A Draugen fejlesztésének jelentős részét a Norvég Filmintézet finanszírozta, ami már önmagában előrevetíti a játék legfőbb gyengeségeit és erősségeit. A játékmenet során ugyanis nem érdemes nagy dolgokra számítanunk, az interakciók és a döntések lehetősége igencsak korlátozott. Viszont ami a filmes szempontokat, vagyis a látványt, a hangzást, a történetvezetést, az animációkat, a narratív építkezést, a zenét, a mise-en-scène-t és a hangulatot illeti, egyszerűen áll-leejtő minőséget kapunk. Norvégia magára hagyott fjordja, a Fretlend család rejtélyekkel teli története, Lissie élettől kicsattanó karaktere és Simon Poole remekbe szabott zenéi egy olyan virtuális kiruccanásra adnak lehetőséget, melyet azon játékosok számára sem érdemes kihagyni, akik nem lelkesednek annyira a sétaszimulátorokért. Akiket viszont vonz a műfaj, azoknak az utóbbi évek egyik leghangulatosabb élményében lehet részük.
A Draugen 1923-ba repíti vissza a játékost, amikor is a némileg korosodó Edward Charles Harden és hűséges kísérője, a tizenéves Lissie az eldugott Graavikba látogatnak a helyi Fretlend család meghívására. Az utazás célja, hogy rábukkanjanak Elisabethre, Edward váratlanul eltűnt húgára, aki újságíróként pár hónappal korábban még a környéket járta. Mivel a falusiak az Edwarddal folytatott levelezés során nem tudtak pontos információval szolgálni a lány hollétéről, főszereplőnket meghívták magukhoz, hátha személyesen majd könnyebb lesz újabb nyomokra bukkannunk.
Sokat elmond Graavikról, hogy az intróként funkcionáló érkezésünkkor egy evezős csónakkal közlekedünk, mivel a település egyetlen kompjáratát nemrég megszüntették, de még a vegyesboltban található hibás telegráf megjavítására sem volt elég az elmúlt öt év. Szóval miután sikeresen kikötünk Graavikban, a fogadtatás kapcsán nem számítottunk valami túlságosan nagy felhajtásra, ám az akkor is több, mint szokatlan, hogy egyetlen ember sem jött minket üdvözölni.
Miközben kaptatunk felfele a hegyen Fretlendék házához, azon rágódunk, hogy merre lehetnek a helyiek; talán csak kieveztek halászni, vagy esetleg a hegyi legelőkön terelik az állataikat, de az is logikus magyarázatnak tűnik, hogy mindenki bezárkózott a közelgő vihar elől. Akárhogy is legyen, vendéglátóink házához érkezve még mindig nem találunk egyetlen lelket sem, viszont az ajtó nyitva áll, így legalább lesz hol aludnunk az éjjel.
Másnap korán reggel úgy döntünk Lissie-vel, hogy felfedezőútra indulunk, és körbejárjuk a szomszédos házakat, hátha összetalálkozunk valamerre a helyiekkel. Ahogyan azonban sorra kopogtatunk a házak ajtaján, kiderül, hogy a településen már egyetlen ember sem él, minden lakhely üres és elhagyatott, pedig a levelünkre két-három hónappal korábban még innen, a faluból válaszoltak. Néhány épületnek nem zárták be az ajtaját, és ezeket átkutatva egészen izgalmas részletekre bukkanunk.
A település két meghatározó személyisége Frederick és Johan, vagyis a Fretlend testvérpár volt, akik a hátrahagyott fényképek és régi újságcikkek tanúsága szerint hajdanán egy közös bányával virágoztatták fel a vidéket, ám egy napon váratlanul megromlott kettejük kapcsolata. Később kisebb-nagyobb katasztrófák és tragédiák sújtották a falvat - egyszer például a bánya is beomlott, több embert temetve maga alá -, mely csak még inkább elmérgesítette a két testvér közti viszonyt; az indulatok pattanásig feszültek, ami aztán helyieket is megosztotta.
Ahogyan egyre inkább elmélyülünk a falu történetében, nem csak az ottani lakosok sötét tetteit és nyomasztó indítékait ismerhetjük meg alaposabban, hanem a húgunk utáni nyomozással egyfajta önreflexív történeti ívet is kapunk, melyet a Lissie-vel folytatott párbeszédek során többféleképpen is interpretálhatunk. A játék itt villantja meg igazán az egyedi történetmesélési képességeit, ugyanis az objektív tények helyett sokkalta nagyobb szerepet kap az, hogy főszereplőnk miként éli meg az új kalandokat, és miként főzi össze saját életét, gyászát és egyéb traumáit a mindettől teljes mértékben független Graavik történetével.
A játék rendezője egyébként az a Ragnar Tørnquist, aki hajdanán olyan címeken dolgozott, mint a The Longest Journey, majd 2012-ben a Red Thread Games elnevezésű stúdiót megalapítva kiadta a Dreamfall Chapterst. Szóval lényegében egy igazi veteránról beszélhetünk, és a Draugen ennek megfelelően hozza is a tőle elvárható szintet az összes szempontból.
A látványt tekintve a Unity grafikus motor került bevetésre, mely ezúttal némiképp magas gépigénnyel, ám gyönyörű összhatással várja a játékosokat. Az apró részleteket vizsgálva lehet, hogy nem fog leesni az állunk, ám mégis van a játék megjelenésében valami, ami miatt jó ránézni... Ezt a valamit pedig a minden apróságra kiterjedő tudatos rendezésnek tudhatjuk be. Amint kinézünk szállásunk ablakán, és szemközt, a távoli dombon feltűnik a magányosan álló templom, vagy ahogyan minden egyes reggelen teljesen más hatást kelt a norvég zászlóval díszített udvarunk az olykor ködös és borongós, máskor napfényes, de szeles időjárás miatt, az tényleg olyan hatást kelt, mintha valóban ott lennénk a fjordok világában.
A játék egyik legjobb részlete nem más, mint Lissie, aki talán az egyik legjobban kivitelezett NPC az utóbbi évek játékaiból. Noha cserfesnek mondható személyisége miatt lehet, hogy nem lesz a kedvencünk, ám a fiatal lány teljes egészében átalakítja a játék atmoszféráját, meglátásaival és viselkedésével nem csak élettel tölti meg a kihalt vidéket, hanem sokkalta inkább személyessé és szubjektívvá varázsolja történetet.
Az élet egyébként eléggé interaktív Lissie társaságában; például ha távolodunk tőle beszéd közben, akkor sóhajt egyet, és abbahagyja a mondandóját. Amikor indulatos, és pont nekünk esik valamiért, megsértődik, ha nem nézünk végig a szemébe. Ha unatkozik, akkor fejenállással, táncikálással és nyughatatlan matatással köti le magát. A játék végén pedig, ahogyan a fjorddal a háttérben elkezdi dúdolni a játék zenei témáját, ami időközben egy szimfonikus művé kezd átalakulni, egyértelműen jelzi, hogy a rendezői húzások igazi mesterei állnak a fejlesztés mögött.
Ehhez jönnek még a remek karaktermodellek, és ami egy ilyen játék kapcsán talán a legfontosabb, a parádésan eltalált szinkronhangok, melyek esetében olyan profi munkával találkozhatunk, ami még a legnagyobb AAA-kategóriás játékoknak is a becsületére válna. Ráadásul a játék során végig érződik, hogy a készítők valamilyen élményt próbálnak meg átadni, aminek tényleg mindent alárendelnek; ugyan a játék emiatt talán túlságosan is egy interaktív filmként hat, mely során kizárólag azt dönthetjük el, hogy miként értelmezzük a látottakat, viszont cserébe nincs semmilyen időhúzás, nem kell felesleges köröket járkálnunk a településen, nem kell ezerszer ugyanazokat a helyszíneket átvizsgálni, és komolyabb bugokkal sem találkozhatunk.
Szóval összességében a Draugen egy párját ritkítóan remek alkotás lett, a műfaj idei felhozatalát magasan vezeti, de a minden idők legjobb sétaszimulátorainak a top 10-es listájára is bátran beajánlanánk. Az optimalizációt leszámítva (a játék még egy RTX 2060-at is képes volt olykor megizzasztani) igazán magasra tették a fejlesztők a lécet mind a látvány, mind a hanghatások és zenék, mind pedig a narratív struktúra kapcsán, egy igazán egyedülálló alkotást hoztak létre. A Lissie által szolgáltatott élettel teli társaság szinte egyetlen hasonló kategóriájú játékhoz sem fogható, az egyszerre horrorisztikus és barátságos atmoszféra pedig garantáltan emlékezetes élményt fog nyújtani azon játékosoknak, akik szeretik a műfajt. A stáblista végén pedig az is kiderült, hogy Edward és Lissie még visszatérnek, szóval az biztos, hogy mi izgatottan várjuk a folytatást!
A Draugen jelenleg kizárólag PC-n érhető el, mi egy Intel i7-9700K, 16 GB RAM és egy NVIDIA GeForce RTX 2060 társaságában teszteltük. A PlayStation 4-es és Xbox One-os verzióval kapcsolatban pontos megjelenési dátumot még nem ismerünk, ám a fejlesztők terve szerint még idén elrajtol a játék a konzolokon is.
Kapcsolódó cikk
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.