Shadow of the Colossus teszt

A Shadow of the Colossus mai szemmel nézve valószínűleg nehezen tudná kivívni magának azt az elismerést, amivel 2006-ban kérdés nélkül állítottak neki emléket a játékvilág Pantheonjában. Az eltelt több mint tíz év alatt ugyanis annyira markánsan megváltozott a játékipar, hogy a fejlesztők most már semmit sem bíznak a játékosra. A történetmesélésben a saját képzeletünk által kiterjesztett valóság és a hiányzó hézagok ránk bízott betömése helyett egyenes vonal mentén meghúzott cselekményt kapunk, ami többnyire látványos, filmszerű átvezető videók kíséretében görgeti előre a sztorit. Nincs helye annak, hogy a játékos szabadon elmerülhessen abban a képzeletbeli világban, amit a készítők megálmodtak, és ami szándékosan vet fel kérdéseket.

Ez a játék éppen ezért olyan számomra, mint egy képes mesekönyv, aminek a lapjai már önmagukban is beszédesek, de ahhoz, hogy teljes egésszé kulminálódjon az élmény, a saját képzeletemre van bízva, milyen egyéb tartalommal, részletekkel töltöm meg a világot. Így amikor játékosként időutazásra adjuk a fejünket, kellemes meglepetés érhet bennünket, hiszen jó érzés újra és újra felidézni, hogy volt idő, amikor a kézivezérelt történetvezetés helyett a képzeletünkre volt bízva, pontosan hogyan is értelmezzük a történteket. Ezért is nagyon fontos és jelentős állomás ez a játék számára, mert a Bluepoint Gamesnek köszönhetően végre teljes pompájában elevenedhet meg ez a hatalmas, látszólag üres világ, amiben bizony mi nem mások vagyunk, mint egyszerű betolakodók.

Fumito Ueda időtálló PlayStation 2-klasszikusa néhány elejtett morzsától eltekintve semmit sem rág a szánkba. A történet kezdetén megismerjük főhősünket, Wandert és az ő hűséges társát, Agrót, akik a Tiltott Föld egyik ősi templomába tartanak. Amikor megérkeznek, Wander a gyönyörű Mono élettelen testét helyezi az oltárra, hogy aztán arra kérje a szent hely rejtélyes entitását, Dormint, hogy támassza őt fel. Ennek azonban ára van, méghozzá súlyos, minket és az egész világot érintő ára. És ekkor még nem is sejtjük, ahhoz, hogy célt érjünk, ártatlan életeket kell kioltanunk.

A Shadow of the Colossusban ugyanis tizenhat különböző, elképesztő méretekkel megáldott kolosszust kell felkeresnünk és megölnünk. Ennyi és nem több. Nem kell mellékküldetésekkel bajlódnunk, nem kell szerepjátékos elemekkel bíbelődnunk, csak felemeljük a kardunkat, ami aztán iránytűként kéken világítva jelzi számunkra, merre is találjuk majd következő, mit sem sejtő áldozatunkat. Úgy gondolod, hogy ez ma már kevés? Igazad lehet, de a játékkal eltöltött idő alatt világossá válik, hogy a játék minden eleme egy jól átgondolt koncepció része. Ott van például a helyszín, a senkiföldjének is tekinthető Tiltott Föld, ami szimbolikus jelentőséggel bír, így mikor a kietlen sztyeppéken, a végtelen sivatagokon át vágtázunk Agro hátán, akkor az nem más, mint a magány, a reménytelenség metaforája. 

Ez azonban semmi ahhoz képest, mint ami a méretes bestiákkal folytatott küzdelmek során vár ránk, az összecsapások ugyanis egyszerre tűnnek kilátástalannak és teljesíthetőnek. A játék nehézségét ugyanis alapvetően nem az adja, hogyan döfjük kardunkat a kolosszusok gyenge pontjába, hanem az, hogy megtaláljuk annak módját, hogyan tudjuk ezt kivitelezni. A lények mindegyikének legyűréséhez más és más megoldásra lesz szükségünk, van, amikor a környezetet kell bevetnünk, és van, amikor saját gyengéjüket kell ellenük fordítanunk. Ehhez azonban elszántságra, bátorságra és nem utolsó sorban kitartásra lesz szükségünk.

A játék egyébként a minimalista eszközei ellenére egy teljesen átgondolt, jól felépített, minden elemének fontos szerepet szánó alkotás. A már említett magányos lovaglás során például nem csendül fel semmilyen dallam, de amikor beindul a harc, akkor Kow Otani gyönyörű, egyszerre fennkölt és szomorú taktusai garantálják, hogy egyszerre érezzük magunkat legyőzhetetlen kalandornak és egy lélektelen harcosnak. A Shadow of the Colossus ugyanis tele van a játékos számára, főleg lélektanilag nehéz és fájdalmas pillanattal. Összesen tizenhattal.

Nem ez az első alkalom, hogy renováláson esik át a Team ICO klasszikusa, de ez az első, hogy teljes mértékben megérdemelt pompájában tündököl Ueda remekműve. A Bluepoint Games láthatóan szívét és lelkét beletette ebbe a projektbe, ami maximálisan meghálálta a fáradozást. Amíg az évekkel ezelőtt megjelent PS3-as HD-kiadás csak egy újabb lenyúzott rókabőrnek készült, addig a mostani újragondolásban mindent az alapoktól raktak össze a fejlesztők. A játékmechanikába, a tartalomba nem nyúltak bele, de ami a küllemet illeti, ott tényleg minden modern köntöst kapott. Ez azt jelenti, hogy PlayStation 4 Pro gépeken kétféle mód közül választva ámulhatunk és bámulhatunk a látottakon. Ha 4K-ban szeretnénk játszani, akkor meg kell elégednünk a 30fps-sel, de ha nem rendelkezünk ilyen kijelzővel, akkor az 1080p-hez már jár a stabil 60fps. És tényleg stabil, így a monstrumokkal vívott ádáz küzdelmek alatt egy pillanatra sem esik gondolkodóba a játék, nem is csoda, hogy a művészi képek szerelmeseinek plusz elemként elérhetővé vált egy Photo mód.

Sajnos azért akadnak megörökölt problémák is, de az is igaz, hogy érezhető, hogy a Bluepoint ezen a fronton is igyekezett továbblépni. Ez pedig az ICO-játékokat mindig is jellemző suta kamerakezelés és a darabos, nehézkes irányítás. Amíg a The Last Guardiant éppen ezért teszem félre újra és újra, addig a felújított változat ezen a területen is látványos javuláson ment át. Persze most is vannak pillanatok, amikor a nem túl reszponzív vezérlés miatt újra meg kell másznunk egy-egy kolosszust és a lóháton való lovaglás és nyilazás közbeni kamerakezelés is meg tud hülyülni, de szerencsére ezek csak egy-két alkalommal okoznak fejtörést.

A maga idejében korszakalkotó Shadow of the Colossus az akkori technológiai korlátoknak köszönhetően nem tudott kiteljesedni, most viszont végre életre kelt a mesekönyvem. A Bluepoint tényleg rengeteg munkát pakolt a felújításba, de úgy gondolom, egy ilyen korszakos alkotás meg is érdemli, hogy ha leporolják, akkor csakis a legnagyobb odaadással tegyék azt. Ha eddig nem próbáltad, ki ne hagyd, ha pedig csak nosztalgiára vágysz, de végre kompromisszumok nélkül, akkor is készítsd ki a bankkártyádat, mert ennek a játéknak bizony minden PS4-tulajdonos gépén ott a helye. Csak remélni tudom, hogy a rajongók meghálálják ezt a törődést, így a Sony is látni fogja, igenis van igény igényes újraalkotásokra. Felkészül a God of War?

A Shadow of the Colossus felújított kiadása kizárólag PlayStation 4-re jelent meg. Mi PS4 Prón teszteltük.