Wonder Boy: The Dragon’s Trap teszt

Alighanem hálával tartozunk a Nintendónak és a Segának, amiért harminc évvel ezelőtt ádáz küzdelmet vívtak egymással a játékpiacon. Ugyan mindkét félnek megvoltak a maga hardveres ékkövei, bőven akadtak olyan játékok is, amelyek egymás alternatívájaként igyekeztek újabb és újabb vásárlótömegeket maguk mögé terelni. Amíg a kiotóiaknak a közkedvelt vízvezetékszerelő jelentette a platformerek csúcsát, addig a Segánál a Master Systemre készült Wonder Boy-sorozat nyújtott hasonló 2D-s élményt. Viszont amíg előbbi a mai napig ikonikus alakja a játékiparnak, addig utóbbi szépen eltűnt a süllyesztőben. Szerencsére nem teljesen, mert a DotEmu és a Lizardcube duója úgy döntött, ideje feltámasztani a szériát, annak is a legsikeresebb harmadik felvonását. Ugyan a Wonder Boy: The Dragon’s Trap címéből ezúttal lemaradt a sorszámozás, de valójában ez a feldolgozás gyakorlatilag egy az egybeni újrázás, annak minden előnyével és hátrányával.

A készítők ugyanis semmilyen szinten nem nyúltak bele a játékmenetbe, egyedül a női karakter behozatala jelent némi újdonságot, de magát a mechanikát ez sem befolyásolja. Ellenben a látványvilág és a zenei körítés teljesen megújult. És amikor azt mondom, hogy teljesen, akkor azt tényleg értsétek szó szerint, mert a fejlesztők zenekari közreműködéssel újrahangszerelték a játék zenei anyagát, így rá sem lehet ismerni a Master System prüttyögéseire. Az új hangsávok még inkább erősítik a meseszerű jelleget, kellemesek, fülbemászóak, egyszerűen öröm őket kalandozás közben hallgatni. Ami pedig a grafikát illeti, azt is újraszabta a DotEmu és a Lizardcube. Mindent újrarajzoltak, így a 8-bites pixeles körítésnek búcsút lehet inteni. A végeredmény egészen fantasztikusra sikeredett, az animációk, az egyes helyszínek hátterei gyönyörűen festenek. Persze, ha szeretnél nosztalgiázni, megteheted, egyetlen gombnyomással előcsalhatod a régi élményt, de igazából ez csak jópofa extra, a keményvonalas rajongókon kívül nem hiszem, hogy más önsanyargatná az audiovizuális érzékelőit az őskori külsővel.

Nagy kár, hogy mindezt már nem sikerült a harminc évvel ezelőtti játékmenet felturbózásával, pontosabban annak finomhangolásával megtámogatni. Amennyire öröm hallgatni a játék zenéjét és öröm elveszni a csodálatosan megrajzolt helyszínekben, annyira kínkeserves élmény minden egyes ellenfél és főgonosz legyűrése. Egyrészt az irányítás iszonyúan nehézkes, reszponzivitásnak nyoma sincs, így olyan érzés terelgetni a különböző karaktereket, mintha egy kődarabot gurítanánk ide-oda. A problémák a kicentizett platformer részeknél és a nagyobb tömegben támadó ellenfelekkel szembeni összecsapások közben lesznek érezhetően fájdalmasak, de a főellenfelek elleni küzdelmekben sem lesz majd segítségünkre a körülményes, nehézkes irányítás. Ahogy a hitbox sem, ami tulajdonképpen csak bünteti a játékost. Egyszerűen képtelenség kitapasztalni, melyik ellenfelet hol és melyik pillanatban kell megütni. Ezzel a szomorú megoldással pedig már a játék legelején, a legelső bossfight során szembesülni fogunk.

Nagy szerencse, hogy az újrázás ugyanarra a kódrendszerre épül, mint az eredeti, így ha megvannak a régi mentéseid vagy éppen ismered a különböző, csalásokhoz szükséges kódokat, akkor ezeket most is nyugodtan bevetheted. Ne aggódj, ettől a játék nem lesz könnyebb és a frusztráció sem múlik el, viszont lehetőséget ad arra, hogy meglásd a játék rejtett kincseit. Ha felül tudsz emelkedni azon, hogy önhibádon kívül szívat a Wonder Boy, és csak sokadik próbálkozásra tudsz átjutni egy-egy helyszínen, akkor a pofás küllemen kívül azt is észreveszed, hogy a segítségek hiányának ellenére mennyire király a metroidvania-rendszer, amit felszínes, de mindenképpen jópofa szerepjáték-elemekkel egészítettek ki anno. Ugyanis a Wonder Boy nemcsak az ugrabugráról szól, hanem a felfedezésről, a kincsek gyűjtögetéséről, amelyekből aztán újabb páncélokat és fegyvereket vásárolhatunk hőseinknek.

Helyszínekből pedig bőven akad, hiszen ellátogatunk majd egy erdős, sivatagos és tengerpartos lokációra is, ráadásul minden esetben újabb és újabb képességekkel felvértezett karakterek bőrébe bújva tesszük majd ezt. Ott van például Lizard-Man, Mouse-Man, Lion-Man, Piranha-Man és Hawk-Man. Gyíkként tüzet tudunk okádni, egérként a legkisebb helyekre is bejutunk, míg oroszlánként távolsági támadásokat is tudunk kezdeményezni és pallosunk is lesz. A sólyom természetesen repülni tud, piranhaként pedig az úszás jelent majd előnyt, többek között azért, mert a tengerek birodalmában is lesznek olyan helyek, amiket csak vele érhetünk el.

A Wonder Boy: The Dragon’s Trap csinosított küllemével remek lehetőség arra, hogy azok is kedvet kapjanak hozzá, akiknek egykoron kimaradt ez a harmincéves, időközben kissé elfeledett sorozat. Viszont a nehézkes irányítás miatt inkább azoknak célszerű újráznia, akiknek kötélből vannak az idegei, vagy egyszerűen ki vannak éhezve az olyan klasszikus platformerekre, mint amilyen a Wonder Boy is. Mert összességében vállalható élményt kapunk a 3-4 ezer forintos árért, csak nem biztos, hogy órákat szeretnénk egy olyan játék előtt eltölteni, ami folyamatosan szívatja a játékosát, és szórakozik az idegeinkkel, miközben azt is kihívásként kínálja, hogy megálljuk a kontroller elhajítását.

A Wonder Boy: The Dragon’s Trap Nintendo Switch-re, PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg. Mi Xbox One-on teszteltük.