Layers of Fear teszt

Szeretem a festményeket. Főleg azokat, amik nem a realizmus műfajában készültek, hanem bevonják az alkotás csodálóit is a játszmába, megengedik, hogy úgy értelmezzék a látottakat, ahogy szeretnék. A Layers of Fearrel a készítők nem voltak ilyen engedékenyek, lineáris, nem túl nehéz, tipikusan az egyszer használatos lidércnyomásra mentek rá. Pedig én egyáltalán nem vártam sokat a csapattól. A lengyel Bloober Team csupán 2008-ban alakult, egyetlen valamirevaló programot sem tudott eddig felmutatni, a legutolsó címüket, a Basement Crawlt például a hátam közepére kívántam. Majdnem a Layers of Feart is.

Hiába indult jól a játék, minden fontosabb jelenetet szinte az arcunkba tol, nem adja meg azt a szabadságot, amire várnánk. A játék címével ellentétben a félelem itt nem réteges, hanem felszínes, olcsó jumpscare-ekre nem lehet építkezni, mert előbb-utóbb a hatás visszaüt. Pedig az első negyedóra tényleg patinásan megvalósított. Ezúttal egy viktoriánus korabeli kúriába látogatunk el, hasonlóan a Gone Home-hoz szobáról szobára feltérképezzük a házat, húzogatjuk a fiókokat, jegyzeteket, képeket és újságkivágásokat olvasunk – ebből derül ki, hogy az amnéziás, alkoholista és saját démonaival küzdő festőnek (akit a játékos formál meg), milyen sanyarú sors jutott. Egészen addig háborítatlanul (jól van, egy-két elrohanó patkány, lecsapódó zongorafedél a frászt hozta rám) fedezhetjük fel a nemesi lakást, míg be nem nyitunk a műhelyünkbe.

Az igazán jó horrorjáték ismérve a szépen építkező narratíva, a folyamatosan nyomasztó hangulat, a kiszámíthatatlanság, a lelkünk mélyéig hatoló szorongás, amitől egy perc nyugtunk sincs. A készítők ezt többféleképpen is elérhetik, nem feltétlenül kell hozzá trancsír, sem ijesztgetés. Ha egy játékban szinte már látjuk előre, hogy mi fog történni, akkor az egész vakvágányra tévedt. Nos, a Layers of Fear az utóbbi kategóriába sorolható bele, és csak az fogják élvezni, akik még nem elég edzettek. Most komolyan: elrepül egy komód, eltorzul egy portrékép, „életre kel” egy porcelánbaba – ez annyira parás a Bloober szerint? Hát nagyon nem az. Persze lehet, hogy te másképp gondolod.

Szóval a Layers of Fear körülbelül húsz perc után fordul ki magából. A ház ilyenkor teljesen összezavarodik, egymásra dobált folyosók és szobák követik egymást teljesen logikátlanul, a paranormális jelenetek megszaporodnak. Az is előfordult, hogy belépünk helyiségbe, felvesszük az íróasztalról az egyetlen használható kéziratot, de nincs másik kivezető ajtó, csak az, amin bejöttünk. Nosza, nyissuk ki, és megint teljesen máshova kerülünk. Az előrehaladás teljesen lineáris, a történetmesélés viszont nem – csak a megszerzett iratokból derül ki, hogy mi a fészkes fene történt a szerencsétlen piktorunkkal, azon kívül, hogy megőrült. Ha valamit kihagyunk, akkor sincs baj, a játék végigjátszható, csak éppen nem fogjuk tudni pontosan, hogy mi lett a feleségünk és gyermekünk sorsa. Oké, egy csecsemősírás még mindig elég hátborzongató tud lenni, de csak egy ideig - úgy tűnik, a Bloobernek babafétise van, lépten-nyomon előjönnek ezzel a szimbólummal.

A Bloober nem ment messzire az ötletekért. Érezhetően nagy hatással volt a srácokra az Amnesia: A Machine for Pigs és a P.T. De míg ezeknek a játékoknak volt lelkük, addig a Layers of Fearből minden egyediség kikopott. Ahogy hősünk egyre jobban belesüpped a saját téveszméibe, úgy lesz egyre következetlenebb az anyag, egyre többet hallucinál, önutálata elhatalmasodik – talán ezzel próbálták leplezni a fejlesztők, hogy a játékban nincs semmi szabályosság. Amikor megvizsgálunk valamit – mondjuk egy csendéletet -, a képen lévő almák egyszerűen lepotyognak a földre, az ijedség ugyan elmarad, megfordulunk, de a szoba addigra átalakult. A produktumban valahogy nincs meg az a hatás, ami a Kojima-féle minijátékban megvolt. De legalább a fejünk mintájára imbolygó kamera elég hatásos tud lenni, de később már ez sem tűnik fel annyira.

A kihívás gyakorlatilag nem létező fogalom a játékban. Hősünk nem hal meg egy rossz döntés miatt – igazából nincs is rossz döntés, egyszerre csak egy felszedhető tárgy lehet nálunk, amiről rögtön tudjuk majd, hol kell használnunk. Ez lehet egy kulcs, vagy egy újabb testrész a régóta áhított mesterműhöz. Bizony, a játék végcélja az, hogy a műhelyünkben lévő üres vásznat megfessük, de nem ám festékkel – ennyire nem egyszerű az egész. Harc az ugye nincs, még a házban bóklászó kísértetasszony is csak egy egyszerű berendezési tárgy, nem kell menekülni előle, nem fog harapni. A festőnk elméjében tett kirándulás nem tart tovább 2-3 óránál, a befejezés pedig pofátlanul összecsapott. Most komolyan, ki várt megnyugvást, amikor a festőnk elfordult istenétől és szabadjára engedte a démonait? Na, ugye!

Nem könnyű megérteni a mentális betegségeket, akkoriban a gyógyításukat is elintézték egyszerű elektrosokkal. A legfájóbb hiba talán, hogy Layers of Fearben minimális interakcióval találkozunk. Fejtörők egyáltalán nincsenek, ugyan a feleségünk jegygyűrűjét rejtő dobozkát számzár védi, de annak kódja körülbelül két méterre van felfestve a falon. A fejlesztők azért ennél jobban megbízhatnának a játékos intelligenciájában, ha egy kicsivel több és okosabb puzzle-t tettek volna a játékba, nem lenne ilyen elkeserítő a végeredmény.

Ami pedig a Layers of Fear művészeti oldalát illeti, már nem ennyire rossz a helyzet. Látszik, hogy Rembrandt, Bacon és Goya munkái nagy hatással voltak a designerekre, lépten-nyomon több száz éves szürrealista képekkel találkozunk, ráadásul ezek többségét kifordított formában is megcsodálhatjuk. Pontosabban rávilágítanak arra, hogy mi rejtőzik az álca alatt, milyennek látja azokat a karakterünk. Azt megjegyezném, hogy a 2001-es Clive Barker’s Undying már elsütött hasonló toposzokat, és azoktól tényleg magam alá csináltam, míg itt nagyrészt közömbösen tekintettem rájuk. Ami nagy kár, elvégre a téma pont a művészet árnyoldalai köré épül.

A látványba nem nagyon lehet belekötni, a felületek csillognak, a fény-árnyék effektekkel nem spóroltak a készítők. Abba már inkább, hogy a Unity 5 engine jelen formájában képtelen stabil framerate-et produkálni. A helyzet mindhárom platformon elkeserítő és zavaró, megtöri az amúgy sem túl acélos tempót. A zenékkel viszont kellemesen sejtelmesek, a vonós- és zongoradaraboktól sokszor felállt a szőr a hátamon, és az sem mellékes, hogy tisztességes szinkront raktak szereplőink szájába.

Az őrület meglehetősen diverzív fogalom. A Layer of Fear nem a legjobb irányt választotta a téma feldolgozásához, de az tagadhatatlan, hogy ez a felszínes vízió is kellően marasztaló ahhoz, hogy a műfaj szerelmesei legalább egyszer elmerüljenek benne. Ha elfogadod, hogy a narratíva és a linearitás között nem húzható párhuzam, és a félelemkeltést is néhány olcsó trükkel teremtik meg, illetve nem helyezed magasra az ingerküszöbödet, talán sikerül megértened, urambocsá’ megszeretned a játékot. Nekem ez most nem jött össze.

A Layers of Fear PC-re, Xbox One-ra és PS4-re jelent meg, mi az utóbbi verziót teszteltük.