Minit teszt

Tartja magát a gondolat, hogy igazi, szívvel-lélekkel készült játékokat ma már szinte csak az indie alkotások között lehet találni, és akár igaz ez, akár nem, a Minit mindenképpen egy olyan játék, amely kiérdemli a „különleges” címkét. Négy játékfejlesztő (akik külön-külön olyan projektekben vettek részt, mint a Horizon: Zero Dawn vagy a The Stanley Parable) bútorozott össze ennek a puzzle-központú kalandjátéknak az elkészítéséhez, a kiadásért pedig a Devolver Digital felelt, akik elhozták nekünk a Hotline Miamit vagy a Broforce-ot is.

A Minit látványvilágában az utóbb említett két játékhoz hasonlít. Monokróm kinézete a videojátékok hőskorát idézi, a pixeles figurák csipogva olvassák fel gondolatbuborékaik tartalmát, és elektromos zene segíti az élmény kiteljesedését, amely régiónként változik. A fekete-fehérbe burkolt világ elsőre nem tűnik érdekesnek, de csupán a játékosra vár, hogy felfedezze megannyi titkát. Manapság a retro a reneszánszát éli, és sok fejlesztő nem is hagyja ki a lehetőséget, hogy rájátsszon a gamerek nosztalgiájára. A Minit is a korai kalandjátékokat idézi, ahogy néma főhőse egy karddal hadonászva rohangálja körbe a játékteret.

Ez a főhős egy kacsaszerű teremtmény (legalábbis csőre van), aki a tengerparton él a kunyhójában, míg egy nap rá nem akad egy partra sodort kardra. A kard azonban el van átkozva: amint a játékos kézbe veszi, elindul egy visszaszámláló a képernyő sarkában, ami könyörtelenül mindig hatvan másodpercről kezd. A feladat tehát adott: ki kell szabadítanunk a főhőst az időhurokból, miközben pontot teszünk az elátkozott kardok gyártásának végére is.

A Minitben szó szerint percről percre fedezzük fel a világot. Ahogy a hatvan másodperc végén újraszületik a főhős a házikójában, a környezete visszaáll az alapállapotába, de nem minden részletében, így érdemes nyitva tartani a szemünket: apró (vagy épp látványosabb) változások jelenthetik a kulcsot a továbbjutáshoz. A kezdőpontot idővel át is állíthatjuk: egy sziget, egy lakókocsi és egy hotel is bázissá válik, amint belépünk az ajtaján, a következő respawn pedig az utoljára érintett helyre rak minket.

Habár az egyperces keret szűknek hangzik, hamar meg lehet szokni. A játék részben olyan, mint egy speedrun-szimulátor: idővel rájövünk az útlevágásokra, rövidítésekre, hogy minden egyes másodperccel közelebb legyünk egy-egy elérhetetlennek tűnő megoldáshoz. Ebben sajnos a játék nem mindig partner, mivel a látószögnek hála néha előfordul, hogy nem látjuk egy tereptárgy valós körvonalát, ilyenkor pedig roppant bosszantó, hogy éppen csak, de kifutunk az időből. Ha látjuk, hogy semmi esélyünk sincs már a puzzle teljesítésére, egyetlen gombnyomással visszamehetünk a beállított startkőre.

A halál semmit sem jelent a Minitben, és egészen felszabadító érzés, hogy egyáltalán nem köti a kezünket a játék során. Ettől függetlenül persze megtörténhet, hogy nem a mi számításaink szerint következik be: skorpiók, kígyók, banditák büntetnek meg minket a rossz lépéseinkért. Védekezhetünk ugyan a kardunkkal, de könnyen megesik, hogy nem jól mérjük fel a kartávolságot, és egy szívbe kapott nyíl lesz a tévedés végeredménye. Az életünket növelhetjük a pályán elhelyezett bónuszfeladatok megoldásával, ám nem csak hogy a megoldásuk nem mindig egyértelmű, néha lövésünk sincs, hogy valahol pluszszívecske lapul, csakis ránk várva.

Szíveken kívül pénzérméket gyűjtögethetünk, és noha úgy tűnik, hogy ez csak az achievementek miatt van, valójában hétre szükségünk lesz a játék teljesítéséhez. Ha ezek nélkül vágunk neki a játéknak, bizony vissza kell fordulnunk, és megkeresgélni a kellő mennyiséget. A szívekhez hasonlóan ezek elhelyezkedése sem egyértelmű minden esetben, bár a játék legészakibb pontján találhatunk egy házat, amelyben szellemlátó képességre tehetünk szert. Ezután a pályán megjelenő kísértetek rímbe szedett tippekkel járulnak hozzá a kincsvadászathoz.

A játék maga egyáltalán nem megterhelő (nagyon szenvedve megvan két óra alatt), a puzzle-ök néhány próbálkozás után megfejthetőek, ám cserébe rendkívül változatosak: néha harcolni kell, máskor dobozokat toszigálni a megfelelő helyre, vagy elvinni valamit valakinek. Az agytekervényeink nem fognak belefáradni a folyamatba, a megoldásokhoz inkább ügyesség, gyorsaság és jó megfigyelőképesség kell, mintsem komoly mentális munka. A feladványokat a világot benépesítő állatszerű lények írják le nekünk röviden, de több segítséget nem kapunk; magunknak kell rájönnünk, hogy megszerzett eszközeink és képességeink milyen kombinációjára van szükség a megoldáshoz.

Világépítésről vagy történetről érdemileg nem lehet beszélni, de az ilyen játékokhoz nincs is feltétlenül szükség rájuk. A Minit fekete-fehér lakói a küldetésadásnál többre nem szolgálnak, bár néhányat azért érdemes később is felkeresni valamilyen jópofa vagy vicces megszólalásért. A történet nem több annál, mint amit fentebb már írtam, a végső boss fight pedig nem okoz hirtelen megvilágosodást, ami miatt más, filozofikus köntösben kellene tekintenünk a játékra.

A játékon belül egy trófeaterem árulja el, hol tartunk a gyűjtögetés terén, így a száz százalékra hajtók azt biztos gyakran fogják látogatni. Ha pedig a végigjátszás nem tartalmazott elegendő kihívást, egy New Game+ játékmód vár azokra, akiket még visszacsábítana a Minit egyedi hangulata.

Ez a „Second Run” már jóval nagyobb fejtörést okoz. Hatvan helyett csak negyven másodperc áll rendelkezésünkre a cselekvéshez, ami legtöbbször annyit jelent, hogy egyetlen puzzle-elem megoldására jut időnk. Az elátkozott kard még törött is ráadásul, tehát jóval lassabban végzünk az ellennel, a fejtörőket megvariálták és megnehezítették, és ha ez nem lenne elég, egyetlen sebződéstől feldobjuk a talpunkat, nem kapunk bónuszszíveket.

A Minit mindenképpen az indie játékpiac egyedi darabja, laza kikapcsolódás, ahol a halál nem hátráltat, sokkal inkább ösztönöz a folytatásra. Könnyen kialakul a „csak még egy kört” hatás; akár azért, mert magával ragad a játékélmény, akár azért, mert mindenképp meg akarod mutatni annak a bosszantó fejtörőnek, amivel fél órája szenvedsz, hogy mégiscsak te vagy az úr. Újrajátszásra azonban nem ösztönöz, hacsak nem hajt extrém teljesítményvágy minden apróság megszerzésére, az alapjátékmód teljesítésével birtokába kerülsz a teljes élménynek.

A Minit PlayStation 4-re, Xbox One-ra és PC-re is megjelent. A teszt a PC-verzió alapján készült.