Assassin's Creed: Syndicate teszt

Még nem múltak el bennem a Unity által okozott rossz érzések. Tény, hogy a francia forradalom idején játszódó iterációt a Ubisoft nem teheti be a vitrinbe, és most nem a technikai hibákra gondolok. A gyatra framerate-et és bugokat úgy-ahogy ki lehet gyomlálni, sokkal nagyobb baj volt, hogy a franciák nem tudnak mit kezdeni a megkopott Assassin’s Creed-formulával. A kiadó úgy a második rész környékén rálelt egy jól működő sandbox-receptre, amire bármilyen történelmi korszakot (és teljesen más műfajt, lásd Far Cry) rá lehet húzni. Közben csupán a szereplők és a történet változik, de még mindig ugyanúgy parkourozunk a háztetőkön, még mindig ládákat nyitogatunk és gyűjtögetünk, valamint módszeresen növeljük a dominanciánkat a játszótéren. A Unity után nyilvánvalóvá vált, hogy radikális lépésekre van szükség, ha a Ubisoft életben akarja tartani a sorozatot. A montreali brigádot idén pihentették, helyére az egészen korrekt Rogue-ot elkövető quebeci csapat ugrott be.


Hálátlan feladattal kellett hát megbirkóznia a fejlesztőknek, akiktől hiába is várnánk komoly változásokat, sorozatgyártás mellett ezt lehetetlen kivitelezni. Céljuk az volt, hogy legalább annyira ráncba szedjék az idei részt, hogy az vállalható legyen, és így visszahódítsák a csalódott vásárlókat. Szóval a srácok az első meetingen szépen leültek, leírták egy papírra, hogy milyen elemek voltak csapnivalók a Unityben, és pontról-pontra kicserélték azokat egy-egy bevált „változatra”. Biztonsági játék, igen, de pont erre van szükség – ha már újra stabil lábakon áll a frencsájz, majd lehet kísérletezni.


Nézzük az első pontot, a történetet! A Unity klisétengere után a Syndicate sztorija abszolút meglepetés. Noha ismét csak a templomosok és az orgyilkosok unalomig ismert ellentéte adja a narratíva fő vázát, a két különböző vérmérsékletű főszereplő, és a köztük lévő feszültség végig fenntartotta az érdeklődésemet. 1868-ban járunk Londonban, az ipari forradalom idején. A gyárak ontják magukból a füstöt, a tőkések szenvtelenül kihasználják a munkásokat, hatalmas szakadék tátong a két osztály között. Természetesen a nagyvárost ezúttal is a gonosz templomosok uralják, élükön Crawford Starrickkel, aki még az utcai bandákat is a kezében tartja. Hű talpnyalói nem válogatnak az eszközökben, gyerekek dolgoznak a vaskohókban, ha valamelyik munkás összeesik, bármikor tudnak újakat állítani a helyükre éhbérért. A Frye-ikrek azért jöttek a városba, hogy véget vessenek a kizsákmányoló templomosok uralmának, úgy, hogy szépen levadásszák a kulcsfigurákat és visszaállítják a valaha szebb napokat látott Testvériséget.


Jacob és Evie végre szerethető karakterek. A férfi inkább ajtóstól ront a házba, igazi nagydumás, talán a Robert Downey Jr.-féle Sherlock Holmeshoz hasonlítanám - a hangulatot tekintve a készítők igen sokat merítettek a Guy Ritchie-filmekből. Sűrűn szórja a poénokat, ami többeknek idegesítő lehet, nekem személy szerint bejött ez a suttyó stílus. De Jacobnak nem csak a szája jár, elemében érzi magát, ha kézitusára kerül sor – a legszívesebben rögtön indulna templomosokat ölni. Ezzel szemben Evie a higgadtság megtestesítője, a szegények életkörülményeinek javítása nála elsőbbséget élvez a templomosok elleni hadjáratnál, ahogyan a kánonból már ismerős Éden darabjának megkaparintása is. A lány inkább az elegáns megoldásokban hisz, lopakodni is könnyebb vele, és hiába bánik jól a kardot rejtő sétapálcájával, nem tud akkorát ütni, mint fivére. Az átvezető jelenetekben folyamatosan csipkelődnek egymással és másokkal, remekül kiegészítik egymást, a két eltérő habitust profin átadja a játék. Ha a főküldetések során nem is, a melléküldetéseknél szabadon válthatunk a karakterek között, így két markánsan eltérő stílusban eshetünk neki a mókának. De most őszintén! Ki választaná Jacobot, amikor itt van nekünk ez csinos és talpraesett hölgy?


A történetmesélés persze nem volt felkészülve a két karakterre. A kampány vége felé sajna parkolópályára küldik Evie-t, érezhetően Jacob és az ő arrogáns húzásai viszik előre a cselekményt. A sztori még mindig kiismerhető, viszont a remek párbeszédeknek és látványosabb, izgalmasabb és összetettebb melóknak hála végig fenntartotta az érdeklődésemet. A széria korábban szerencsétlenül lavírozott a fikció és történelemhűség között, így a végeredmény általában valami rosszul megírt katyvasz lett. Jó hír, hogy ezúttal egyik véglet sem válik tolakodóvá, jól megférnek egymás mellet a kitalált szereplők és a históriákban ismerős delikvensek. A Syndicate akkor mutatja meg az igazi arcát, amikor egy hosszúra nyúlt kutatás után végre sor kerül a célpontok likvidálására. Több lehetséges megoldás létezik, az áldozatok búvóhelye (ami általában London egy-egy ikonikus helyszíne) úgy van felépítve, hogy nem kell egyetlen útvonalat követnünk és végre nem rágják a szánkba a taktikát. A sasszem-látást bekapcsolva úgy tervezhetjük meg az akciót, ahogy szeretnénk. Akár feltűnésmentesen, egyenként likvidálva az őröket, vagy füttyentéssel elterelve a figyelmüket, a rejtett járatokat erőltetve.


Aztán ott vannak a kampányban érintőlegesen, a mellékmissziókban már annál nagyobb szerephez jutó valós történelmi alakok: Charles Dickens, Alexander Graham Bell, Charles Darwin, Karl Marx és Arthur Conan Doyle is keresztezik az ikrek sorsát. Sokkal életképesebb, mint névtelen bajbajutottak siralmait hallgatni. Az NPC-kkel egyébként mindvégig érdemes baráti kapcsolatot ápolni, és néhány szívességet teljesíteni nekik, hiszen a craftoláshoz fontos tervrajzokhoz és extra cuccokhoz juthatunk. Ha pénzhiányban szenvednénk, illegális bokszmeccseken vehetünk részt, vagy értékes rakománnyal megpakolt kocsikat lophatunk. A mellékes elfoglaltságokat némileg átdolgozták a fejlesztők, szorult némi fantázia is beléjük, és célszerű is teljesíteni azokat, hiszen az értük járó jutalmat fordíthatjuk felszerelésünk fejlesztésére. És bár még mindig arról van szó, hogy megnyitjuk a térképet, és kiválasztunk egy missziót, de most már arra is figyelnünk kell, hogy csak az aktuális szintünknek megfelelő megbízást vállaljuk el. Ám a tucatnyi ugyanolyan templomosvadászat és gyerekmunkás-szabadítás egy idő után már kezd unalmassá válni, a sorozat ezen a ponton nem lépett előre.


Tennivaló bőven akad, hiszen London összes kerületét el kell foglalnunk a Bástya névre keresztelt saját szindikátusunk számára. Ha már kellőképpen gyengítettük a befolyásukat (például gyerekmunkásokat szabadítunk fel) ellátogatunk a rivális kompánia székhelyére, ahol le kell pofoznunk az összes tagot, a bázis ezután a mi bandánké lesz. A helyi kiskirálynak immáron nincs hova bújnia, el kell fogadnia a kihívást, ami egy nagy tömegverekedésben csúcsosodik ki, ahol záporoznak a pofonok és dördülnek a fegyverek. Az ütközet hevében nekünk a bandavezér közelébe kell férkőznünk, némi üldözés után már nem lesz hova menekülnie. Ahogy növekszik a dominanciánk, úgy fogadhatunk fel magunk mellé testőröket, kocsisokat, parancsnokokat, de még a rendőröket is megkenhetjük, így a yard később szemet huny a gaztetteink felett. Testvériségünket folyamatosan fejleszthetjük, a végére már egy igazi hadseregünk lesz. Slusszpoén, hogy az ikrek bázisául egy száguldó vonat szolgál, ami folyamatosan mozgásban van Londonban. Ide mindig visszatérhetünk kiválasztani a következő célpontot, vagy teljesíthetjük a terebélyes masinisztahölgy kívánságait.


Az irányítást valamelyest finomította a kanadai csapat, de a parkour-részeknél a program még mindig nem tudja eldönteni, hogy mit akarunk. Alkalmanként képtelenek vagyunk egy 30 centire lévő kiszögelést elkapni: hiába nyomjuk a megfelelő irányt, a karakterünk nem csinál semmit. A harcrendszer sem az igazi, főleg egy Batman: Arkham Knight után, holott az alapok ugyanazok. Sima gombnyomkodással nem megyünk semmire, meg kell törnünk az ellenfél ellenállását, és a megfelelő pillanatban ki kell térnünk, netán jól pofán durrantanunk a delikvenst, de a gyakorlatban mégsem érezzük azt, hogy a kezünkben tartjuk a küzdelmet. Ha sokan esnek nekünk egyszerre, meg vagyunk lőve (olykor szó szerint, ha korábban nem likvidáltuk a snipereket), a rendőrök pedig irreálisan erősek lettek a furkósbotjaikkal, még szerencse, hogy nemcsak minket pécéznek ki. Pedig amikor minden simán megy, baromi látványosak a közelharcok, Frye-ék olyan csontrepesztő kunsztokat vonultatnak fel, amiktől én is elégedetten csettintettem – legalábbis az elején, elvégre túl sok az ismétlődő animáció. Ami a szimpla ellenfeleket illeti, a Syndicate ott sem erőlteti meg magát: van itt keménykalapos fickó, egy magas és kopasz izomagy, egy nyakigláb perszóna és ennyi. Uniformisuk színe piros, csak a szintjük különbözteti meg őket és az, hogy olykor késekkel, botokkal és lőfegyverrel esnek nekünk. Roppant kiábrándító.


Karakterünket a Unityben debütált módon fejleszthetjük, igaz, a legfontosabb alapképességekkel már a kezdet kezdetén is fel vannak vértezve, egyikük sem mimóza alak. Az új képességek elsajátításával egyre hatékonyabb orgyilkos válhat a Frye-testvérekből. A harcra, a lopakodásra és a sasszemre vonatkozó skillfában bármilyen kunsztot megtanulhatunk, ráadásul, ha az egyik hőst irányítva képességpontot szerzünk, akkor a másik szereplőre váltva ugyanúgy megkapjuk a pontokat. Nagy különbség nincs kettejük kelléktára között: Jacob néhány egyedi képességet is szerezhet, amivel jobb lövésszé vagy bunyóssá válthat, Evie pedig később kaméleon módjára rejtőzhet el. A Unityben debütált módszer szerint cuccainkat is nekünk kell összeállítanunk, valamikor szó szerint, ha a kívánt darabhoz megvan a szükséges alapanyag. A menübe lépve új késeket, sétapálcának álcázott kardokat, revolvereket, öveket és egyéb ruhadarabokat is vásárolhatunk magunknak, ha a küldetések jutalmaival nem vagyunk kibékülve. A helyi kereskedőknél még mindig feltölthetjük megcsappant készletünket, ha fogytán vagyunk elsősegélycsomagból, dobótőrből, kábítólövedékből, vagy füstbombából.


A jó előre beharangozott lovaskocsikázásnak van értelme. Egyrészt azért, mert egy elkötött hintóval relatíve gyorsan leküzdhetjük a távolságokat, másrészt a küldetések során is fontos szerepet kapnak. Előfordul, hogy üldöznünk kell a szintén a menekülő ellenfelet, lőhetünk is a kocsiról, átugorhatunk az egyikről a másikra, de egy külön gombbal oldalba is kaphatjuk. Egy masszív postakocsi nyilván strapabíróbb szerkezet, mint egy gyors és kecses, könnyen irányítható egyesfogat. Ráadásul egy kocsi nem csak erre jó, például szépen elrejthetjük benne a hullákat, vagy azokat a kurafikat - már ha előtte ki nem szabadulnak a karmaink közül -, akiket elraboltunk. Kapunk egy új kütyüt is, nevezetesen a kilőhető horgot, amit egy az egyben átvettek a készítők a Batman: Arkham-szériából; bár használata korántsem olyan gördülékeny, mint ott, és csak biztos lábakon állva lőhetjük ki, de mégis gyorsan, hatalmas távolságokat győzhetünk le a segítségével és látványos merényleteket indíthatunk a magasból. Kétségtelenül megvan a varázsa, amikor a Big Ben és a westminsteri apátság tornyai közt kifeszített kötélen mászkálunk - a gyomrunk is beleremeg a magasságba. Azonban van egy másik fontos szerepe is horognak: ha egy csetepatéban vesztésre állunk, csak fel kell húzódzkodnunk egy közeli épület tetejére. Persze a verőlegények ide is kitartóan követnek majd, ha nem oldunk kereket, de ezt már megszokhattuk.


Külön öröm, hogy immáron nem kell társalkalmazást használnunk ahhoz, hogy a városban eldugott ládákat kinyissuk, mindent megszerezhetünk alapból, ha nyitott szemmel járunk. Noha a mikrotranzakciók továbbra sem koptak ki a játékból (ismét valódi pénzért szerezhetünk XP-növelőt és cuccokat,) de legalább nem tolják folyton az arcodba az ajánlatokat, és az erre hivatott ikon is szépen elbújik a menüben. Idén legalább van értelme az egységes online szolgáltatásnak: ha van egy Uplay-fiókunk, akkor automatikusan belépünk a Ubisoft Clubba, amely exkluzív cuccokkal honorálja a hűségünket. Tényleg nem kerül semmibe, és így szereztem be magamnak egy pompás hatlövetűt. Ráadásul a szolgáltatás mindvégig kifogástalanul működött, egyszer sem vált elérhetetlenné. Idén semmilyen kompetitív vagy kooperatív multit nem találunk a játékban, a fejlesztők inkább a single-re gyúrtak rá - és milyen jól tették!  A co-op amúgy is nyögvenyelős volt kissé, bár az újdonság varázsa szórakoztatott, a szerverek sokszor nem működtek, és összességében eléggé fapadosra sikerült.


A pályatervezőknek kezet csókolhatunk, hiszen London a maga macskaköves utcáival tényleg az egyik legjobb helyszín a sorozatban. Gótikus stílusban emelt épületek, széles utcák váltják egymást, a Temzén sűrű a gőzhajóforgalom, minden jellegzetesség a helyén van. Az eső nyilván sokszor elered, de amikor a nap meleg fénye megcsillan a pocsolyákon, a hatás elég pofás. Viszont a Unityvel összevetve már nem olyan meggyőző a kép: érezhetően visszavettek az effektekből, az új dinamikus bevilágítás nem olyan meggyőző, és a járókelők populációja is lecsökkent. Ezt bőven lenyelném, tudván azt, hogy így stabil 30fpst hoz az AnvilNext engine, de nem: olykor leesik 25-re, még úgy is, hogy mindkét konzolon 900p-ben fut a Syndicate. Ettől eltekintve a játék jóval optimalizáltabb, mint az elődje, de mókás bugok még mindig előfordulnak. Főszereplőink erős akcentusú hangját relatíve ismeretlen brit színészek kölcsönzik, de teljesítményük egyszerűen kiváló, tele van élettel – szerencsére a korrekt magyar felirat a legtöbb poént visszaadja. Ahol viszont kikezdhetetlen a játék, az a zene. A The Journeyről elhíresült és Grammy-díjra jelölt Austin Wintory vonós darabjai nagyban hozzájárulnak a remek atmoszférához. Soha jobb háttérmuzsikát!


Szóval ott tartunk most, hogy a sorozat szerencsésen visszakerült a térképre, de a győzelemre (hiába volt ez a munkacím), még várni kell. A Syndicate-tel élvezetes játszani, viszont amint rájövünk a fortélyokra, és minél több órát beleölünk, annál monotonabb és frusztrálóbb. Ez nem a történetre és az atmoszférára élvényes: van potenciál a szereplőkben, mindenről süt viktoriánus London hangulata, szabadjára eresztenek, szorult némi kreativitás a mellékküldetésekbe, és ugye az sem elhanyagolható tényező, hogy kevesebb a bug és simábban fut a játék. Ugyanakkor hibák még mindig akadnak, a harc többnyire élvezhetetlen, és az irányítást továbbra sem sikerült teljesen ráncba szedni. A Syndicate csupán időt nyert a Ubisoft számára, nem lenne okos döntés, ha a franciák elbíznák magukat, elvégre jövőre is hozzá kell tenniük valamit a recepthez. Nem irigylem őket.