Rainbow Six: Siege teszt

Bizony, ebben a játékban csak átgondolt taktikával és csapatmunkával érvényesülhetsz, az önzők hamar lemorzsolódnak. Ebből a szempontból a Siege hű marad a nagy múltra visszatekintő sorozathoz, minden más tekintetben egy teljesen önálló címmel gazdagodtunk. Már a cím is megtévesztő: a shooternek semmi köze sincs a régi Szivárvány Hatoshoz, annál is inkább, hiszen itt ötfős csapatok esnek egymásnak. Tom Clancy univerzumát is békén hagyták a montrealiak, szóló kampányt nem találunk a Siege-ben, a sztorival csak érintőlegesen foglalkoztak a fejlesztők. Az alaphelyzet annyi, hogy Fehérmaszkosoknak hívott terroristák jelentek meg a színen, egyértelmű céllal: káoszba akarják taszítani a világot. Több nemzet terrorelhárítója pedig azon szorgoskodik, hogy szépen elkenje a szájukat, ám mindez csak arra szolgál, hogy legyen valamicske háttere a multis meccseknek. A tizedik után már nem is figyelünk rá, hogy mi miért történik.

Hét évig feküdt talonban a frencsájz a franciáknál, akik szépen sutba dobták a Patriots alcímmel bejelentett epizódot, és helyette egy multiplayer-központú, rövid, de annál velősebb meccsekre koncentráló anyaggal jelentkezett. Az inspiráció tekintetében nyilvánvaló, hogy a Counter-Strike lebegett a srácok orra előtt, a pályák is kicsik, és általában belső tereken zajlik a harc, rákényszerítve minket arra, hogy szinte testközelből végezzük el a munka oroszlánrészét. Ilyen helyzetben nem a skillek számítanak, hanem a kommunikáció és kooperáció, a nyers tűzerőnél többet ér az agymunka. A koncepció nem hogy jól működik, hanem egyenesen kiváló, ez pedig az Ubisoft érdeme. Lehet, hogy nem ők voltak az elsők, de hogy ők fejlesztették tökélyre, az ziher.


A Rainbow Six: Siege koronaékszere egy 5v5-ös objektíva-alapú mód, melyben két csapat – védők és támadók – feszülnek egymásnak. Minden kör egy tervezési szakasszal indul, ahol a terroristák (az adott karakter képességeinek megfelelően), megerősítik a szobák falát, szögesdrótokat és csapdákat raknak le, illetve felszerelik a bombákat. Ezek arra szolgálnak, hogy lelassítsák, urambocsá’ megsemmisítsék a rohamozókat. Addig ez utóbbiak sem unatkoznak: apró távirányítású drónokat küldenek be a célterületre, hogy feltérképezzék a védelmet, megtalálják a hatástalanítani kívánt bombát, vagy a kimenekítésre váró túszokat, de az ellenséget is kijelölhetik vele – erre csupán 30 másodpercük van. Ha ez megvan, a terrorelhárítóknak ütőképes stratégiát kell felállítaniuk, rajtuk áll, hogy hol hatolnak be. Ha végre indul a móka, az nem kevés feszültséggel kecsegtet. Annak ellenére, hogy minden operátornak megvan a saját feladata és útvonala, a legtöbbször rögtönözünk kell, hiszen másodpercek alatt változhatnak az erőviszonyok.

A játékban húsz operátor kapott helyet, akiket folyamatosan nyitunk meg a megszerzett ingame kreditet felhasználva - ilyet csak a győztes meccsek, vagy a teljesített kihívások után szerezhetünk. Már az oktatómódnak felfogható Situations-missziók teljesítésével és a tutorialvideók megtekintésével annyi valutát szerzünk, hogy körülbelül 10 karaktert kapásból fel is oldhatunk, és akkor még nem is merészkedünk online vizekre (persze utána jóval lassabb a progresszió). Minden operátor másban jeleskedik: néhányuk offenzív beállítottságú, mások inkább a lopakodásban és a különféle kütyük használatában jártasok. Minden szituációhoz eltérő karakter dukál, így – hasonlóan a MOBA-khoz – itt is többféle beállítottságú rendfenntartót érdemes összeállítanunk. Csapatunk megfelelő összetételén felül az is lényeges, hogy minden operátor részletesen testreszabható. Bizony, ebben a játékban inkább a hősökön van a hangsúly, nem pedig a fegyvereken. Hiába szerzünk csodamordályt, amikor az alapfegyverekkel is tökéletesen lehet érvényesülni.


Amikor pedig zajlik a harc, akkor szó szerint kő kövön nem marad - erre nagyjából a kör indulása után egy perccel sor kerül. Repkednek a villanógránátok, berobbannak az ajtók és leamortizálhatjuk a falakat - persze csak ott, ahol a játék engedi. Ne aggódj, így is rengeteg az elpusztítható felület, és ez nem csak esztétikai sallang, hanem komolyan befolyásolja a játékmenetet. Még egy apró résben is bedughatjuk a fegyvert, ott robbanthatjuk be magunkat, ahol az ellenség nem is várná; a Rainbow Six: Siege-ben a pálya is egy adott eszköz, ha ismerjük minden zegzugát, az már komoly fegyvertény. Ha a káosz mögött tudatosság lapul, akkor remekül fogunk szórakozni, máskülönben pokolba kívánjuk az egészet és keresünk magunknak használható játszótársat. Sajnos a matchmaking ebben nem lesz a segítségünkre, soha nem tudhatjuk, hogy éppen kit dob mellénk a sors. Még mindig sokan vannak, akik azt hiszik, ez egy újabb arénashooter, ahol reflexből kell kinyírni mindenkit - még jó, hogy gyorsan elvéreznek. A térképek szerencsére kellően összetettek ahhoz, hogy többféle taktika is kivitelezhető legyen, és válaszolni tudjunk az ellenfél lépéseire, teljesen védhető szoba nem létezik. Azt viszont már nem merem kijelenteni, hogy minden helyszín ugyanolyan jó, a meccseken általában két-három kedvenc fut folyamatosan.

A fegyverek felhozatalával nincs gond, egy rakás mordály közül választhatjuk ki a legmegfelelőbbet, egy bevetésre kétfélét vihetünk magunkkal, hasonlóan a kütyükhöz. A gunplay roppant szórakoztató, nyilvánvaló, hogy a készítők a realisztikusságra gyúrtak rá, de azért érezhető, hogy a visszarúgás és szórás nem az igazi, kicsit arcade-es - mégis, így is bőven jobb, mint más címeknél. Érzésem szerint egy fokkal szigorúbb élethűség meghálálta volna magát, de nem panaszkodhatok, hiába céloztam jól, a golyó attól még nem biztos, hogy célba talál. Sajnos azt vettem észre, hogy azok is érvényesülnek, akik ugrándozva, oda-vissza szaladgálva lövöldöznek, holott ez inkább a türelem és a ravaszság játéka, a vaktában lövöldözésnek már csak azért sincs értelme, mert a zaj elárulja a pozíciódat.


A másik lényeges tényező a hangzás. Védőként legalább annyira fontos, hogy érzékelni tudd, hogy milyen irányból jön a fenyegetés. Lépéshangok a fejed felett, a betört ablakok csörömpölése árulkodó tud lenni, ahogyan a ripityára tört torlasz fülsiketítő zaja is. Persze könnyen lehet, hogy mindez csak figyelemelterelés. Míg a csapat feszülten a hang irányába néz, addig lehet, hogy pár ellenség ott csap le, ahol nem is várnád. Nem sok játékban láttam eddig azt, hogy pszichológiai fölénnyel képesek vagyunk megnyerni a csatát. Egyetlen pisztolydördülés nélkül is sakkban tarthatjuk az ellenfelet – ha nem vagy valami jó célzó, de vág az eszed, már akkor is a csapat fontos tagja lehetsz.

A legszebb az egészben, amikor idővel már zsigerből reagálsz egy adott helyzetre. Mert mit csináltam én kezdetben? Egyszerű golyófogó voltam, pedig azt hittem, mindent jól csinálok. Terroristaként szépen barikádot építettem, lecövekeltem a bomba vagy a túsz mellett és vártam a rivális csapat érkezésére, mondanom sem kell, az esetek többségében szépen bedaráltak. Aztán elkezdtem gondolkodni, szépen tőrbe csaltam a rendőröket, szinte tálcán kínáltam fel nekik a célt, amit be is kajáltak, azt hitték, valami idióta társasággal kerültek szembe, de nem: gyakorlatilag egyetlen tárral végeztem az ellenség háromnegyedével. Szép pillanatok ezek, de ugyanaz a bagázs még egyszer nem kajálja be. Azért meg lehet próbálni, nem?


De mégis mi marad, ha a ráununk kompetitív multira? Ott van a régi idők küldetéseire emlékeztető, szólóban vagy co-opban tolható Terroist Hunt mód, melyben az a cél, hogy a mesterséges intelligencia által vezérelt terroristákat likvidáljuk, vagy visszaverjük a támadók hullámait. Ez így leírva jól hangzik, valójában a gépi ellenfelek levadászása korántsem olyan élvezetes, mintha ezt emberek ellen tennénk, továbbá nagyon érződik, hogy a pályákat sem erre tervezték – sivár és unalmas időeltöltés, az biztos. Ennek tudatában a kampány sem nagyon hiányzott, a Siege multiban az igazi, az egész játék erre épül, vétek lett volna sablonos kacsavadászatra pazarolni az erőforrásokat. Nem mondom, hogy be lehet vele gyakorolni a pályákat, de ne számíts szavatos kikapcsolódásra.

El kell fogadnunk, hogy korunk AAA-kategóriás játékaiba is beették magukat a mikrotranzakciók. Tiltakozni, farkast kiáltani felesleges, amíg lesznek olyan játékosok, akik hajlandóak valódi pénzt áldozni arra, hogy gyorsabban nyissanak meg egy új operátort. Előnyük nem nagyon származik belőle, inkább a saját progressziójukat ássák alá, attól még nem fogják jobban ismerni a pályát, ez pedig többet ér mindennél. Ahogy már fentebb is írtam, a kezdeti operátorokkal is el lehet lenni, és nem nagy ördöngösség megnyitni az újabbakat sem, pláne akkor, ha jó pár órát amúgy is beleraknál a programba. Aki pedig extra kozmetikai cuccokra (például fegyverskinekere) vágyik, lelke rajta – ettől aztán végképp nem borul fel a játék egyensúlya.


A látványt még lágy szívvel is csak közepesnek értékelem. Csak nézzetek ki a repülős pálya környékére és borzadjatok el a fű szabályosan ismétlődő textúráin! De a cinizmust félretéve, a fejlesztők számára az volt a legfontosabb, ahogy a pályák ne statikusak legyenek, és bizony a rombolhatóság, a fizika is nagyon eszi az erőforrásokat. Ha ennek az ára, hogy szögletes formákat, viszonylag kicsi, de jól működő pályákat és kevesebb effektet kapunk, akkor elfogadom. A tesztkonfiguráción (lásd lenn) Very High beállításokon általában 50-60fps között futott a Siege, és csak ritkán esett le ez alá. A hébe-hóba előforduló lag és a 100 feletti ping már annál inkább zavart. A netkód már bőven jobb, mint a béta idején, de van még hová fejlődnie a Ubisoftnak. A hangzásvilág minősége viszont tényleg hatalmas pozitívum, még a konyha hűtőjének duruzsolását is hallani lehet, minden apró nesz a helyén van, a fegyverek fülsiketítő ropogása szinte megkoronázza a tervezéssel teli feszült pillanatokat.

Hiába remek játék a kategóriájában a Rainbow Six: Siege, az alapjáték tartalmát kicsit kevésnek éreztem, bár a Star Wars: Battlefront után már semmin nem lepődök meg. A single-re ugye nem lehet alapozni, az egyetlen többjátékos mód és a tíz pálya elég karcsú, még szerencse, hogy a jövőben minden térkép és operátor ingyenes lesz. A szezonbérlet tulajdonosai egy héttel korábban férhetnek hozzá az utóbbiakhoz, valamint csak exkluzív skinnekkel és XP-boosttal gazdagodnak, így a játékostábor nem fog szétszakadni. Ennek tudatában már kedvezőbb az összkép, de ugye nekem most kell ítéletet hoznom a játék felett. Maga a többjátékos élmény tényleg elképesztő, végre egy olyan produktum, ahol tényleg a mély stratégiákon és a csapatmunkán van a hangsúly, és a Siege-ben komoly e-sport lehetőségek vannak. Kicsit még durvák az élei, sokan nem is tudják, mivel van dolguk, de lassan kialakul ez.

A játék PC-re, Xbox One-ra és PlayStation 4-re jelent meg. Mi a PC-s verziót nyüstöltük, tesztkonfig: Intel i5-3570K, 8 GB RAM, GeForce GTX 660.

Kapcsolódó cikkek

• Rainbow Six: Siege bétateszt
• Rainbow Six: Siege alfateszt