arccal is találkozunk majd, a háttérbeszélgetésekben számos utalást csíphetünk el a korábbi részekre, és az is hamar nyilvánvalóvá válik, hogy Kojima nagyon ért az univerzumteremtéshez: a történelmi eseményeket fikcióval keverő játékvilág azonnal magába szippant, és a kötelező mondanivaló se marad el, a nukleáris fegyverektől a gyerekkatonákig több téma is előkerül majd.

Ha nem is a legjobb rész a sorozatban, a Metal Gear Solid V: The Phantom Pain kiemelkedő darab Kojima munkái között, és kétség sem férhet hozzá, hogy az év egyik legjobb játéka. Részletes, okos, szórakoztató, hangulatos és nem mellesleg marha jól néz ki. Rajongóként muszáj beszerezned, de azt mondom, akkor is ugorj neki, ha kimaradtak a széria korábbi részei: a történetnek majd utánaolvasol, de ne foszd meg magad ettől az élménytől. A világért sem szeretném az egekbe magasztalni Kojimát - megtették már ezt mások előttem -, de annyit mindenképpen megjegyeznék, hogy nincs még egy olyan dizájner, aki ilyen alázattal készítene játékot. Éppen jókor dobbantott a Konamitól.