Steep teszt

Aki volt már igazi hegyek közt legalább 2000 méteres magasságban, az tudja, hogy a táj valódi megtisztulást hoz minden utazó számára. A szabályokat mindig a hegyek diktálják, mi csak maximum látogatók lehetünk, és nem adják olcsón a szépségüket. Egy-egy meredek csúcs leküzdése hatalmas sikerélményt nyújt, és miközben próbára teszed a képességeidet, egy csapásra elfelejted a szürke hétköznapokat. Ám vannak olyan emberek, akik ennél is több izgalomra vágynak, nyaktörő mutatványokkal kísértik a szerencséjüket, miközben egy snowboarddal, wingsuittal, siklóernyővel vagy síléccel iramodnak neki a havas hegyoldalaknak. A Steep az adrenalinfüggőknek szól, az ultratrendi Red Bull- és a GoPro-generációnak. Kockáztasd az életed extra lájkokért!

A Ubisoft Annecy első önálló címére 12 évet kellett várni, miután a kiadó több sikeres frencsájzába is besegített a csapat. A Steep egy kósza ötletből nőtte ki magát, ráadásul a stúdió székhelyét az Alpok veszi körül, ahol a fejlesztők szabadidejükben gyakorta túráznak - várható volt, hogy a masszív ormok előbb-utóbb megihletik őket. Az alapötlet ugye az, hogy adva van egy hatalmas játszótér, ahol négyféle extrém sportban tehetjük próbára magunkat, és közöttük egy gombnyomással válthatunk. A térkép különböző pontjain számos, fokozatosan nehezedő versenyt és kihívást találunk, a jól sikerült trükköket és futamokat megörökíthetjük, a videót pedig megoszthatjuk másokkal.

A koncepció rém egyszerű, de én mégis összecsapottnak éreztem, mivel pár óra után nem tud eléggé változatos lenni a Steep – ennek talán a narratíva hiánya lehet az oka. Nem mindegyik sportágat élveztem, és hiába járhatjuk be a hegylánc hét régióját, mindenhol hóval, sziklákkal és fenyvesekkel találkozunk. Aki változatos terepet vár a játéktól, csalódni fog, elvégre itt a fehér a domináns szín. Persze nem mindegy, hogy a játékos milyen stílusban nyomul - a játék hatféle technikát különböztet meg, amiket idővel fejleszthetünk is. Ha inkább új útvonalakat keresünk, akkor felfedezők leszünk, ha inkább a trükközést részesítjük előnyben a gyorsasággal szemben, akkor freestylerek, ha viszont a nyaktörő mutatványokra és esésekre gyúrunk rá, akkor Bone Collectorok. Ez a rendszer elméletileg arra lenne jó, hogy abba az irányba fejlődjünk, amit szeretünk, viszont a játék folyton arra buzdít, hogy próbáljunk ki mindent, így pedig esélyünk sem lesz arra, hogy egy adott technika mestereivé váljunk. Hacsak nem vagyunk totál fanatikusak, hogy hetekig gyakoroljunk – a Steepben egyszerűen nincs ennyi potenciál.

A hegyek között rengeteg a tennivaló, a távolságok elképesztők, pont úgy, ahogy a valóságban. A domborzati viszonyok autentikusak, itt nincsenek megkötések. Ha látsz egy csúcsot a távolban, tényleg felcaplathatsz rá, ami valós időben hosszú percekbe vagy akár órákba telik. Miközben felfedezzük a területet, és távcsővel kutatunk újabb bázisok után, úgy kapunk újabb és újabb kihívásokat. A térképen való navigálás viszont nem eléggé kényelmes, lomhán mozog a kurzor, lassan megy a zoomolás. Szerencsére van lehetőség gyorsutazásra, a már felfedezett területekre egy gombnyomással eljuthatunk. Az igazán lusták rendelhetnek helikoptert is, ha már szereztek rá jegyet - ez esetben tényleg bárhová leszállítanak a kollégák.

Vannak különböző nehézségű, hosszabb és rövidebb futamok, ahol ellenfeleket is kapunk, máskor időre kell elérnünk a térkép egy adott pontjára. Itt tényleg nincs semmi extra: a checkpointokat jelző köröket már messziről kiszúrjuk, ám az útvonal és a stílus már ránk van bízva. Törekedhetünk az arany szintű minősítésre, újra és újra nekiveselkedünk, mert zakóztunk egyet, vagy nem vagyunk megelégedve az idővel és a pontszámmal. Ha egy próbát teljesítettünk, felütjük a térképet és keresünk egy másikat. Nincs meglepetés. 

A freestyle-kihívásokban sem: itt nem kell figyelnünk az időre, csak arra, hogy minél több pontot harácsoljunk össze hatalmas ugrásokkal és trükközésekkel. Ehhez a megfelelő pillanatban kell elrugaszkodnunk a rámpáról, majd pörgés, szaltó - deszkafogással vagy anélkül -, és lehetőleg érkezzünk talpra. Sajnos az ugrás-gomb nem elég következetes, hiába engedjük fel a megfelelő zónában, a program későn vagy nem reagál rá, és az arcunkba tolja, hogy hibáztunk. Dühösen csapkodjuk a kontrollert, elvégre a sebességet megfelelőnek, az ugrást pontosnak éreztük, de a lendület végül nem volt elég és fejjel beleállunk a hóba. Nehéz ráérezni erre a véletlenül sem intuitív, kiszámíthatatlan rendszerre, ami a Steep legnagyobb hibája. Vagy megszokjuk, vagy elkerüljük a freestyle-kihívásokat.

Számomra sokkal érdekesebbek voltak a Mountain Storynak nevezett kihívások, melyek egy-egy híresebb hegycsúcshoz kapcsolódtak. Egyszer a hegy szelleme elevenedik meg előttünk deszkásként, és mindenféle spirituális dologról beszél, miközben követjük a lejtőn. Máskor egy hegy adott pontjára kell eljutnunk változatos sportszereken, vagy egyszerűen követve valakit. Ennél azért jóval meghatóbb pillanatokat is tartogat a játék. Amikor már ott vagy fenn, letekintesz az előtted álló meredélyre, nagyot nyelsz, elvégre egyetlen apró hiba is kudarchoz vezet. A lesiklás tényleg embert próbáló feladat, de az élmény sok unalmas percért kárpótol minket. Amint elérjük a megfelelő sebességet, a szél az arcunkba vág, szinte már csőlátásunk lesz, miközben szinte az utolsó pillanatban kerüljük el az ütközéseket. Nagy kár, hogy túlságosan is sokszor veszítünk sebességet, ami nem feltétlen a mi hibánk, sokkal inkább a fizikáé.

Idővel a kihívások igen nehezek lesznek, és olyankor már a fizika hiányosságai is előtérbe kerülnek. Olykor a legkisebb buckától is meginogunk és elveszítjük a sebességet, vagy egyszerűen csak nem úgy reagál a deszkánk, vagy a lécünk, ahogy azt elvárnánk. Máskor egészen komikus eséseket produkálunk, áthajtunk a fákon, mintha ott sem lennének, netán a legkisebb kopár cserjének is úgy csapódunk neki, mintha sziklafal lenne. Ugyanakkor többször beleragadunk tereptárgyakba is – egyszer a siklóernyőzésnél történt velem, hogy amikor újraindítottam egy versenyt, nem tudtam elrugaszkodni, mert derékig benne voltam a sziklában. Két test találkozását nem mindig kezeli tökéletesen a Steep, van még mit finomítania a fejlesztőknek.

A wingsuitozás és a siklóernyőzés olyan, mintha külön játék lenne, és ez így van rendjén. Előbbi kínálja a legjobb izgalmakat, lévén csak a pontos reflexeinkre hagyatkozunk. A készítők nem egyszer olyan útvonalat terveztek, ami tömve van akadályokkal (sziklákkal, fákkal, villanykarókkal), melyek feltűnően közel vannak a checkpointokhoz. Előfordult, hogy hiába zúgtunk át az egyik kapu mértani közepén, egyszerűen letérünk ívről és lehetetlen elérni a következőt. Ha nagy nehezen sikerül elvergődni a célig, az ernyőt megfelelő időben kell nyitnunk, különben semmit nem ér az egész. Szerencsére, ha közvetlenül a célba érés után vétünk, akkor már nem kell újra kezdenünk a versenyt – nekem ez sokat segített. A siklóernyőzés a leglassabb sportág mind közül, kicsit ki is lóg az egészből, olykor még unalmas is lehet, elvégre korántsem kell annyira odafigyelnünk a manőverezésre, még erős szél esetén is biztosan tartjuk az irányt, sokkal kisebb a hibaráta.

A félresikerült tervezői döntéseken hamar túltesszük magunkat, ha nem várunk semmi extrát a Steeptől - én még azt is lenyeltem, hogy nagyon monoton tud lenni a játék, ha legalább az irányítást ráncba szedték volna, talán az új SSX-et üdvözölhetnénk benne. Egyszer képtelen voltam megfordulni a snowboardommal, pedig nem csúsztam gyorsan, hiába tekertem az irányt, folyton hátrafelé araszoltam. A checkpoint-rendszer nem éppen felhasználóbarát. Az odáig rendben van, hogy az odáig tartó út szabadon választható, de amikor milliméterekkel vétjük el a kört, és emiatt újra kell kezdenünk a futamot, az már inkább bosszantó. Ráadásul a készítők előszeretettel helyezik az ellenőrzőpontokat szűk szurdokokba, ahová csak egy irányból lehet bemenni. Ilyenkor a kukába dobhatjuk a szabadságot.

A nagytöbbség bizonyára örülni fog annak, hogy a kihívások teljesítése után járó pénzből márkás ruhákat vásárolhatunk karakterünknek. Egészen vicces jelmezekben pózolhatunk siklás közben, és bizonyára nagyon trendik leszünk a nemlétező követőink szemében. Megannyi aprósággal varázsolhatjuk egyedivé karakterünket és sporteszközeit, aminek ugyan nincs különösebb jelentősége, a hiányát viszont néhányan tutira szóvá tennék.

Ami a többjátékos élményt illeti, akár négyen is összecsaphatunk egymással a játékban, ami tényleg jó móka, ráadásul nem is kell komolyan venni, simán el lehet ökörködni a lejtőkön, ha megfelelő társasággal vágunk neki.  Az Alpokban elég sok random játékos lófrál, egy gombnyomásra bandázhatunk együtt. Készíthetünk saját kihívásokat is, ahol az útvonalat, a checkpointokat mi rakjuk le, lehetőleg a legszemetebb pontra, és aztán a barátaink megdönthetik időeredményeinket. A lag és a Ubisoft szervereinek gyengélkedése sajnos még most is mindennapos. Ennek ellenére még több online-specifikus kihívást elviseltem volna, vagy legalább valami összeszedettebb multit. Több egymásra épülő eventtel és megfelelő jutalmakkal csodát lehetett volna tenni.  

A látvány tényleg elképesztő. A Ubisoft eddig még nem látott belső fejlesztésű motorját használja a Steep, egyfajta főpróbaként a Ghost Recon: Wildlands előtt. A havas hegyek és völgyek állandósága miatt a táj mindig ugyanolyan, ám a fényeffektek, az árnyékok és a köd amennyire lehet, változatos. Amikor nincsenek bugok, az animációk félelmetesen élethűek, ráadásul a hangokkal sincs gond. Futás közben csörögnek a csatok karakterünk ruháján, a szél süvít, GoPro-kameranézetben pedig még a recsegésre is odafigyeltek a fejlesztők. A zenék viszont a szokásosak, elektronikus és rockos darabok váltják egymást - arra pont jók, hogy adrenalinmámor közben zakatoljon valami a háttérben.

A Steep igenis hangulatos játék, egy elírásoktól sem mentes szerelmeslevél a hegyek és a vadabb téli sportok szerelmeseinek. Furcsamód akkor tetszett a legjobban, amikor csak céltalanul bolyongtam a meredek emelkedőkön, négykézláb kapaszkodtam a havas hegyoldalba, és időnként megálltam, hogy szétnézzek a horizonton. A tájat már narancsszínűre festette a lenyugvó nap fénye, de igyekeztem, mert a kinézett kiszögelés még messze volt. Sajnos a néhány emlékezetes pillanat és a helyenként ötletes Mountain Stories ellenére egyhangú játék lett a Steep. A sok ugyanolyan kihívás miatt csak apró adagokban érdemes fogyasztani, és a sztorimód is nagyon hiányzott nekem. Például elmélyedhettünk volna az adrenalinfüggő sportolók világában, néhány izgalmas karakteren keresztül, elvégre a wingsuit nem kevés halálos áldozatot követel napjainkban, így lehetett volna némi drámát vinni a pózolások közé. Talán majd a második részben.

A Steep PC-re, Xbox One-ra és PlayStation 4-re jelent meg - mi a Sony normál konzolján teszteltük.

Kapcsolódó cikk

• Steep bétateszt