Bombshell teszt

A 3DRealms vesszőfutása csak nem akar véget érni. Hiába vártunk több mint másfél évtizedet a Duke Nukem Foreverre, az időközben a Gearboxhoz vándorolt jogok ellenére csak egy közepesre sikeredett múltidézésre futotta. Az univerzum egyik legtökösebb hősét megálmodó csapat időközben csatlakozott az Interceptor Entertainmenthez, az ezzel együtt érkezett pénzmagot pedig mi másra, mint egy újabb Duke Nukem-játékra szerette volna eltapsolni. A két évvel ezelőtt pletykált Duke Nukem: Mass Destructionből végül semmi nem lett, jogi viták miatt ugyanis kénytelen volt a 3DRealms kukába hajítani az eredeti terveket. A projekt viszont nem állt le, csak átalakult. Így született meg Shelly "Bombshell" Harrison, az idegenekre vadászó, szabadszájú, szúrós tekintetű Neve Campbell-hasonmás, aki igazi hazafiként küzd az idegenek ellen. Kár, hogy nem csak a játék története, de minden más eleme is ZS-kategóriás lett.

Főhősünk az egykori bombaszakértő, Shelly Harrison, aki a The Washington-incidens napján nem csak csapatát, de az egyik karját is elvesztette. A balesetből felépülve kibernetikus karjának köszönhetően zsoldosnak áll, és amikor a gonosz tudós, Dr. Jadus Heskel és az idegenek elrabolják az amerikai elnököt, Bombshell elérkezettnek látja az időt a bosszúra. Végre leszámolhat a Földet fenyegető idegenekkel és azzal a Heskellel is, akinek köszönhetően korábban balesetet szenvedett. Kalandunk során három különböző, de nagyon is sablonos planétán üldözzük végig a főgonoszt, de a végén azért sikerül letörölnünk az önelégült vigyort az arcáról.

A Bombshell játékmenete nem mutat túl a klasszikus twin-stick akciójátékokba oltott akció-RPG-k sablonjain. A "megyünk és bömbölő metál zene kíséretében mindenre lövünk, ami él és mozog" a '90-es években még simán eladható volt, de a formula ebben az idejétmúlt formájában ma már nem kínál semmi olyat az új generációnak, amivel lekötné a figyelmüket. A készítők pedig hiába akarták meglovagolni a retroőrületet, attól, hogy valamit ZS-kategóriásnak állítanak be, és azon koncepció mentén haladva is készítenek el, még nem fogja megmozgatni a keményvonalas, "régen minden jobb volt"-rajongókat. Márpedig a játékmenet alapján egyáltalán nem szolgált rá a Bombshell, hogy a kosarunkba tegyük. Egyrészt az irányítás kontrollerrel valami borzalmas. Tapasztalataim szerint nem túl reszponzív az élmény, ráadásul az alapgombkiosztás során sikerült fontos gombokat egymástól jól messze elhelyezni. A billentyűzet és egér kombinációjával kicsit javul a helyzet, de pontosan célozni, vagy a platformer szekvenciákat idegösszeomlás nélkül kivitelezni gyakorlatilag lehetetlen.

A játékmenet egyébként az RPG-elemeknek köszönhetően kapott egy minimális mélységet. Ez a plusz réteg azonban nagyon felszínes. Bevetéseink során úgynevezett KY valutát tudunk gyűjteni, tetteinkért pedig tapasztalati pontokat lehet szerezni. Előbbi segítségével az elborult nevű fegyvereinket (PMS - gratulálunk, Motherflakker, Ion Maiden) tudjuk fejleszteni, míg utóbbi jóvoltából a játékmenet taktikai mélységéhez - olyan egyébként nincs is neki - semmit nem adó képességeinket lehet felturbózni. Ezek között megtaláljuk a Power Slide-ot, amivel szorult helyzetekből tudunk kimenekülni, a Mighty Punch-ot, aminek segítségével ütősebb ütéseket vihetünk be vagy éppen a Bubble Shieldet, ami egy olyan védőpajzs, ami egyszerre véd és sebez is.

A gond az, hogy ezeknek leginkább azért nincs jelentősége, mert a mesterséges intelligencia, mint olyan, nyomokban sem fedezhető fel a planéták közötti bosszúhadjárat során. Hiába a különböző képességű idegenek, a kiiktatásuk nem azért fog nehézséget okozni, mert szívósabbak, hanem azért, mert létszámuk előrehaladásunk során exponenciálisan emelkedik. Éppen ezért a játék nehézsége egy libikókáéhoz hasonlítható. Lesznek részek, ahol mindenféle nehézség nélkül fogunk átjutni, viszont az is megesik majd, hogy olyan mennyiségű idegen között kell cikázva, a nehézkes irányítással az oldalunkon boldogulni, ami azonnali vesztünket jelenti majd.

A dolgunkat persze nem csak ez nehezíti majd meg, ugyanis ott van még az elbaltázott grafikai dizájn, és a pocsék kamerakezelés. Előbbinek köszönhetően rendszeresen belefutunk majd olyan helyzetbe, amikor képtelenek leszünk eldönteni, merre is van főhősünk, ő és az őt támadó idegen hordák ugyanis hajlamosak annyira egybeolvadni a környezettel, hogy ember legyen a talpán, aki a kialakult káoszban kibogozza a szálakat. Másrészt ott a kamerakezelés, aminek köszönhetően elképesztően közelről, gyakorlatilag testközelből követjük a főhőst. Így viszont a térképből konkrétan semmit nem lehet látni. Ha a kép alsó vagy felső sarkából támadnak ránk, nem vesszük észre a közelgő veszélyt, így a minimap állandó mustrájával tudunk csak tájékozódni.

Az utolsó mentsvár egyedül a történet lehetne, viszont egy Duke-örökségről beszélünk, így ettől se lehet sokat várni. Az igazság az, hogy a készítők nem is akartak túllépni a kliséken, megelégedtek a '90-es éves macsós hőssztorijával, csak mindezt egy női főhős köré húzták fel. Nincsenek csavarok, érdekfeszítő mellékszálak, csak egy nyílegyenes, faék egyszerűségű bosszútörténet, amit borzalmas egysorosokkal, érdektelen átvezető videókkal és idegesítő, semmitmondó monológgal töltöttek meg. Az egysorosok se azért fájdalmasan rosszak, mert valóban nem találnak be - egyébként ez is probléma -, hanem leginkább azért, mert Shelly gyakorlatilag ugyanazokat ismételgeti.

És akkor még nem is ejtettem szót a temérdek, az élményen rontani már nem képes bugról. Nagy kár, hogy a Bombshell készítői a rossz oldalról közelítették meg a nosztalgiázást, mert ez a játék Duke Nukem nevével fémjelezve se lett volna jobb. Így viszont elkerültük, hogy újabb gyalázatos produkció viselje gyerekkorunk egyik legnagyobb klasszikusának jó ideje sárba tiport hírnevét. Pedig a klasszikus ARPG-re biztosan lenne igény, de nem ilyen igénytelen, összecsapott formában, amiért ráadásul pofátlan módon 35 eurót kérnek.

A Bombshell egyelőre csak PC-re jelent meg, de később konzolokon is kapható lesz.